Papírhajó

Tudjátok, valahogy mindig ugyanazok a körök: ha már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, akkor előbb-utóbb akarva-akaratlan elkezdem keverni a szart. Ma hajnalban éppen teljesen (vagyis hát majdnem teljesen) véletlenül, de megint ugyanoda lyukadt ki az egész.

Nem arról van szó hogy élvezem ha én pakolhatom a kártyákat egy ideig, vagy játszhatok más emberek sorsával, eltekintve attól hogy szeretek irányítani, ez az egész csak egy verseny, egy olyan verseny amiben vannak versenytársak akiket le kell győzni. Nem ellenük, hanem magamért. Csak ha az egyik versenytárs pont az exem, az kissé kínos.

Történt ugyanis, hogy beszélek egy sráccal pár napja, helyes, aranyos. Szóval teljesen rendben van, de ma hajnalban sajnos kicsit mellékvágányra siklott a beszélgetés, de mint utólag kiderült nem is nekem, hanem a srácot ugyanscsak ostromló exemnek. Hát nem édes? Ugyanarra a srácra hajtottunk, ő meg hagyott minket… 

A srácról annyit hogy 17 éves, velem egy városban tanul meg lakik, elmondása szerint nagyvilági életet él, 10 komoly kapcsolata volt (bár felmerül a kérdés, komoly az amelyik egy hétnél tovább tart? Máshogy nem fér bele sehogy ebbe az időbe…), minden hétvégén Alter (a mocsok, szégyellje magát ő megy én meg nem). Mi igaz és mi nem, nem tudom de tény hogy a nagy arcát csak még nagyobb erőfeszítésekkel tudtam legyűrni és végül átvenni a vezető szerepet a beszélgetésben, nyomatékosítva benne hogy nem fog minden az ő elgondolásai szerint menni és ne oktasson ki. Azt hittem itt letilt de nem, elég jól vette és azóta is beszélünk.

Szóval vissza a mainstreamhez: szóba kerültek az exek és kiderült hogy ismeri az enyém hiszen éppen vele is beszél. Ouh, állam métereket zuhan, csakúgy mint a gyomrom. Ez nem igaz, hogy akármerre indulok, mindenhol valahogy belébotlok! 

És itt kezdődik az a része, amire nem vagyok büszke: úgy tudtam, exemnek van valakije, így gyorsan rá is kérdeztem, hogy oh, de én úgy tudtam jár valakivel… majd pedig a srác előhozakodott egy régi pletykával, ami az exemről kering és nem igaz, majd erre hivatkozva közölte, hogy ne is álmodjak róla hogy vele lehetek mindaddig, amíg papírt nem tudok felmutatni arról hogy egészséges vagyok. Hová vezethet egy kissrác mesterkedése, hihetetlen…Bár érdekes, az akkori önmagam szerintetek mekkorát köpne a jelenlegi önmagamra ha ezt látná?

Szóval lényeg a lényeg, ma reggelre a srác mindkettőnket leépített. Erre reggel meg is kaptam a magamét az exemtől (tegyük hozzá, valahol igaza volt). És most következik az érdekes:

hogy akármerre megyek, indulok, ismerkedek valahogy mindig ott van, ez gáz. Ha így, akkor így, ha pedig csak olyan gondolatok formájában hogy jó volt vele, akkor úgy. 

És ezért nem jó, hogy ennyit gondolkodok. Állandóan csak elemzek mindent, ezernyi apró darabra szétszedek mindent, mindennek jelentést és értelmet akarok adni, mindenbe bele akarok magyarázni valamit aminek talán az égvilágon semmi köze hozzá. Mikor tanulom már meg végre, hogy azért van szívem, hogy hallgassak rá?! Tudom hogy a végtelenségig nem mehetek utána mert mindennek van határa, de ez vajon mind csak véletlen vagy a sors különös összjátéka? Véletlen lenne az, hogy akárhogy is akarok, nem tudok szabadulni tőle? Vagy mindez csak tényleg az alternatíva hiánya lenne…? Ezt egyre biztosabban lehet kizárni: alternatíva akad, de valahogy egyik sem az igazi- egyik sem ő; valami baj mindenkivel van.

Szóval ha valóban azt tenném, amit érzek hogy talán kéne, ha mindezt elmondanám neki: kineteve? Kigúnyolna? Mit tenne? Félek tőle… és mindez nem 9 hónap emlékének lerombolása, hanem az őrzése és tovább éltetése. Bennem így él, én így emlékszem rá. Én így akarom, szeretném, nekem így lenne jó viszont látni, újraélni…

1.6.6 by Captain himself

Téma: Captain, érzések, expasi, hülye, Most, szar, szarkeverés, szívás, van   Gyüjtő Uncategorized |