Ha már kettős élet…
Amikor megszülettem, 1991. júniusában, akkor első gyerekként érkeztem az egész családba. Nem csak szüleim első gyerekeként, hanem az egész család első unokájaként, dédunokájaként, unokaöccseként stb. Hatalmas adagnyi szeretet és figyelem összpontosult egyedül rám- egy évig egyedül rám. Egy év múlva követett unokatestvérem, akire már kevesebb jutott- ez az arány pedig folyamatosan csökkent.
Hogy kiből kaptam direkt hatást, az már közel sem annyira egyértelmű, mint az, hogy kitől kaptam direkt szeretetet. Tény, hogy meleg vagyok, de ahogy Seconda is mondta: én az a büszke típusú meleg vagyok, akinek ez sosem okozott (nagy) problémát, nem került miatta lelki válságba. Nem akartam menekülni, változtatni: elfogadtam, hogy vagyok, aki vagyok; így kell élnem az életemet, így kell boldognak lennem. A melegségem a génjeimbe van kódolva, amit két részről örököltem.
Az anorexiás zsidóknak pszichológusok szerint a génje hordoz egy bizonyos üzenetet, ami a második világháború borzalmai alatt égett beléjük: „nem élhetsz”. Vajon az én génjeim is hordoznak efféle jelentést? Vajon nekem is van egy genetikai üzenetem, parancsom, amitől nem tudok szabadulni? Vajon nekem is végzetem van, amit be kell teljesítenem, mert egyszerűen így vagyok felépítve?
Ha van is ilyen, akkor egyértelműen nem az, hogy nem élhetek. Az eddigi életem egy rögös sikersztori, így inkább azt a parancsot tudom elképzelni, hogy „legyél önmagad”, vagy „érd el, amit el kell érned”. Kivel szemben kéne önmagamnak lennem? Hogyan, kiken keresztül tudom elérni, amit el kell érnem?
Anyukámmal mindig is jól kijöttünk, jól megértettük egymást, soha nem voltak komoly nézeteltéréseink. Őt is megdobálta az élet, neki is át kellett mennie az önelfogadás és az önállósodás rögös folyamatán az apámtól való elszakadás révén, így szerintem nagyon meg tud érteni. Itt nincsen probléma.
A probléma forrása apám. Vele sosem volt komoly apa- fiú kapcsolatunk. Sosem tekintettem rá igazi apaként, noha kiskoromból még vissza tudok emlékezni olyan időszakokra, amikor próbáltam. Ő és én alapból más személyiségek vagyunk. Míg én művészlélek, empatikus, liberális, nyitott, befogadó, változékony, rugalmas ember vagyok, addig ő realista, kemény elveket fanatizmussal valló, konzervatív (ál- konzervatív?), hagyománytiszteletet (tettető) ember. A problémákra, nehézségekre is teljesen máshogyan reagálunk. Én a körülöttem található kapaszkodókat ragadom meg, ha lefelé süllyedek: a blogomat nyomom mélyre magam helyett, kiadom magamból a feszültséget. Mintegy védőhálóként működik körülöttem azon emberek sokasága, akikre számíthatok, ha baj van. Objektíven próbálom vizsgálni azt, ami történt: megpróbálom kideríteni az okot, és visszailleszteni a gépből kiesett alkatrészt, vagy átszervezni a mechanizmust.
Ő vagdalkozik, nem ismeri el a felelősségét, nem adja ki magából a feszültséget. Az erős férfi mítoszába burkolózva sebezhetetlennek tekinti magát, és igaza megkérdőjelezhetetlen.
Ő magának akar mindent, élvezi a rá irányuló figyelmet a családon belül, és igyekszik kihasználni a mélységes megosztottság előnyeit, míg én arra törekszem, hogy az unokák között ne legyek mindig első, mert egyenlő akarok lenni, mivel nem hiszem, hogy születésemnél fogva jobb lennék náluk (mint ahogy azt apám teszi).
De mennyire lehetek különböző egy olyan embertől, akinek a génjei bennem vannak, elméletileg a Captain- jelenség felét adják?
Az életem minden szakaszában az egyik központi szerepet az apám játszotta. Úgy volt jelen, mint egy példa, amit követni érdemtelen. Aki mindenképpen negatív szereplő: valaki, aki zavart, bizonytalanságot, törést hozott egy amúgy jól funkcionáló gépezetbe: a családomba. Akinek a személyisége alapból különbözik az enyémtől: de egy ilyen szoros genetikai és tényleges életbeli kapcsolat feltételez némi hasonlóságot.
Igen, hasonlítunk- igazság szerint csak hasonlítottunk. Ahogy kiléptem a gyerekkorból, és elindultam kis kamaszként a felnőttség felé, éreztem bennem a jelenlétét. Kicsit a Harry Potter- Voldemort pároshoz tudom hasonlítani: egy-egy reakciómban, gondolatomban éreztem, hogy ott van ő. Mikor azonban felfedeztem, nem éreztem jól magam. Mintha egy felébredő szörnyet éreztem volna magamban. Valakit, aki nem én vagyok, akinek semmi keresnivalója bennem, aki összeegyeztethetetlen velem, mert nem fogadja el a melegséget, mert régimódi, mert mentálisan nem egészséges, mert romboló, mert nem felelősségteljes, mert egyszerűen mindenben az ellentétem. Ezt azonban sosem tudta elfogadni, és a saját szája ízére akart formálni. Kiskoromban tudat alatt, azonban felnőve egyre tudatosabban utasítottam el ezeket a kísérleteket, és az erősebb szándékra erősebb eltéréssel válaszoltam. Minél inkább a saját klónjává akart tenni, annál inkább kerestem új, neki nem tetsző irányokat, amelyek felé a saját utamat járhattam. Belegondolva gyakorlatilag megmentettem az életemet, és el kell ismernem, hogy jól harcoltam.
A blogomat visszaolvasva, régi reakcióimon, döntéseimen eltűnődve arra jutottam, hogy szisztematikusan kiirtottam őt magamból. A kezdeti, mondjuk 90 fokos eltérés lassan, de biztosan 180 fokosra nyílt. Egy teljesen új, teljesen eltérő irány lettem: apám alternatívájává fejlesztettem magam.
Kérdés azonban, hogy kiirtottam, vagy csak elnyomtam? Ha a korábban már leírt alapvető különbségekre gondolunk,
és az azóta eltelt idő tapasztalataira, akkor szerintem egyértelműen kiirtottam, és jó munkát végeztem. Ezt persze véglegesen majd 20- 25 év múlva lehet megmondani, de egyelőre úgy néz ki: sikerrel mentettem meg magamat, és építettem egy önálló, új, független életet- azok segítségével persze, akik szintén más értékek szerint élnek, mint ő.
De vajon a génjeimben volt kódolva a változás lehetősége, vagy a puszta akaratommal tudtam magamon változtatni? Tényleg képes lehettem gyakorlatilag a fele részemet egyszerűen kilökni és a színtiszta sajátommal pótolni? Ezekre a kérdésekre majd az élet ad választ.
Pszichológusok szerint a nagyszülő- unoka hasonlóság sokszor hangsúlyosabb, mint mondjuk az apa- fiú hasonlóság. Ez még nálam is helytálló, mert nagyapámat az esetek többségében követendő példának tekintettem. A szellemiségünk nem, de a személyiségünk egy bizonyos fokig hasonlít. Az eltéréseket viszont sokkal könnyebben lehet magyarázni: neki háborúban telt a gyerekkora, a családja megélhetéséért dolgozott és erősen konzervatív szellemben nevelkedett, míg én jólétbe születtem, békében nevelkedtem, és a konzervatív szellem nem olyan mértékben és nem ugyanolyan módon hatott át. Anyukám sosem volt klasszikus értelemben vett konzervatív, az önelfogadásra nevelt. Az egyház konzervativizmusát pedig az iskolai éveim alatt megutáltam, mert a fejlődő személyiségem gátját láttam (és látom a mai napig) benne.
Az, hogy elfogadtam a melegségem, megteremtette a lelki béke és az önkiteljesedés alapjait. Ez a folyamat (logikusan) párhuzamosan ment végbe önmagam felépítésével, apám kilökésével, az ő elutasításával. Noha konkrét példát nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy nem egy döntésemet a tőle való különbözőség szándéka indikálta, és nem pedig a saját józan eszem vagy szellemiségem.
A véletlenekben nem hiszek. Szerintem minden okkal történik, mindennek magyarázata van, mert minden irányít egy felső erő- akárhogyan is hívják azt a felső akármit vagy akárkit. Nem hiszem, hogy apám véletlenül lett apám, akivel egy elválaszthatatlan elem mégis örökre összeköt: csillagjegye, az Oroszlán az aszcendensem, ami (főleg a Napban állva) elég érdekes egy Ráknál.
Körbenézve és mélyrehatóan vizsgálva az életemet, az eddigi befolyásoló tényezőket, igazat kell adnom annak az asztrológusnak, aki már másfél éve megmondta, hogy külföldön fogok tanulni és élni. A viharos apa- fiú kapcsolat csak nekem profitál. A különbözőségből erőt tudok meríteni, ami az életemet előre hajtó erő. Új vagyok, tehetséges és sok mindenre képes. Ami vagyok és leszek, egy folyamatosan változó állandóság: a családom terhét tovább hordozó, de attól ismételten meg- megváló új úttörő, aki új alapokat rak le, amire a saját életét építi. Azt hiszem, büszke lehetek arra, hogy jól tudtam felhasználni a nekem adott segítséget, jól tudtam megharcolni magamért és az életemért. Itt vagyok Duinoban, és az új kezdetén hideg fejjel és racionalistán szembe tudok nézni a múltammal. Lezártam az eddigi harcaim, mert apámat, mint befolyásoló tényezőt sikerült kilöknöm az életemből. A magam ura vagyok, kiteljesedhetek, élhetek úgy, ahogy akarok: magam miatt bocsánatot nem kérve, büszkén, személyiségem felvállalva.
3.2.4
captain@paperboat.hu


