Papírhajó

Furcsa dolog ez. Összetartozás.

Annyira kiszámíthatatlan, megérinthetetlen… és sosem tudod, mikor, hogy érint meg.

Ki hitte volna két hete, hogy itt fogunk állni, kezünkben 1.700 euróval Haitinak? Pedig mennyivel könnyebb lett volna csak ülni és semmit sem tenni…

… mint ahogy sokszor érezzük magunkat. Egy ilyen presztizsű, különleges iskolában vagyunk, tele tettvággyal, és semmire sincs időnk a sokat szidott nemzetközi érettségi miatt.

De igen, tudunk. Képesek vagyunk rá. Folyamatosan csiszolódunk, napról napra jobbak, okosabbak és tettrekészebbek vagyunk, hogy a Világba kikerülve, értékes kapcsolatok birtokában tegyünk valamit azért, hogy jobbá tegyük a világot.

Akár csak egy szóval, egy tettel, egy mozdulattal, egy jelentéktelennek tűnő gesztussal is; de jobbá, élhetőbbé, igazságosabbá tegyük.

Furcsa dolog.

Innentől kezdve az ehhez hasonló rövid gondolataimat - stílusosan -
a La Dolce Vita sorozatban fogom leírni.

3.1.1

A padlás poros volt. Zsombor és én a hatalmas, üresen tátongó dobozok között elveszve kutattunk, mint két valódi felfedező a feledés ismeretlen dzsungelében.

Rengeteg elromlott, használhatatlan, mérgező, ártalmas kacat között bukkantam rá egy focilabdára. A többi tárggyal ellentétben ez nem volt porral borítva; olyan tisztán csillogott, mintha csak egy perce dobták volna ide, erre a silány, sötétséggel telített helyre. Lassan felemeltem, és a tetőcserepeken át beszűrődő fénybe tartottam.

-         Mit találtál?- hallottam Zsombor hangját a hátam mögül.

-         Csak ezt a labdát. – válaszoltam. – Miért van ez itt? – kérdeztem Zsombor felé fordulva.

Arcán átfutott egy árnyék. Mintha hirtelen ismét felbukkant volna valaki, akit akármennyire is akar, nem tud kiutasítani magából. Mintha egy, a labdához hasonló sebet téptek volna fel benne. Egy sebet, amelyet valahol mélyen ejtett valaki, akit nem tud a felejtés, a kárhozat, az örök nemlét sötét padlására száműzni.

-         Dobd ide. – szólt végül halkan, majd elkapta a felé repülő labdát. Mély lélegzetet vett, majd a tüdejébe áramló mocskos portól heves köhögőroham tört rá.

-         Tartsunk egy kis szünetet. – mondta végül, majd leült egy nyitott, félig telepakolt dobozra. Kezében lassan forgatta a labdát. – Most elmondok neked egy történetet.

*

A kisfiú lassan, körülményesen kötözte cipőfűzőjét. Anyja valahol a dolgozószobában tett- vett, apja pedig arcán a megszállottak boldog- lázas izgalmával járkált fel és alá, szúrós tekintetével sürgetve a fiút.

A nap fényesen tűzött. A kert máskor üde zöld gyepje sárgán fulladozva vívta haláltusáját a rekkenő hőséggel. Az apa gyermeki izgalommal magyarázta az érthetetlen, össze- vissza szabályait ennek a furcsa játéknak. A kisfiú, arcán szorongással, lelkében pedig félelemmel kénytelen- kelletlen hallgatta.

- Érted? – kérdezte az apa.

- Értem. – hazudta a fiú.

- Akkor kezdjük.

A kisfiú levette szemüvegét, nehogy eltörjön, majd gondosan a kerti asztalra helyezte. Mély lélegzetet vett, majd mint egy vesztett csatába induló harcos, lassú léptekkel sétált saját kis csataterére.

És elkezdték. Az új, drága bőrlabda magasba repült, és nekilódultak. Legjobb tudásuk szerint küzdöttek. Az apa, az önjelölt tanítómester és fia, az elszánt kis harcos- a két gyerek körbe- körbe szaladt a halott gyepen. A labda pedig öntudatlanul szállt, gurult kapukon át egyik térfélről a másikra. Az apa, a győzelem ízétől megrészegülve lebegett keresztül a pályán, míg a fiú a megaláztatás súlya alatt bukdácsolva próbálta követni.

A labda a pálya közepén nyugodt, mikor egyszerre rúgtak bele. Az apa rúgásának ereje a földre taszította a kisfiút. Egy pillanatig öntudatlanul feküdt. Egy pillanatig még nem tudta eldönteni, felkeljen-e, vagy utat engedjen dörömbölő könnyeinek. Nem volt választása: könnyei dühödt tömegként törtek elő, száját szélesre tátotta, és utat engedett kétségbeesett hangjának is.

Hirtelen árnyék magasodott fölé, mintha öblös felhők takarták volna el a napot. Térdét elkeseredetten markolva felnézett apja dühös arcára.

-         Állj fel. A fiúk nem sírnak.

-         De fáj! Nagyon fáj! – mondta sírástól el- elcsukló hangon kisfiú. Nem állt fel.

Hirtelen erős, bizalmat árasztó erőt érzett. Anyja meghallotta fia sírását, és kijött az udvarra. Gyengéden felsegítette a sérült kisfiút. Letörölte könnyeit, és visszaigazította rá szemüvegét.

-         Ne félj, nem lesz semmi baj. – mondta lágyan, majd az apához fordult. – Mindenki sír, aki érzi a fájdalmat. – mondta, majd kisfiát karjaiba vette, és bementek a hűs házba.

Az apa pedig, mint egy hadvezért, aki a csatában elvesztette apródját, egyedül állt a haldokló udvar közepén. Kifejezéstelen arccal nézte a távolodó anyát és a kisfiút.

Aznap este mindketten bosszút esküdtek.

Az apa álmatlanul forgolódott ágyában. Lelkét elöntötte a harag. „Én nem ezt akarom.”- gondolta.

A kisfiú is álmatlanul forgolódott ágyában. Az ő lelkét a keserűség öntötte el. „Én nem ezt akarom.”- gondolta, fájdalmas lemondással. Majd egy hirtelen ötlettel vezérelve kipattant az ágyból, magához vette takaros kis köpenyét és kezébe vette zseblámpáját. Az éjjel jótékony takarásában titkos szabadságharcosként osont ki a garázsba. Zseblámpája fényénél kikutatta a labdát, melyet apja a sarokba hajított. Félősen felvette, majd lassan megforgatta kezében. Szemét ismét elöntötték a könnyek, és kis karjának egy hirtelen, erőteljes lendítésével feldobta a labdát a padlásra.

Másnap a reggeli mellett, aznap először, életükben utoljára egymás szemébe néztek. Az apa keserű lemondással nézte a kisfiút ápolgató anyát. A kisfiú nyugtalan, gonosz örömmel fúrta tekintetét apja szemeibe. Arcán széles mosoly ünnepelte az éjjeli forradalom sikerét.

*

A labda egy üres dobozba került, melyet Zsombor azonnal le is zárt. Sok- sok évig nem tértünk vissza a padlásra. Egyszer azonban ismét oda vetett a sors. A létrán felfelé mászva eszembe jutott a labda, és története. Halványan elmosolyodtam, majd felkapaszkodtam a por és felejtés örök birodalmába.

Ismét megláttam. Úgy feküdt ott ártatlanul, a tetőcserepeken át bezuhanó napsugarak ölelésében, mintha sosem érintették volna meg. Talán csak a következő meccsre vár.

3.1.0

Kusza érzelmi életemtől eltekintve is igen izgalmasan zajlik az életem. Igaz, nekem most nem ezt kéne tennem, de úgy döntöttem, hogy mivel közgázból úgyis hetest kaptam, az új anyagot meg szintén vágom, nem kell tovább gyakorolni (főleg, mivel a következő teszt még far far away van, és megérdemelek egy kis pihenést).

Az életem mostanság a jogosítvány, Izrael, Haiti, a választások helyszíne, Verona, Örményország, a diák-ENSZ, Bosznia-Hercegovina, a project hét és Róma körül forog. Leszámítva persze Kis Estit, de róla már meséltem.

Haiti a legelevenebb, legfontosabb. A tragédia után megmozdult a világ, és megmozdult a mi nemzetközi közösségünk is. Szerveztünk egy csomó programot, hogy pénzt gyűjtsünk az újjáépítéshez. Az első ilyen egy kis helyi program volt: sütiárulás, de vasárnap volt Trieszt egyik legmenőbb és legdrágább kávézójában, a San Marcóban egy 30 nyelves versolvasásunk. Én Kosztolányi Halotti beszéd c. versével léptem fel. A végén pedig haiti lányunk könnyek között köszönte meg, hogy segítünk és áldozunk az ő országáért. Tört olaszsággal mondta mindezt, én pedig nem értettem mindent, de így is sűrűn pislogtam. Eddig 410 eurónk van, amit meg szeretnénk duplázni ezen a héten, Trieszt főterén egy előadással és gyertyás virrasztással. Hajrá!

Hogy miért jogsi? Nos, apám még télen előjött az öltettel, hogy ugyan, kéne már. Igen, igaza van, kéne. Nyáron nem akartam, mert ugye utolsó nyár meg minden, meg ha úgyis külföldön vagyok, akkor minek. Most rájött, hogy a következő nyár rámehetne, mire mondtam, hogy nem vagyok hajlandó rááldozni, mert utazok, vendéglátok, stb. Erre elintézte, hogy június végére lehessen- kissé illegális, dehát elfér az. Csakhogy itt jön a képbe Izrael/Örményország. Az iskola ugyanis két nyári lehetőséget is nyújt ezekben az országokban. Örményországba három európai Egyesült Világ Kollégium (Wales, Norvégia, Olaszország) küld 5-5 diákot, hogy segítsenek nemzeti bizottságot szervezni, hogy lehessenek örményeink is a jövőben. Izraelben pedig szociális munka, menekülttábor-látogatás, stb. nyári programlehetőség van, és én természetesen mindkettőre akarok menni. Izrael biztosnak tűnik, Örményország meg pályázatos. Ha ezek pedig ütköznek a jogsi megszerzésének apám által elképzelt időpontjával (egész június), akkor ugrik a jogsi, ugyanis nálam az élmények, a közösség, a szolgálat jóval előbb van, mint a kis plasztikkártya, ami hasznos, de bármikor megszerezhetem- igen, akár külföldön is. Ezt az ő torkán már félig lenyomtam, de van egy olyan érzésem, hogy nem egy kellemetlen vitánk lesz még ebből. Képtelen tudomásul venni, hogy ő és én nem vagyunk egyformák…

Utazás lesz a választásokkor is. Nem tudom még ugyanis, hogy hol fogok választani. Velence lenne logikusabb, de Ljubljana közelebb van. Intézés alatt. Menő, hogy konzulátuson / nagykövetségen fogok először szavazni, nem? Az, hogy a pártom 1%-on áll, már nem annyira menő dolog, de én optimista vagyok

Diák- ENSZ: ide nem kell utazni, mert ideutaznak Az iskolában áprilisban lesz diák- ENSZ (Model United Nations), ahol nem csak mi leszünk, hanem a norvégiaiak, a walesiek, szlovének meg olaszok is A héten kell jelentkezni szerepre (delegált/nagykövet), bizottságokba, bizottságvezetőnek stb. Móka lesz, várom már

Bosznia- Hercegovina pedig úgy jön a képbe, hogy van egy student- exchange project a mi sulink és a boszniai között. Ide is pályázni kell- én pedig megpályázom

Project- hét: utazás. Magyarországra. Az iskola minden tanévban kiad egy hetet, amikor el kell menni valahová jótékonykodni, szociális munkát végezni, stb. Mi megyünk a régi sulimba angolt tanítani és ingyen ebédet osztani a hajléktalanoknak. Előtte- utána pedig 1-2 nap Budapesten 8-an megyünk ugyanis, ebből három meleg, és vidéken nem sok meleg élet leledzik… Ezt a hetet természetesen én szervezem: hát nem egy leányálom… de jól halad, vannak már befogadó családok, programok, kaja, szállás Budapesten meg minden. juppí

A húsvéti szünetben pedig repülünk Rómába Jajj de várom várom várom ^^

Szombaton pedig Verona.

Szóval ezek javarészt tervek, távlatok, lehetőségek, de mindent megteszek, hogy tényekké, tervekké, távlatokká váljanak.

Az élet szép.

3.0.9

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Hűen önmagához, ismét meglepett furcsamód állandó változatosságával. Mikor a cirkalmas körök és karikák között repült, körülötte aranyló fényáradat hirdette hetykén az ereje, öntudata és magabiztossága csúcsán lebegő alteregó boldogságát.

„A viharos széllel szemben a kacskaringós kanyarok nyújtanak csak menedéket.”- írta egyszer egy meg sem írt levelében. Nem hittem neki. Nem mintha nem lett volna okom.

„A viharos széllel szemben csak a saját roncsaid védenek meg.”- válaszoltam neki. Kinevetett. Vissza sem írt.

Én pedig kacskaringós körutakon cikázva kanyarogtam, keresve a cirkalmas körök és karikák biztonságát. Persze, hogy nem találtam. Mindig csak rá gondoltam. Az örök győztesre. Én, az örök vesztes.

-         Öld meg!- mondta valaki.

-         Bálványozd!- vágta rá rögtön a másik.

-         Hagyd rá. Csak húzd meg magad. – kontrázta a harmadik.

Én pedig, akinek nem kellenek jelek, akinek egy kósza, eltévedt tekintet a világgal ér fel- én, saját árnyékom gyenge utánzata, ártatlanul tisztán csillogó ezüstkésemmel rontottam rá. Lesajnáló tekintete a szemembe égett, mielőtt ő égett el az enyészetben.

-         Nahát, ragyogok!- kiáltottam fel hirtelen.

-         Mindig is ragyogtál. – szólt vissza Zsombor a túlvilágról. – Nincs semmi különbség. Csak a világ lett sötétebb.

3.0.7

Ebben lehetett volna részem, ha minden ajánlatra árugrok, ami a cute_bottom18 nevű romeós profilomra érkezett. Gumi nélkül.

Mint ahogyan arra kuruc nemzettársaink (és természetesen megbízhatóbb források is) voltak szívesek felhívni figyelmünket, a HIV-fertőzöttek száma növekszik, és elsősorban még mindig a fiatal melegeket sújtja leginkább.

Gondoltam, itt az ideje egy érdekes kísérletnek. Ki akartam deríteni, hogy mi a konkrét ok. Tudom, hogy a fiatal, melegségüket frissen felfedezett meleg fiúk hajlamosak belemenni rizikós kalandokba tapasztalt, maszkulin, harmincas éveikben járó férfiakkal, akik egy percig sem haboznak kihasználni őket.

Egy álprofillal regisztráltam a gayromeo-ra, és 2009.12.25 22:00-tól 12.29. 10:43-ig, minden bejövő és kimenő adatforgalom rögzítésével, statisztikai táblázatokkal és jegyzettömbökkel felszerekezve kerestem szexpartnerem- aki lehetőleg gumi nélkül dugná meg a cuki szőke pasit (a képek természetesen hamisak- SVityó Vasárnapi Fiús Képek sorozatából emeltem ki kettőt. Köszönet!)

Az eredmény még engem is meglepett. Mondanom sem kell, hogy rekordidő alatt rekordmennyiségű levelet kaptam: naponta átlag 100-120-at, és természetesen nem csak magyaroktól. Szép számban akadtam külföldi “hódolóim”- elsősorban olaszok-, akik néha 4-5 ezer eurót ígértek egy kóbor menetért. Ezeket nem vettem figyelembe, mivel a kísérletem kitalált alanyának nem ők képezték a célcsoportját.

“Szexi vagy… megdugnálak.”

“20/7-es dákót bevállalod?”

A 4 nap alatt több, mint 750 látogatója volt profilomnak. Mindenki levelére válaszoltam, egy hamis e-mail címet is létrehoztam, hogy minden igényt ki tudjak elégíteni. MSN címet és telefonszámot persze nem adtam meg- bizalmi okokra hivatkozva. Megpróbáltam a leggyorsabban a lényegre terelni a szót: vagyis ki lenne hajlandó gumi nélkül szexelni velem. A “Miért gumi nélkül?” kérdésekre rendre azt a választ adtam, hogy azért, mert nekem úgy nem fáj.

Kíváncsian vártam a válaszleveleket. Persze voltak, akik  nem válaszoltak, de meglepően sokan belementek egy második levélváltásba. Akikkel már a harmadik- negyedik levélig eljutottam, azokkal általában le is fixáltam a talit. Konkrét idő és hely nélkül, csak megegyeztünk abban, hogy majd írok nekik, ha szabad vagyok- külföldi tartózkodásra vagy elfoglaltságra hivatkoztam.

És az eredmény…? 27- en dugtak volna meg gumi nélkül. Az átlagéletkoruk 29 év: a legfiatalabb 20, a legidősebb 40 éves.

Akik belementek, általában figyelmeztettek a gumi mellőzésének veszélyére, de el lehett őket hallgattatni egy “van papírom” félsorral. A papír hasznos dolog, de könnyen hamisítható. Ez ugyanúgy igaz rám, mint rájuk.

“Szívesen megdugnálak, és a méretem is tetszene neked!”

“Nice pics… I love hot bottom boys… wanna fuck?”

Kell még tovább keresnünk a fiatal melegek körében a HIV gyors terjedésének okát? Nem hiszem. Szerintem ez mindent megmagyaráz. Elképesztő felelőtlenségnek tartom, amit a korombeliek- és nálam fiatalabbak- tesznek. Ebben a négy napban kb. annyi időt töltöttem romeon, mint előtte összesen. Körbenéztem hasonló, vélhetően nem álprofillal kereső fiatal srácok után. Döbbenetes, mit találtam.

Mi ennek az oka…? Természetesen rengeteg magyarázatot lehet találni: a társadalmi nyomás alól szabadulni vágyás, a családi nyomás ilyen extrém “önkeresésbe” csap át, tapasztalatkeresés, apakomplexus… de tényleg ennyire nincs agyuk a kortársaimnak? Ilyen szinten hiányzik a magyar oktatási rendszerből a hathatós felvilágosítás? A szülők ilyen szinten nem beszélnek a gyerekeikkel?

A jelenleg Magyarországon uralkodó közgondolkodás nem kedvez a melegknek, ami véleményem szerint csak tovább mélyíti a problémát. A szexuális felvilágosító programok nevetégesek- amit mi kaptunk, az legalábbis az volt. Nem hiszem, hogy bárki is odafigyelne egy késő- középkorú szemüveges néni tanácsaira. A szülő- gyerek kapcsolatok pedig szintén döglőgnek, főleg, ha egy olyan fiúval kell megküzdenie a változásokra sokszor nem sok hajlandóságot mutató, zárkózott és saját problémáival sem bíró középkorú szülőpárnak, mint egy önmagát kereső meleg srác. Ezért őket csak egy bizonyos fokig lehet hibáztatni, mert nem lehet könnyű feldolgozni, hogy a fiad egy olyan kisebbség tagja, amit Magyarországon a társadalom megvet és általában deviánsnak bélyegez. Az így egyedül maradt fiatalok pedig érthetően máshol keresnek egy felnőtt, megbízhatónak vélt partnert.

Ezek a kapcsolatok pedig nem csak egészségügyileg, de lelkileg is súlyosan károsíthatják őket. Nem kapják meg a nekik kijáró becsületet, tiszteletet és szeretetet- amire pedig nagyon nagy szükségük lenne. És mert nem találják, még kétségbeesettebben keresik, ez pedig újabb és újabb meggondolatlan kalandokhoz vezethez, amibe önmaguk meglésének kétségbeesett vágya és a szeretet keresésének reménytelen rohama veti őket.

Figyeljünk oda rájuk! Hiszem, hogy minket, melegeket összeköt egyfajta közös felelősségvállalás, amiben benne van a fiatal, tapasztalatlan, könnyen kihasználhatóak védelme. Nézzünk túl a saját érdekeinken- nekünk is úgy a legjobb. A HIV egy olyan veszély, ami elsősorban még mindig a meleg közösséget sújtja. Elsősorban rajtunk múlik, hogy engedjük-e terjedni, vagy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megakadályozzuk.

3.0.6

captain@paperboat.hu

Az akkor van, amikor már hetedszerre esel azon a k*rva hegyen lefelé csúszva. Síelni voltunk ugyanis

A legutóbbi mélydepressziós bejegyzésem után megkönnyebbültem, most pedig már kimondottan vidám vagyok Az egyik legjobb, ha nem a legjobb duinoi hétvégémen vagyok túl.

Péntek este, miután segítettem Secondának amerikai egyetemre jelentkezni (nem akarok másodéves lenni… ez marha bonyolult és kimerítő és idióta :S), elmentünk az ő rezidenciájába a három magyarnak másnapra kaját gyártani a síelésre. Épp nagyban sütögettünk, és már el is mondtam neki a norvéggal kapcsolatos történések bevezetőjét (ekkor még eléggé bánatos kedvem volt, és síelni sem nagyon akartam menni), amikor odajött a boszniai elsőéves, aki szintén meleg. Róla tudni kell, hogy nagyon a díva-típus, tökéletes transzvesztita fog belőle válni, ha “nagy” lesz. Soha nem volt vele semmi bajom, de nem is kedveltem különösebben soha. Kicsit antiszociális, de csak azért, mert nem a legkönnyebb az ő élete sem (meg szerintem ő sem teszi magának kimondottan könnyűvé). A lényeg, hogy teljesen jót beszélgettünk a duinoi melegéletről, ismét kategorizáltuk a melegeket és leszbikusokat. Azzal az indokkal nem mentem el a többiekkel aznap este a szomszédes település egyik hagyományos olasz ivójába, hogy ki kell magam pihennem a síelésre- nos, ehhez képest hajnali háromig beszéltünk mindenről. Jó volt- meglepően jó. Nem úgy meglepően, mielőtt bárki is kombinálna, mert ő azon kevesek közé tartozik, akikre azt mondom, hogy soha.

A síelés pedig… OMG Fantasztikus vooolt! A hajnali hatos kelés azért nem tetszett annyira, de aludutnk a buszban. Kb. 22-23 diák jött és 5 tanár. Délelőtt kaptunk síoktatókat… na ez vicces volt. A miénk az elméletileg tudott angolul, bár mindezt gyakorlatba nem sikerült átültetnie. Gyakorlatilag egyik cigit a másik után szívta, és erősen megkérdőjelezhető volt józansága is. Az igazgatóhelyettes jól el is káromkodta magát, amikor meglátta- igaz, németül, és csak annyit értettem, hogy sájsze, de ebből a többit is ki tudtam következtetni.

Az oktatást egy olyan pályán kezdte, ahol az egyedüli 10+-osok mi voltunk (egy délkelet- ázsiai csaj, aki még életében havast sem látott, a három magyar, egy belga, meg egy horvát). Secondoval úgy gondoltuk, hogy ez unalmas, és átmentünk az eggyel nagyobb pályára. Korai volt… igazából semmi bajom nem lett, csak az nem tudtam, hogyan kell megállni, így kb. 200-zal beleszálltam a tömegbe Azonban nem lett semmi gond, mert a görkorizásban szerzett reflexeim segítségével ügyesen kimanővereztem magam minden ütközés elől. A dolog egyébként úgy egészében tényleg könnyen tanulható, ha az ember használja az eszét, és van valamilyen korcsolyás tapasztalata.

Aztán már hivatalosan is átmehettünk a középkezdő- pályára, ahol az igazgatóhelyettes figyelt, és akit már elég jónak ítélt, az mehetett a hegyre. Mivel Secondo átvette a tanár szerepét, elég gyorsan fejlődtem, és már tök jó is voltam Nos természetesen pont akkor sikerült hasalnom egyet, amikor az én sorsom felől döntöttek, szóval én csak a második csapattal mehettem fel a hegyre.

Hmm… nice Egy holland lánnyal mentem fel, aki tudott síelni, és szerintem összességében jó vagyok, jó az egyensúlyérzékem, és ahhoz képest, hogy ez életem első síelése, nagyon jó vagyok Azt mondta, hogy másokat néha csak egy heti gyakorlás után engednek fel a hegyre, én meg már most mehettem Ok, lehet, hogy csak jófej akart lenni, nem tudom, de szerintem tényleg jó voltam. A pálya kicsit jeges volt néhol, és a fékezés- megállás technikám még nem tökéletes, szóval estem összesen 7-8 alkalommal, ebből kétszer elég komolyan. Pontosabban komolynak kinézően, mert mindkétszer elvesztettem az irányítást, és eszeveszett sebességben száguldottam lefelé, és még a fékezős háromszög- alakot sem tudtam megcsinálni, mert mindig szétcsúsztak a lécek. Nem akartam leérve teljes sebességgel bevágódni az első fenyőfába, szóval felkészítettem magam az esésre, és a pálya szélén egy félig- meddig direkt vetődéseset estem. Az első kicsit rizikós volt, mert gurultam lefelé kb. 10- 15 métert, amiből én semmit nem éreztem, csak annyit hogy minden oldalról üt valami, előttem meg forog a fehérség. A másodikban még a léceimet is elvesztettem: az egyik 4 méterre volt tőlem, a másik pedig félig felakadva a kerítésre, ami elválasztotta a pályát a hegy meredek oldalától. Huh. A másodiknál még pár ember is megállt, hogy segítsen, de (olaszul!!) elmagyaráztam, hogy semmi vész, leporoltam magam, és mentem tovább. Mindenképp jó, hogy tudok esni. Ettől a két nagy bakitól eltekintve tényleg elégedett is vagyok magammal: szépen szlalomoztam, kb. 5 necces helyzetet “mentettem”, és még lankás bukkanókon is szórakoztam Várom már a következő szombatot

Visszaérve egy kis alvás, majd Mickey’s! Az évnyitó party igen jóra sikerült Többen meg is jegyezték, hogy nagyon jól néztem ki Kicsit kellemetlen volt a norvégot meg a venezuelait együtt látni ahogy táncoltak, puszilgatták egymást, de nem volt komolyabb baj. Nem lett hirtelen szar kedvem, nem mentem el: ott maradtam és egy nagyon jót buliztam

Ma délután pedig Ellie-vel felfedeztük a tengerparti hegyes- völgyes tengerparti sétányt, teljes hosszában. Négy órán keresztül szikláról sziklára ugráltunk a tengerparton a napsütésben, fotózkodva, nevetve, beszélgetve és csendben. Hazafelé még egy fagyit is megengedtünk magunknak.

Szóval köszönöm, jól vagyok

3.0.5

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Visszaértem… amikor leszálltam a buszról Duino főterén és körülnéztem, annyira olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna… egy kicsit azt hiszem, így is van…

Hannover + Hamburg

Az utóbbi  napokban eltűntem egy picit, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szünet vége előtt meglátogattam egy félig litván, félig orosz, de amúgy német évfolyamtársam Ő hívott meg, cserébe pedig jön hozzánk nyáron. Igazából m ár most februárban, de az munka lesz, szóval nem felhőtlen kacagás és szórakozás, de erről majd később. Szóval kedden reggel fél kilenckor szállt le a Malév gépe Hamburgban, ügyesen és okosan elkalauzoltam magam a megbeszélt találkahelyre, össze is futottam Ellie-vel és egy barátnőjével Leraktuk a cuccot egy csomagmegőrzőbe és hajrá! Keresztbe- kasul Hamburgban, majd este utazás Hannoverbe, ahol pedig buli Ellie barátaival Régen buliztam ennyire jót (azt hiszem, az utolsó Mickey’s parti talán felér vele… ). Az emberek nagyon nyitottak, kedvesek és barátságosak, és mindenki beszél angolul Nagyon  jól  éreztem magam a hangulatos kis kocsmákban és a középkori belvárosban kalandozva Volt egy kis kalandban is részem: az egyik bulihelyen egy csaj ellopta a hiper- szuper sapim, amit Ljubljanában vettem (és igenis jól áll ), és nem akarta visszaadni… totál be volt állva, azt sem tudta, miről beszélek, szóval az egész német bagázst oda kellett csődíteni, annek már elég meggyőző ereje volt, és vissza is adta… bitch.

Amúgy meglepően sok német szóra és kifejezésre emlékeztem, nem mindenhol, de a helyek többségén el tudtam mondani, mit akarok, értettem, amit válaszoltak… jó volt

Az oroszok karácsonya pedig annyira otthoni volt! Ellie családja félig orosz, szóval ők később ünnepelték a karácsonyt, mint mi, és mivel pont ott voltam, meghívtak. Ezek őrültek! Egy szót sem értettem abból, amit magyaráztak, de sok kaja volt (nem mindengyik volt finom, de én mindenből illedelmesen ettem- főleg a fagyival töltött kis sütikből ). Az, hogy őrültek, akkor vált egyértelművé, amikor az egyik kislány tigrisnek öltözve hozta az ajándékokat, mert hogy náluk minden évben a kínia horoszkóp aktuális állata hozza az ajándékot… aranyos, de furcsa Én is kaptam egy nagy kupac német csokiösszeállítást.

Pénteken reggel pedig Hannover-Stuttgart: hat óra várakozás (legalább elolvastam Orwell Állatfarmját- soha jobb könyvet!!!), onnan Velence, vonattal pedig tovább. Nice Hulla voltam, mire megérkeztem, de nagyon jó volt

Ismét Duinoban

Furcsa, de nagyon jó Visszajött mindenki- nagy ölelések, sikolyok, mosolyok, beszélgetések, élménybeszámolók- van, akinek melege van, mert -30 fokból érkezett vissza, van, aki meg vacog, mert ő +30-ból jött…

A norvég ma jött vissza, mert valamilyen félreértés miatt törölték a jegyét szombatra, és ma tudott először jönni. Nem láttam még, csak egy villanásra néztünk össze, mert éppen mentünk valahová mindketten, de jajj. Én mindent szépen elterveztem fejben. Elé szeretnék állni, azt mondani neki, hogy szeretnék vele nyugodt körülmények között beszélni (mindeközben fohászkodom, hogy az angol nyelvtani tudásom ne hagyja el pici buksim- ahogy általában teszi, ha vele beszélek) vele, és elmondani neki, hogy mit érzek- bár ez már csak azért is lenne nehéz, mert én sem tudom pontosan. Az a buli bekavart, előtte már nagyjából sikerült feldolgoznom a tényt, hogy ‘he’s just not that into me’, de azok után… ok, hogy részeg volt, és én is, de akkor is… ami azután volt, az a furcsa egymás kerülgetése… vagy csak magamat akarom meggyőzni? Nem tudom, de szurkoljatok, hogy sikerüljön összeszednem minden bátorságomat, és odamenni hozzá.

Anyway, kaptam egy könyvet Párizsból, ahol a másodéveseim voltak a szünetben… csodás. Csodás. Íme a képek. Élvezzétek!

3.0.3

Az életem egy szakaszának vége; új  kezdődött. Ennek örömére íme: új külsőt kapott a Papírhajó

A mestermunka Nico remeke, akinek ezúton is köszönöm a gyors, precíz és stílusos munkát!

Az új, fiatalos, lendületes design teljes mértékben illik az életemnek azon fejezetéhez, ami most kezdődik- és nem csak azért, mert a duinoi vár is része . Nem tudom, miért, de nagyon olyan érzésem van, hogy ez az év verhetetlenül jó lesz Fene sem tudja, miért vagyok ilyen javíthatatlanul optimista…

A Papírhajó tehát megújulva, töretlenül szeli tovább az országokat! További jó utat mindenkinek!

3.0.2

captain@paperboat.hu