Valamikor március- április környékén, a Nyilatkozat írása és menedzselése közben azonban elbizonytalanodtam ebben. Hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Az alaptörvénnyel kapcsolatos ellenérzéseim, az a cinikus álszentség, amivel másodrangú állampolgárokká minősítettek minket, megváltoztatta a céljaimat. Küzdtünk magunkért, a jogegyenlőségért, és én szerettem részese lenni ennek a küzdelemnek a legelejétől fogva.
Eleinte csak egy kósza gondolat volt ez, ami hónapok alatt nőtt csak lehetséges alternatívává. Visszakanyarodtam az egyik korábbi elképzelésemhez, csakhogy most nincsenek kételyeim ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. Fantáziálok róla, és erre alapozva képzelem el a jövőmet. Rájöttem, hogy nekem ez testhezálló, és nagyon is alkalmas az életem céljának tekintett „egyéni boldogság mások boldogságán keresztül”- elv beteljesítésére.
Október tájékára pedig már realizálódott bennem az elképzelés: jogász akarok lenni. Jogász, aki az emberi jogokért, a diszkrimináció ellen lép fel, nem csak a melegek, hanem minden kisebbségi csoport érdekében. Jogorvoslat, a megkülönböztetettek, a lenézettek, a másodkategóriás emberek védelme és menedzselése. A jogállamiság helyreállítása és őrzése. Az egyenlő bánásmód garantálása. Ezekkel akarok foglalkozni. Lassan, de elérkeztem oda, hogy hónapok óta ezt tekintem célomnak, és ez az elhatározás nem gyengül, nem kérdőjeleződik meg, hanem egyre erősebben tartja magát.
A joggal azonban egy „probléma” van: Magyarországhoz köt. Lehetséges lenne külföldön jogi diplomát szerezni, amit különbözeti vizsga (extra tanulás) után Magyarországon is el lehetne ismertetni. De sokkal tisztább és egyszerűbb egy magyar jogi diploma megszerzése, mint egy plusz kacskaringó beiktatása, nem beszélve arról, hogy nem akarok 27 évesen friss diplomásként kacsázni egy bizonytalan szisztémában. Ugyanannyi, vagy esetleg kevesebb pénzből, mint amennyiből Glasgow-ban szerényen éldegélnék, Budapesten normálisan tudnék élni, és részt tudnék venni csomó dologban – különösen most, amikor a civil mozgalmak vége-valahára magukra találnak.
Ráadásul a magamnak elképzelt munkának Magyarországon igazi értelme lehet – ha nagy jövője nem is (bár ezt nehéz megmondani), de értelme biztosan. És ez a legfontosabb.
Itt viszont felvetődik egy nagyon nagy probléma. A jogi szakhoz magyar- történelem párosítás kell. Ez még meg is lenne, hiszen mindkettőből van IB-m, viszont az eredményeim nem elég jók. Egy olasz nyelvvizsga megoldaná a problémát, gondoltam nagy naivan. Eltekintve attól, hogy a felsőfokúért és az emeltszintért kapott pontok mellett nincs már szabad pluszpont, ez az út sem lenne egyszerű: a (csúnya jelző helye) Magyar Ekvivalencia Bizottsággal folytatott szívélyes levelezgetésem után kiderült, hogy Magyarország nem kegyeskedik középfokú olasz nyelvvizsgának elismerni az olasz IB-mat (noha követelményrendszerében nagyjából megegyezik a kettő). Bamm.
Pár napja vetődött fel, hogy esetleg leraknám az érettségit otthon. Ez azonban járhatatlan. Eleve ott vérzik el az ötlet, hogy matekból esélyem sem lenne átmenni, másrészt pedig nincsen ötödik tárgy, amiből bevállalnék egy érettségit. Olasz? Nincs meg a megfelelő óraszámom, Magyarországon nem tanultam olaszt. Rajz? Túl sok munka, időhiány. Már a tizenegyedikes rajz-fakt végén féléves lemaradásban voltam.
Van azonban egy járható út: csak egy tárgyból letenni a magyar érettségit. Történelem emelt szint. Utána jártam, és kerülő úton, egy segítőkész bennfentesnek köszönhetően megtudtam: működik a kétféle rendszer keverése, vagyis hogy a magyar utáni pontokat IB-ból, a töri utáni pontokat pedig a magyarországi érettségiből kapom. Pluszpontok tekintetében pedig még több is van, mint lehet. Szóval ez van most. Be kell jelentkeznem az emelt töri érettségire.
Bizakodó vagyok. Az IB töri után a magyarországi emelt töri nem lehet nehéz – ehhez jó összehasonlítási alapom is van, mivel Kecskeméten is emelt töris voltam, Duinoban is, és éreztem, hogy melyik volt nehezebb. Ettől függetlenül persze rendesen fel kell készülnöm, mivel – ha jól tudom – a magyar emelt töri anyagának 60%-a magyar történelem, abból pedig keveset vettünk Duinoban, azt is csak nemzetközi összefüggésben (Osztrák- Magyar Monarchia, 1956, rendszerváltás).
Nem volt egyszerű, sok időbe és sok idegsejtem roncsolódásába került, de végül sikerült találni egy utat, ami még járható, ergo nincs minden veszve. Most ebben reménykedek, és meg fogok tenni mindent, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.
Nem volt egyszerű ez. Sokszor úgy éltem meg, mintha egy nagy pofonsorozat lenne ez a felvételi procedúra, ahol minden pofon után kilométereket repülök vissza, és minél elszántabban futok, annál nagyobb erővel csapódok a rendszer tenyerének. Persze nekem is van bűnrészem ebben, hiszen egyszerűen csak jobban kellett volna teljesítenem, de Isten látja lelkemet, egy hétig éjjel-nappal csak töriztem. Mégis… de talán ez valahol jó nekem.
Aki viszont még bekavarhat, az nem más, mint Hoffmann Rózsa asszony, mégpedig személyesen. Érdekes, hogy ennek tükrében:
“Bármi is fog történni, a következő polgári kormány el fogja törölni a tandíjat, bárhogyan is fogják nevezni azt – szögezte le Pokorni Zoltán. A Fidesz alelnöke magyarázatképpen hozzátette: a népszavazáson a választók elsöprő többsége elutasította a kormány oktatáspolitikáját. Mint fogalmazott, a kormány hívhatja bárhogyan, FER-nek vagy éppen tandíjnak, a lényege ugyanaz. A választók azonban – tette hozzá -, a felsőoktatás szélesítését, nem pedig szűkítését várja el a kormánytól. A polgári kormány oktatási minisztere szerint a kormány jelenleg a rektorok háta mögé bújva akar ismét megszorításokat bevezetni a felsőoktatásba.”
most mégis bevezetik a tandíjat, és drasztikusan csökkentik a felvehető hallgatók számát. 100 jogász? Meg vannak ezek őrülve? Nem csak az EU-nak vállalt kötelezettségünkkel megy szembe élesen ez a koncepció, hanem az ország jövőjével is. Mégis hogyan akarunk sikeresek lenni, ha az oktatás nem érdem, hanem pénz kérdése? Ha van valami, amin nem szabad spórolni, az az oktatás. Nagyon félrevezetett az, aki szerint mi a termelésben lehetünk nagyok, aki szerint a szakmunkások fogják kihúzni az országot a bajból. Tény, kevés van belőlük, kevesebb, mint kéne, és tény, több egyetemünk van, mint amennyi indokolt lenne. De sosem leszünk olyan versenyképes termelők, mint Kína vagy a délkelet- ázsiai régió. Ez az ő terepük, ebben velük versenyre kelni, az ország jövőjét egy eleve elvesztett reményhez kötni őrültség. Európa a tudásalapú gazdaság melegágya, ahol csak az lehet sikeres, aki tud, aki kreatív, aki tájékozott, aki nem veszik el a mindennapjainkat egyre inkább átszövő globalizmusban, hanem szolgálatába tudja azt állítani.
Magyarország, bár áraiban és béreiben olcsóbb, mint a Európa nyugati része („szerencsésebb történelmi fejlődésű országok”, valahogy így mondta Fábry régen), komolyan így sem tud versenyre kelni az iszonyatosan (embertelenül?) olcsó és a végletekig panaszkodás nélkül dolgoztatható ázsiai munkaerővel. Európa a mélyebb integráció útján halad előre, és én személy szerint meg vagyok győződve – de persze lehet, hogy tévedek, mely esetben a kormánynak van igaza -, hogy a jövő Európájában a tudás, az innovatív készség és a kreatív, egyéni gondolkodásmód lesznek a felemelkedés elsődleges faktorai. Ha másért nem, legalább ezért lenne érdemes minél több embernek elvégeznie legalább egy alapképzést. Ezt esetleg a középiskolai képzés a jelenlegitől lényegesen elütő irányú átalakításával lehetne kiváltani, de ebbe most nem megyek bele, ez a vita messzire vinne, és ez a post már így is tele van bővebb kifejtésre szoruló, önmagukban félreértelmezhető mondatokkal és kijelentésekkel.
Kevesebb diplomást, és azokat is kössük röghöz!- tűzte zászlajára az oktatási államtitkárság, de ezzel a saját (és az ország) vesztébe rohan. A röghöz kötés kontraproduktív. Nem a tiltás, a parancs az, ami igazán otthon fogja tartani az embereket, hanem a tisztességes megélhetés lehetősége, a normális munkakörülmények és a jogbiztonság. Ezekre kéne koncentrálni, nem pedig diktátumokkal kéne otthon tartani az embereket. Ha az egyetem utáni boldogulás lehetőségei jobbak lesznek, akkor eleve kevesebben akarnak majd elmenni. Arról nem is beszélve, hogy tetszik vagy nem, de elmenni joguk van, és ebben nem lehet őket korlátozni. Ingyen egyetemért állami diktátum? Nem jó üzlet…
Persze, megértem és jogosnak tartom az igényt, hogy a magyar adófizetők pénzén (milyen demagóg szöveg ez is egyébként…) kiképzett szakembereket az ország szolgálatába akarják állítani. De ennek nem ez a módja. Fel lehet tenni a önmaguknak a kérdést, és szeretettel hívom Hoffmann Rózsát és Orbán Viktort, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben: ha az állam kvázi kényszerít az otthon maradásra, akkor ezzel pozitív vagy negatív hozzáállást fog kiváltani? Ha az állam abban a pillanatban, ahogy a delikvens a törvényi idő előtt elhagyja az országot, egy busás csekkel int búcsút, azzal milyen hazaszeretetet és szolgálati vágyat ébreszt? Meg egyáltalán: milyen jogcímen tolja be az állam az otromba képét ide is? Milyen jogon próbál az állam bárkit is maradásra kényszeríteni? Csábítani, kérni, megfontolandó ajánlatot adni lehet és érdemes. Kényszeríteni, diktálni kontraproduktív.
Röviden (…), ezek vannak most. Így áll az én kis életem ezen a téren.
captain@paperboat.hu I 5.0.3 I





























