Skip to content

Egyetemek 3 – Finale

Valamikor március- április környékén, a Nyilatkozat írása és menedzselése közben azonban elbizonytalanodtam ebben. Hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Az alaptörvénnyel kapcsolatos ellenérzéseim, az a cinikus álszentség, amivel másodrangú állampolgárokká minősítettek minket, megváltoztatta a céljaimat. Küzdtünk magunkért, a jogegyenlőségért, és én szerettem részese lenni ennek a küzdelemnek a legelejétől fogva.

Eleinte csak egy kósza gondolat volt ez, ami hónapok alatt nőtt csak lehetséges alternatívává. Visszakanyarodtam az egyik korábbi elképzelésemhez, csakhogy most nincsenek kételyeim ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. Fantáziálok róla, és erre alapozva képzelem el a jövőmet. Rájöttem, hogy nekem ez testhezálló, és nagyon is alkalmas az életem céljának tekintett „egyéni boldogság mások boldogságán keresztül”- elv beteljesítésére.

Október tájékára pedig már realizálódott bennem az elképzelés: jogász akarok lenni. Jogász, aki az emberi jogokért, a diszkrimináció ellen lép fel, nem csak a melegek, hanem minden kisebbségi csoport érdekében. Jogorvoslat, a megkülönböztetettek, a lenézettek, a másodkategóriás emberek védelme és menedzselése. A jogállamiság helyreállítása és őrzése. Az egyenlő bánásmód garantálása. Ezekkel akarok foglalkozni. Lassan, de elérkeztem oda, hogy hónapok óta ezt tekintem célomnak, és ez az elhatározás nem gyengül, nem kérdőjeleződik meg, hanem egyre erősebben tartja magát.

A joggal azonban egy „probléma” van: Magyarországhoz köt. Lehetséges lenne külföldön jogi diplomát szerezni, amit különbözeti vizsga (extra tanulás) után Magyarországon is el lehetne ismertetni. De sokkal tisztább és egyszerűbb egy magyar jogi diploma megszerzése, mint egy plusz kacskaringó beiktatása, nem beszélve arról, hogy nem akarok 27 évesen friss diplomásként kacsázni egy bizonytalan szisztémában. Ugyanannyi, vagy esetleg kevesebb pénzből, mint amennyiből Glasgow-ban szerényen éldegélnék, Budapesten normálisan tudnék élni, és részt tudnék venni csomó dologban – különösen most, amikor a civil mozgalmak vége-valahára magukra találnak.

Ráadásul a magamnak elképzelt munkának Magyarországon igazi értelme lehet – ha nagy jövője nem is (bár ezt nehéz megmondani), de értelme biztosan. És ez a legfontosabb.

Itt viszont felvetődik egy nagyon nagy probléma. A jogi szakhoz magyar- történelem párosítás kell. Ez még meg is lenne, hiszen mindkettőből van IB-m, viszont az eredményeim nem elég jók. Egy olasz nyelvvizsga megoldaná a problémát, gondoltam nagy naivan. Eltekintve attól, hogy a felsőfokúért és az emeltszintért kapott pontok mellett nincs már szabad pluszpont, ez az út sem lenne egyszerű: a (csúnya jelző helye) Magyar Ekvivalencia Bizottsággal folytatott szívélyes levelezgetésem után kiderült, hogy Magyarország nem kegyeskedik középfokú olasz nyelvvizsgának elismerni az olasz IB-mat (noha követelményrendszerében nagyjából megegyezik a kettő). Bamm.

Pár napja vetődött fel, hogy esetleg leraknám az érettségit otthon. Ez azonban járhatatlan. Eleve ott vérzik el az ötlet, hogy matekból esélyem sem lenne átmenni, másrészt pedig nincsen ötödik tárgy, amiből bevállalnék egy érettségit. Olasz? Nincs meg a megfelelő óraszámom, Magyarországon nem tanultam olaszt. Rajz? Túl sok munka, időhiány. Már a tizenegyedikes rajz-fakt végén féléves lemaradásban voltam.

Van azonban egy járható út: csak egy tárgyból letenni a magyar érettségit. Történelem emelt szint. Utána jártam, és kerülő úton, egy segítőkész bennfentesnek köszönhetően megtudtam: működik a kétféle rendszer keverése, vagyis hogy a magyar utáni pontokat IB-ból, a töri utáni pontokat pedig a magyarországi érettségiből kapom. Pluszpontok tekintetében pedig még több is van, mint lehet. Szóval ez van most. Be kell jelentkeznem az emelt töri érettségire.

Bizakodó vagyok. Az IB töri után a magyarországi emelt töri nem lehet nehéz – ehhez jó összehasonlítási alapom is van, mivel Kecskeméten is emelt töris voltam, Duinoban is, és éreztem, hogy melyik volt nehezebb. Ettől függetlenül persze rendesen fel kell készülnöm, mivel – ha jól tudom – a magyar emelt töri anyagának 60%-a magyar történelem, abból pedig keveset vettünk Duinoban, azt is csak nemzetközi összefüggésben (Osztrák- Magyar Monarchia, 1956, rendszerváltás).

Nem volt egyszerű, sok időbe és sok idegsejtem roncsolódásába került, de végül sikerült találni egy utat, ami még járható, ergo nincs minden veszve. Most ebben reménykedek, és meg fogok tenni mindent, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.

Nem volt egyszerű ez. Sokszor úgy éltem meg, mintha egy nagy pofonsorozat lenne ez a felvételi procedúra, ahol minden pofon után kilométereket repülök vissza, és minél elszántabban futok, annál nagyobb erővel csapódok a rendszer tenyerének. Persze nekem is van bűnrészem ebben, hiszen egyszerűen csak jobban kellett volna teljesítenem, de Isten látja lelkemet, egy hétig éjjel-nappal csak töriztem. Mégis… de talán ez valahol jó nekem.

Aki viszont még bekavarhat, az nem más, mint Hoffmann Rózsa asszony, mégpedig személyesen. Érdekes, hogy ennek tükrében:

“Bármi is fog történni, a következő polgári kormány el fogja törölni a tandíjat, bárhogyan is fogják nevezni azt – szögezte le Pokorni Zoltán. A Fidesz alelnöke magyarázatképpen hozzátette: a népszavazáson a választók elsöprő többsége elutasította a kormány oktatáspolitikáját. Mint fogalmazott, a kormány hívhatja bárhogyan, FER-nek vagy éppen tandíjnak, a lényege ugyanaz. A választók azonban – tette hozzá -, a felsőoktatás szélesítését, nem pedig szűkítését várja el a kormánytól. A polgári kormány oktatási minisztere szerint a kormány jelenleg a rektorok háta mögé bújva akar ismét megszorításokat bevezetni a felsőoktatásba.”

most mégis bevezetik a tandíjat, és drasztikusan csökkentik a felvehető hallgatók számát. 100 jogász? Meg vannak ezek őrülve? Nem csak az EU-nak vállalt kötelezettségünkkel megy szembe élesen ez a koncepció, hanem az ország jövőjével is. Mégis hogyan akarunk sikeresek lenni, ha az oktatás nem érdem, hanem pénz kérdése? Ha van valami, amin nem szabad spórolni, az az oktatás. Nagyon félrevezetett az, aki szerint mi a termelésben lehetünk nagyok, aki szerint a szakmunkások fogják kihúzni az országot a bajból. Tény, kevés van belőlük, kevesebb, mint kéne, és tény, több egyetemünk van, mint amennyi indokolt lenne. De sosem leszünk olyan versenyképes termelők, mint Kína vagy a délkelet- ázsiai régió. Ez az ő terepük, ebben velük versenyre kelni, az ország jövőjét egy eleve elvesztett reményhez kötni őrültség. Európa a tudásalapú gazdaság melegágya, ahol csak az lehet sikeres, aki tud, aki kreatív, aki tájékozott, aki nem veszik el a mindennapjainkat egyre inkább átszövő globalizmusban, hanem szolgálatába tudja azt állítani.

Magyarország, bár áraiban és béreiben olcsóbb, mint a Európa nyugati része („szerencsésebb történelmi fejlődésű országok”, valahogy így mondta Fábry régen), komolyan így sem tud versenyre kelni az iszonyatosan (embertelenül?) olcsó és a végletekig panaszkodás nélkül dolgoztatható ázsiai munkaerővel. Európa a mélyebb integráció útján halad előre, és én személy szerint meg vagyok győződve – de persze lehet, hogy tévedek, mely esetben a kormánynak van igaza -, hogy a jövő Európájában a tudás, az innovatív készség és a kreatív, egyéni gondolkodásmód lesznek a felemelkedés elsődleges faktorai. Ha másért nem, legalább ezért lenne érdemes minél több embernek elvégeznie legalább egy alapképzést. Ezt esetleg a középiskolai képzés a jelenlegitől lényegesen elütő irányú átalakításával lehetne kiváltani, de ebbe most nem megyek bele, ez a vita messzire vinne, és ez a post már így is tele van bővebb kifejtésre szoruló, önmagukban félreértelmezhető mondatokkal és kijelentésekkel.

Kevesebb diplomást, és azokat is kössük röghöz!- tűzte zászlajára az oktatási államtitkárság, de ezzel a saját (és az ország) vesztébe rohan. A röghöz kötés kontraproduktív. Nem a tiltás, a parancs az, ami igazán otthon fogja tartani az embereket, hanem a tisztességes megélhetés lehetősége, a normális munkakörülmények és a jogbiztonság. Ezekre kéne koncentrálni, nem pedig diktátumokkal kéne otthon tartani az embereket. Ha az egyetem utáni boldogulás lehetőségei jobbak lesznek, akkor eleve kevesebben akarnak majd elmenni. Arról nem is beszélve, hogy tetszik vagy nem, de elmenni joguk van, és ebben nem lehet őket korlátozni. Ingyen egyetemért állami diktátum? Nem jó üzlet…

Persze, megértem és jogosnak tartom az igényt, hogy a magyar adófizetők pénzén (milyen demagóg szöveg ez is egyébként…) kiképzett szakembereket az ország szolgálatába akarják állítani. De ennek nem ez a módja. Fel lehet tenni a önmaguknak a kérdést, és szeretettel hívom Hoffmann Rózsát és Orbán Viktort, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben: ha az állam kvázi kényszerít az otthon maradásra, akkor ezzel pozitív vagy negatív hozzáállást fog kiváltani? Ha az állam abban a pillanatban, ahogy a delikvens a törvényi idő előtt elhagyja az országot, egy busás csekkel int búcsút, azzal milyen hazaszeretetet és szolgálati vágyat ébreszt? Meg egyáltalán: milyen jogcímen tolja be az állam az otromba képét ide is? Milyen jogon próbál az állam bárkit is maradásra kényszeríteni? Csábítani, kérni, megfontolandó ajánlatot adni lehet és érdemes. Kényszeríteni, diktálni kontraproduktív.

Röviden (…), ezek vannak most. Így áll az én kis életem ezen a téren.

captain@paperboat.hu I 5.0.3 I

 

    Posted 27 January 2012 † Captain § Everyday § IB § politika § Vélemény ‡ Comments (2) ° Tagged: , , , , ,

    Egyetemek 2

    Miután beadtam a jelentkezésemet, a beadandóimat, a mini-szakdogát meg a Jóisten tudja még, mi minden mást, eljátszadoztam egy kicsit a tengerentúli egyetemek gondolatával, de ezekről gyorsan le is tettem. A mai napig nem tudom, miért, de egyfajta ellenérzésem van az amerikai és kanadai egyetemekkel kapcsolatban. Európában akartam tanulni, és ezt most is tartom.

    A téli szünetben pedig összesen annyit foglalkoztam az egyetemekkel, hogy Shoya kérésére átnéztem az esszéit, amiket az amerikai egyetemei számára gyártott. Nem akartam foglalkozni az egész témával, magyar egyetemekkel pedig pláne nem. Azt tudtam, hogy jelentkezni fogok, de hogy hova, mire, mikor, miért, arról fogalmam sem volt. Akkorra már azt is tudtam, hogy nem fogok rögtön egyetemre menni, így egy darabig még arra is gondoltam, hogy esetleg nem is jelentkezek. A családi béke megőrzésének érdekében azonban erről nagyon gyorsan letettem.

    Apám egyébként nagyon tudni akarta, hogy nekem mi a jó, amiben felteszem, volt jó szándék is, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy leginkább az motiválta, hogy megint ő akart lenni a faszagyerek, aki összerakja nekem az életet, amit magamtól képtelen vagyok megcsinálni. Blöeh.

    Magyar egyetemekre végül február 14-én este tíz körül jelentkeztem, olyan két órával a határidő előtt. Ennyire érdekelt a téma. ELTE szociológia volt az első választásom, ha jól emlékszem. Igazából random módon dobáltam össze az egészet, nagyon nem törődve azzal, hogy mi is lesz az egész dologgal. Igaz, ekkor már nem tartottam ördögnek valótól a gondolatot, hogy talán Budapesten leszek egyetemista, de ez még mindig csak a kevésbé kívánt alternatíva volt.

    Teltek- múltak a hónapok, én pedig gondtalanul suhantam át a napokon, amik egyre gyorsabban pörögtek május felé. Márciusig minden brit egyetemtől kaptam visszajelzést: ketten elutasították a jelentkezést (Edinburgh, amin meglepődtem, és LSE, amin egyáltalán nem), Glasgow, Birmingham és Goldsmiths pedig helyet kínáltak. A teljesítendő IB-eredmény egyik helyen sem volt magas vagy elérhetetlen, így nyugodt voltam és biztos a dolgomban. Ami nyomasztott, az a pénz volt, hogy honnan lesz minderre fedezetem, de úgy voltam vele, hogy amíg csal félúton tart a project, addig nincs értelme aggódni. Voltak persze terveim a finanszírozásra, de egyik sem volt bombabiztos, buktatóktól mentes.

    Az IB-eredmények július 6-án jöttek ki. Ekkorra már egy kisebb vitába keveredtem a Felvivel, akik csak kb. harmadik telefonhívásra tudták megmondani, hogy nem olyan nagy baj, ha egy napos késéssel nyújtom be a dokumentumaimat (náluk hetedike volt a végső határidő, de mivel a suli által kiállított igazolást – nem a bizonyítványt – le kellett fordítani és hitelesíttetni kellett, nem volt biztos, hogy ez meglesz).

    A magyar egyetemi rendszer gyönyörűsége az, ahogy az IB-eredményeket magyar pontokba ültetik. Érted. Megpróbálkoznak azzal, hogy két teljesen különálló és eltérő színvonalú rendszert egybegyúrjanak. Oké, ez még elmenne, de ahogy megoldják… vegyük alapul az IB-m szégyenét, a History HL-t (emelt történelem). Ezen ötöst kaptam (5/7), ami már önmagában elég sokkoló, tekintve, hogy két évig folyamatosan hatos-hetes voltam belőle. Mühühü.

    Az IB történelem tananyagában, követelményrendszerében, felépítésében és számonkérési módszerében a legtöbb helyen élesen elüt a Magyarországon tanított történelem tantárgytól. Nekünk többet kell tanulnunk és alaposabban, nem bemagolt számokat és eseményeket kell visszaadnunk, hanem összefüggéseket és ok-okozati viszonyokat kell keresnünk és kifejtenünk, magyaráznunk kell és következtetnünk. Beadandókat kell írnunk és sok önálló munkát kell végezünk amellett, hogy forráselemzést is végzünk.

    Ennek ellenére a magyar pontrendszerbe úgy rakták át az eredményt, hogy az ötösömért 70%ot kapok, noha a viszonyítási rendszer egy, a magyarnál erősebb szisztéma, ahol a kevesebb több mint a magyarországi standard. Nem sok olyan ország van, amelyik így tekint az IB-eredménnyel jelentkező diákokra, mint Magyarország, és nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet egy külön IB-diákok számára felállított kritériumrendszer szerint felvételiztetni. A világ legjobb egyetemei is így csinálják, de Magyarországnak persze ebben is különcködni kell.

    Persze tény, hogy az IB-val rendelkező diákok száma Magyarországon elenyésző, de abból a pénzből, amiért léhűtőket fizetnek a semmiért sok helyen, talán fizethetnének pár értelmes embert, akik minden évben egyszer meghúznak egy IB-ponthatárt a különböző egyetemi szakokon. Minden valamire való egyetem így csinálja, és nem hiszem, hogy a magyar egyetemek olyan jól állnának nemzetközi viszonylatban, hogy megengedhetnének maguknak egy ilyen mulasztást – nem utolsó sorban azért, mert az IB-s diákok emberszámba vevése esetleg több, fizetőképes nemzetközi diákot is vonzana az országba, főleg most, amikor Európa-szerte drasztikusan emelkednek a tandíjak (igaz, otthon is, de összehasonlításban még mindig olcsóbbak vagyunk).

    Visszatérve: olyan kínos szituáció alakult ki, hogy egyetlen magyar egyetemre sem vettek fel. Ebben nekem is van felelősségem, az IB-eredményem alulmúlta az elvárásokat. Viszont még mindig felháborít az a mentalitásbeli különbség, amit a UK és Magyarország között tapasztaltam. Míg a UK-ban valamilyen technikai hiba folytán nem kapták meg az eredményeimet, két e-mail után meg volt oldva a dolog, míg Magyarországon nyolcvanhatezer bürokratikus szarságon kellett keresztülmenni, hogy végül 0 pontot kapjak. Ezt később megváltoztatták, de nem teljesen maguktól…

    Míg Magyarországon csúfosan elbuktam a felvételit, felvett a University of Glasgow. Eleinte ők sem akartak, de írtam nekik egy e-mailt, amiben kifejtettem, hogy ezt az évemet Thaiföldön fogom tölteni, ami egy olyan tapasztalat, ami nagyban segíthet egy jövőbeli szociológust, és meggyőztem őket, hogy ők egy ilyen tapasztalaton átment diákot nagyon is akarnak az egyetemükön. Meggondolták magukat és felvettek.

    És ez egy óriási különbséget világít meg. Egészen egyszerűen azt, hogy van, ahol a jegyek mögött rejlő ember is érdekli őket, és nem csak a száraz eredményekre koncentrálnak, hanem a karakterre, a jelentkezőben rejlő lehetőségekre is igyekeznek figyelemmel lenni. Mindemellett közvetlenek, flexibilisek, jelentkező-barát a szolgáltatás-rendszerük. A magyar egyetemektől legtöbbször akkor ment el a kedvem, amikor valamilyen információra vagy segítségre volt szükségem, és hiába vártam türelemmel a segítő válaszokat, hetek után kaptam csak két, barátságtalan és semmitmondó mondatot.

    Szóval ott tartunk, hogy egy biztos helyem van: Glasgow, szociológia és politológia (eredetileg ez szociológia és olasz volt, de ezt a kurzust sajnos mégsem indítják el).

    captain@paperboat.hu I 5.0.2 I

     

      Posted 24 January 2012 † Captain § Everyday § IB § Vélemény ‡ Comments (3) ° Tagged: , ,

      Egyetemek 1 (updated)

      Miután befejeztem, módosítottam és javítottam az egyetemekről szóló bejegyzést, a végeredmény egy 979-et is megszégyenítő hosszúságú post lett, így három bejegyzésben regélem el egyetemi tragédiám történetét.

      Szóval, ahogy beharangoztam: egyetemek. Sokadik nekifutásra készül el az a post, aminek több oka is van: egyrészt a lustaság, másrészt egy bizonyos fokú szégyenérzet, harmadrészt pedig az, hogy nem akartam acsarkodni és vádaskodni mindaddig – itt legalábbis nem, blogon kívül pedig megtettem elégszer – ameddig nem ismerem ki pontosan a helyzetet, amiben most vagyok.

      Pályaválasztás. Ezen rengeteget őrlődtem, sok meddő és kevésbé meddő vitába bocsátkoztam, álmatlanul forgolódtam éjjel és hosszúkat sétáltam a Rilkén. Próbáltam rájönni, hogy hogyan tudom leginkább elképzelni magamat, mit szeretnék kezdeni az életemmel, hogy melyik szakmában tudnám a leginkább elérni a kitűzött célt: a személyes boldogság mások boldogságán keresztül való elérését.

      Kézenfekvő volt az újságírás, a publikálás. Utána is néztem pár írói kurzusnak, de ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetettem. Eleve csak olyan egyetemek ajánlottak ilyen kurzust mint a University of East London, ami már a nevében sem vonzó, emellett pedig rájöttem, hogy írni úgyis írhatok, ha nem kapok érte külön diplomát. Ergo elérkeztem ahhoz a feltevéshez, hogy kell egy használható diploma, aminek a birtokában több lehetőségem is van. Egy újságírói diploma pedig nem pont ilyen.

      Ezek után sokat gondolkodtam, és végül jogász akartam lenni. Ekkor még nagyon ördögtől való volt a gondolat, hogy visszatérjek Magyarországra, bár a pénz kérdése már ekkor is iszonyatosan nyomasztott. Minden esetre nem nagyon törődtem a magyar egyetemekkel, nem kerestem, nem néztem utána semminek. A jog keretein belül pedig nemzetközi jogra akartam menni, így jött a Uni Glasgow. Skócia több szempontból is szerencsés – eltekintve talán az időjárástól – nem olyan drága, mint mondjuk London vagy más angol nagyváros, és az EU diákjainak nincsen tandíj (csak az angoloknak… ).

      A jogászról azonban nem túl sokkal utána le is tettem, mondván; száraz, személytelen, nagyon tanulós, seggelős, nem kreatív, stb. Ezek után a pszichológia kezdett érdekelni. Ez, ellentétben a többi szakmával, amin akkoriban gondolkodtam, újdonság volt. Shoya ültette el a gondolatot a fejemben, amikor az egyik éjszakai lelkizésünk után mondta, hogy jó pszichológus lennék, mert könnyen át tudom látni és magamévá tudom tenni mások helyzetét. Hogy ez mennyire állja meg a helyét, nem nagyon tudom megítélni, de tény, hogy nekem is megtetszett a pszichológia, és ekkor már konkrét feladat-vízió is párosult mellé: segíteni az útvesztett fiataloknak. Ebbe nagyon gyorsan bele is éltem magamat, és makacsul ki is tartottam az elképzelés mellett annak ellenére, hogy kb. mindenhonnan össztűz alá kerültem, mert rajtam és Shoya-n kívül másnak nem hogy nem tetszett az ötlet, de egyenesen rémálmaik voltak tőle. Végül magam is beláttam, hogy talán nem ez a legtesthezállóbb és az én temperamentumomhoz leginkább való munka.

      A folyamatos kacskaringózások viszont sok időt vettek el, és a jelentkezési határidő vészesen közeledett. Október elején még sem a pályámat, sem pedig az egyetemet illetően halvány fogalmam nem volt, hogy mihez akarok kezdeni, így kisebb pánikba estem, amin csak Ellie rendszeres anyai tea-cigi-ölelés-kúrái segítségével evickéltem át nehézkesen. Persze nekem pont akkor sikerült átmennem ezen a krízisen, amikor az IB szörnyként magasodott fölénk, és beadandók, önként összeállított kísérletek, mérések, esszék és a mini-szakdolgozat nyomása alatt amúgy is nehézkesen tudtunk megállni.

      Mivel nekem az olasz hetedik, tehát nem IB-kritérium tárgyam volt, így akkoriban nem is volt kérdés, hogy ez a tantárgy lesz negligálva annak érdekében, hogy a többiből össze tudjam hozni, amit kell. Vivana, a tanárom és tutorom (és olasz anyukám <3) ezt igencsak nehezményezte, és a sorozatban ötödik be nem adott esszé után félrevont egy kis anyai kiosztásra, ahol én biztosítottam őt az olasz nyelv iránti feltétlen szeretetemről, de… és akkor ugrott be: mi lenne, ha olaszt tanulnék tovább? Ennek az ötletnek nem sok alapja volt, tekintve az akkori gyászos teljesítményemet (a másodév elején össz-vissz annyit tanultam olaszból, amennyit a duinoi öregfiúktól hallottam, azok pedig többnyire triestino-akcentusban használt káromkodások voltak), de „nincs mit veszteni” alapon sokadszorra is nekirugaszkodtam a UCAS (a Felvi brit megfelelője) kurzuskeresőjének. Sok egyetem kínált olasz kurzust, de valamivel párosítani akartam. És itt jött az adu ász: University of Glasgow, sociology with Italian. Bravo.

      A következő héten kerestem- kutattam, írtam, fogalmaztam, fordítottam és kioktattam az igazgató feleségét (ő volt akkoriban az egyetemi felelős, modell volt a lelkem), de végül a határidő előtt pár nappal sikerült leadnom a teljes jelentkezést.

      University of Birmingham, University of Edinburgh, University of Glasgow, Glodsmiths University of London és az ambiciózus London School of Economics szociológia kurzusai kerültek fel a jelentkezési adatlapomra. Mindegyik egyetemnél másik minorral társítottam a szociológiát – olasz, social policy, politics, ilyesmik.

      A szociológiát akkoriban a tökéletes választásnak hittem, mert egy kicsit minden volt, amin előtte gondolkodtam: egy kicsit jog (hogy ezt hogyan raktam össze, jó kérdés), egy kicsit pszichológia, egy kicsit írás. Nagyon meg voltam elégedve a választásommal.

      captain@paperboat.hu I 5.0.1 I

        Posted 21 January 2012 † Captain § Everyday § IB § Vélemény ‡ Comments (11) ° Tagged: , , ,

        500

        Mi tesz minket emberré? Az, ha soha többé nem vagyunk biztosak önmagunkban? Az, ha millió élmény mind egyszerre akar a részünkké válni? Az, ha sokszor összeroppanni érezzük magunkat a mérhetetlenül megnövekedett nyomás alatt? Az, ha rájövünk, hogy képességeink határai nem is olyan tágak, mint amilyennek hittük őket?

        Apró, felismerhetetlen és jelentéktelennek tűnő események, mégis megváltozatják az életünket, ha nem hagyjuk őket eltűnni és elszállni mellettünk. Ha tíz körömmel kapaszkodunk minden egyes másodpercbe, színbe, hangba, illatba; arcba, személyiségbe, szóba és tettbe- igen, képesek határok nélkül felforgatni és új rendszerbe helyezni az életünket.

        (Az új ember – 275)

        Én csak egy olyan ember vagyok, mint te: együtt tartozunk valakihez, valamihez. Együtt vagyunk részesei egy olyan nagy körforgásnak, melyet olyan erők irányítanak, amiket mi érzünk, de megmagyarázni sosem leszünk képesek.

        (Túl az emberen – 397)

        captain@paperboat.hu I 5.0.0 I

          Posted 19 January 2012 † Captain § Blog ‡ Comments (2) ° Tagged:

          Fuck you!

          Éjfél volt, ahogy hazafelé sétáltam a Mercy főépületéből. Mivel a kettes számú árvaházban nincsen internet, ezért minden alkalommal, amikor beszélek valakivel – család, barátok, stb. – éjjel, sötétben kell hazaballagnom. Utálom az időeltolódást.

          Nem szoktam különösebben félni az ilyen éjjeli sétákon – ez a környék, bár nem a legbiztonságosabb, de nem is annyira veszélyes, mint amilyennek először véli látni az ember. Az itt élők összetartanak, segítik egymást. Ha baj van, akkor az mindig kívülről jön.

          Két úton mehetek haza, és én rendszerint a hosszabbat szoktam választani – két okból. Egyrészt így még azelőtt el tudok szívni egy cigit a kellemesen lehűlt levegőn, mielőtt hazaérek, másrészt pedig azért, mert arrafelé kevesebb kóbor kutya szokott tanyázni. Nem mintha nem lenne egy mestertervem a kutyatámadás hárítására már négy hónapja (a támadó kutyákat a Mercy kutyái felé terelném, hogy megvédjenek), de azért ha lehet, akkor nem szeretném kísérteni a sorsot. Nem láttam még Bangkokban kutyát emberre támadni (pedig mindkettőből elég sok van), de sosem lehet tudni. Valahogy nem tudok hozzászokni a kutyákhoz, főleg egész hordákhoz az éjszaka közepén.

          Szóval elindultam a hosszabb úton, de pár perc múlva visszafordultam és sietve a másik út felé vettem az irányt. A kutyák aznap éjjel a hosszabb úton tanyáztak.

          A rövidebb út egy nagy ívű kanyart vesz Mercy mögött. Az egy amolyan senki földje, aminek két szélén a Mercy és egy Mercy iskola áll, de amúgy egy nagy rakodótér- szerűségnek volt szánva egykor talán. Manapság leginkább suttyó tizenévesek használják. Minden este ugyanaz a társaság, alkalmanként egy-két tag cserélődik, de a keménymag minden áldott este tizenegy után ott lebzsel a senki földjén, és műanyag zacskókból ragasztót szívnak egytől egyig.

          Én békésen szívogattam a sárga Camel-t, amit Alan hozott nekünk a reptérről. Próbáltam nem észrevenni őket – nem félek tőlük, de ki tudja, milyen víziót csal az agyukba a felszívott ragasztógőz. Sok csúnya esetről hallottam már, és sok beszívott ember áldozatával dolgozok együtt nap mint nap.

          ‘Hey, you!’ – hallottam a hátam mögül, amikor már elhaladtam mellettük. Ez annyira még nem is szokatlan, hiszen van nekik ez az idegesítő szokásuk, hogy mindig meg akarnak szólítani. Legtöbbször csak annyit akarnak hogy megfordulj és megnézhessenek, mintha egy olcsó attrakció lennél valami lepukkant állatkertben.

          Nem fordultam meg, nem gyorsítottam a lépteimen és semmi jelét nem adtam annak, hogy hallottam volna őket. Ilyenkor csak ennek van értelme.

          Ekkor az egyikük bevágott elém: a kinézetéből ítélve kb. 12-13 évesnek ítéltem. Az egyik kezében a zacskót szorongatta, a másikkal pedig a cigizést imitálta, és kérően nézett rám.

          - No. – mondtam félhangosan, majd határozottan elhaladtam mellette.

          - Fuck you! Fuck you! Fuck you! – hallottam még tíz, húsz, harminc méterrel arrébb is.

          Fuck you. Igen gyerek, ezt én is nagyon szeretném mondani valakinek. A szüleidnek mindenképpen. Vagy bárkinek, aki miatt ilyenné lettél. Leginkább talán a környezetednek, az életnek, a világnak. Fuck you.

          captain@paperboat.hu I 4.9.9 I

            Posted 17 January 2012 † Captain § Bangkok § Everyday § Külföldia § önkéntes § Slums story ‡ Comments (2) ° Tagged: , , ,