Sweet but older than sixteen
Mivel nyitott szemmel járok a világban, legtöbb embertársamtól eltérően, így sokszor gondolkodóba esem hogy vajon jól élek-e én így, ahogy élek, és vajon tényleg normális vagyok-e.
Nem állok be a divatmajmok közé. Nem vagyok olyan, mint ők. Különbözök tőlük mert a saját utam járom, gondolkodom, hosszútávra tervezek és nem a földi paradicsomban élek.
Ez a bejegyzés nagyon hosszú ideje formálódik, forr bennem, de a ma esti görkorcsolyázás közben lett kész poszt.
Még nyár elején láttam egy részt a Viva TV-n futó (ha még fut azóta) Sweet sixteen c. minősíthetetlenül színvonalon aluli műsorból. A lényege a műsornak az, hogy dúsgazdag amerikai szülők kifizetik az egyetlen szem lányuk tizenhatodik szülinapjának megabuliját, ahol van minden: limuzin, rózsaszín lovacska meg Hello Kitty meg minden anyámkínja ami csak kell. Ha valamitől, hát ettől hányi tudnék.
Már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon hová fog kilyukadni ez a világ, ha így halad. A szülők részéről nyilvánvaló a viselkedés oka: apuci tuti nagyon sokat dolgozik, így az ő egyetlen szem kislányának igyekszik mindent megadni (zsozsóban persze), hogy saját lelkiismeretét nyugtassa, csitítsa. Anyuci pedig a seggét is kinyalja és minden mozdulatát aranyba öntené.
Így felnő a gyerek úgy, hogy semmiért nem küzdött meg.
Felnő úgy, hogy nem tanulja meg, milyen is az, ha egyszer valamire azt mondják neki, hogy nem. Nem tanulja meg, milyen az, ha nincs.
Felnő úgy, hogy nem lesz életképes. Vad bulikkal fogja elnyomni saját bizonytalanságát, hiányosságát túlzott magabiztossággal, lenézéssel fogja elfolytani, és végül majd összehoz egy jó kis kocsibalesetet valamelyik többmilliós kocsijával, drogos állapotban.
Sokszor panaszkodom vagy sajnálkozom, mégha csak magamban is, hogy nekem mi mindenem nincs meg és miért. Szar, amikor valamire azt mondja anyum hogy nem lehet, mert nincs rá pénz. Pártunk és kormányunk áramelései és reálbér- csökkentései miatt pedig a kilátások is egyre rosszabbak. Mégis úgy gondolom, én szerencsésebb vagyok, mint a rózsaszín cukorbabák, akiknek mindenük megvan, ami anyagiakban meglehet nekik.
Megtanulom küzdeni azért, ami nekem kell. Dolgozok, spórolok, számolgatok, beosztom a pénzem. Megtanulom becsülni, mert megértem, milyen nehéz megszerezni, mennyit kell(ene) dolgozni érte.
Megtapasztalom, milyen az, ha nincs. Ezáltal is sokkal jobban becsülöm azt, ami van.
Én nem pénzbeli törődést kapok, hanem lelki törődést, igazi szeretetet. Így talán nem a saját kocsimmal fogok suliba járni és nem lesz minden hónapban új szupertelóm, de nagyobb a valószínűsége annak is, hogy nem fogok drogozni és nem leszek egy érzelmi csődtömeg, mert ami körülvesz, az igazi érték, nem pedig rózsaszín köd, fény és csillogás tartalom nélkül. Itt van tartalom.
S így igazából én vagyok az, akire nekik irigykedni kéne. A baj csak az, hogy a nagyátlag emberek ma nem a szívükkel néznek, így nem vesznek észre olyan dolgokat, az igazán lényeges dolgokat, melyek a szemnek láthatatlanok.
by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>