All is said and done
Valahogy kezdenek összefolyni a napok. Minden reggel sötét, minden este unalmas, minden nappal ugyanaz. Minden nap más de mégis úgy érzem valami hiányzik belőlük, mindegyik más napból mind ugyanaz az egy dolog hiányzik amit megfogni nem tudok, elmondani nektek nem tudom, leírni képtelen vagyok.
Annyit tudok, hogy Coelho jó hatással van rám. Amikor visszamentem a koleszba két hét után, és kaptam egy rossz hírt, nagyon ki voltam borulva. Hiányzott az otthonom, hiányzott a laptopom amin a blogom írom: írni akartam, Veletek lenni, menekülni onnan.
Aztán rájöttem, hogy van nekem egy irodalomfüzetem, szép nagy füzet, sok hely van benne, és ha már oly nagy írási kedvem volt, oda írogattam majd hazajöttem, szépen bepötyögtem és piszkozatoltam. Nem volt már aktuális. Nagyon nem. Azóta töröltem is. A lapot pedig kitéptem a füzetbül és bedobtam a cserépkályhába. Nem kell. Elvetettem magamtól mint az életemnek azt a részét, amelynek utolsó lehellete, legvégső reménytelen próbálkozása hagyott nyomot.
Azóta jól vagyok. Tudom, hogy a vég egyben kezdet, hogy minden jóban van valami rossz, hogy semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik, és szerintem ezzel ki is merítettem a közhelyszótárat.
Azonban még mindig nem tudom mitől érzem magam furán. A nevetésem ugyanolyan őszinte és tiszta mint azelőtt, mégis a mosolyom mögött megfogant valami, amely konszolidáltan visszafog és elgondolkodtat. Ez pedig a jövőképem.
Közel másfél éve, hogy 2007 szeptemberében eldöntöttem, az az év más lesz, mint az előző volt. Más is lett, merőben más, csodás év volt. Azóta nem merült fel bennem a kérdés hogy miért teszem, amit teszek mert tisztán tudtam; azért, hogy elérjem a célom. Mindent ennek tudtam be, ennek jegyében készültem órákra, az MCC-s tesztekre, ennek szellemében olvastam könyveket, írtam a blogom, alakítottam a magánéletem. Nem akartam egy olyan spirálban élni amely csak teljesítményt vár el, nem akartam érzelemmentesíteni magam. Volt párkapcsolatom, szerelmem, voltak eredményeim, sikereim, ízig- vérig optimista voltam és nagy tervekkel teli, aki elől minden akadály elhárulni látszott.
Most kicsit úgy érzem, ennek vége. Ha nem is olyan szigorú értelemben vett vég amely a Kondratyev-féle fellendülési szakaszoknak van amelyeket a leáldozás követ, de hogy valami megtört, az biztos. Nem mondom, hogy pesszimista lettem, mert nem. Optimista vagyok. Talán egyre racionálisabban, de optimista. Nem mondom, hogy bármilyen eredményem romlana, mert nem. A felsőfokú nyelvvizsgát valószínűleg májusban leteszem, jó a tanulmányi eredményem mind a suliban mind MCC-ben. Nem mondom hogy belefáradtam a blogolásba, mert nem. A telefonom sms-vázalatai közé írom be, ha valami ötletem támadt amit megírásra érdemesnek tartok. Jelenleg 9 ilyen kis jegyzet vár feldolgozásra, nem is beszélve a frissen beindított GayTalk blogról. Nem, nem fáradtam bele ebbe sem.
A legmegfelelőbb talán az lenne ha azt mondanám, egy lépcsőfokkal feljebb léptem. Hogy mihez képest feljebb? Ahhoz képest, ahol voltam. Nem tudom, így hol helyezkedek el és kihez képest, nem mondhatom biztosan magaménak a megszerzett tudásom mert nem tudom, mi az amit nem tudok, így megkérdőjeleződik mindaz, aminek birtokában vagyok. Minden változik, semmi sem állandó. Innen van feljebb, van lejjebb. A lépcső végtelen, felvisz az egek fölé és leszállít a legmélyebb, legsötétebb szakadékba is. Csak rajtad múlik.
Hogy mindezt mi eredményezte? Talán nem is kell okokat keresni. Növök, fejlődök, okosodok, tágul a látóköröm. Ez így van rendjén. Hogy mégis különállónak érzem magam az nem az én érdemem, hanem a többiek szégyene.
Nem tudom, mennyi fokot fogok még felfelé haladni. Igen, felfelé mert ami lefelé van, az már vissza nem térhet soha, mindennek vége, mindent megtettem, amit azok a fokok követeltek hogy otthagyhassam őket. A múltnak vége, a jelenben kell élnem hogy enyém lehessen a jövő.
Az a jövő, amely most egy kicsit megkérdőjeleződött bennem, amelyért keményen dolgozok de a távolban nincs más, csak homályosan sejlő, el-eltűnögető árnyak. Ez lenne a jövő? Az örök elérhetetlen, megismerhetetlen táv? Amely sosem lesz a tiéd mert ahogy megszerzed amire vágytál, amit addig jövőnek hittél- ezzel nem múlik el a távoli homály. Ez az egy az, amely mindig ott lesz, sosem fog eltűnni.
Ha távoli is, ha nem is tiszta de látod. Látod, mert fénylik. Nem a sötét semmibe nézel hanem valamit látsz, amiről még nem biztos hogy pontosan tudod, mi is, de mindennél biztosabban tudod, hogy neked kell. Elindulsz hát érte: az út további lépcsőfokokon át vezet. Így leszel mindig teljesebb, mindig erősebb, mindig érdemesebb arra hogy elérd amire vágysz.
1.4.9 by Captain himself
January 17th, 2009 at 6:51 pm
Azért a lecseszés kicsit erős, nem gondolod?
January 17th, 2009 at 10:49 pm
Na jó. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy: szégyelhetem magam, hogy még nem kommenteltem. És akkor azt hiszem szó szerint idéztelek szinte
January 16th, 2009 at 10:45 pm
“Azóta jól vagyok. Tudom, hogy a vég egyben kezdet, hogy minden jóban van valami rossz, hogy semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik, és szerintem ezzel ki is merítettem a közhelyszótárat.”
Lehet hogy kimerítetted, mégis most átadtál nekem valamit, u.is beleborzongtam abba/pozitív értelemben/, hogy ezt most perpill. én is mennyire így gondolom.
És a bejegyzés végére is libabőrös lettem… És újfent csak azt tudom mondani, hogy gratulálok…
January 17th, 2009 at 5:04 pm
Le lettem cseszve, hogy nem írtam még kommentet. Az a baj, hogy ez tipikusan olyan bejegyzés, hogy “semmi okosat nem lehet mondani erre már”.
Hm hm hm
Az utolsó bekezdés nagyon ütött. Egész Életünkben lesz valami, ami fénylik és kell nekünk. Az ezutáni vágy határozza meg Életünk értelmét. Szerintem.