Papírhajó

Hogy hogyan kerültem oda, pontosan nem tudom, egyszerűen csak ott voltam, mindenféle határozott szándék vagy cél nélkül, mit sem tudva arról, hogyan kerültem oda, vagy hogy ki hívott. Kifejezetten el akartam menni de valahogy olyan jó volt az egész, hogy noha ezernyi gond húzott haza, maradtam.

Majd megint homály, ám két összetört sörös- és egy pezsgősüveg után arra gondoltam, ideje lenne menni.

Mindezek után, mámorom leküzdendő lementem a partra, egy kis esti sétára, hátha kitisztul a fejem. A távolban látni véltem a Lánchidat, magam mögött hallottam a bulizó tömeg hangjait, és ott voltam én, a kettő között, úton a híd felé, bennem több liternyi alkohollal, fejemben összefüggéstelen gondolatok tömkelegével, amelyek ahelyett, hogy engedelmesen sorba álltak volna, ahogyan az a dolguk lenne, mintha minden perccel csak még vadabbul tomboltak volna. 

Valahol félúton észrevettem, hogy basszus, a fejemen még ott van a korona, amit az egyik srác tette a fejemre akivel a rúdon táncoltam, egy hangos "Te vagy a legjobb az ágyban, még most is magamban érezlek!" felkiáltással. A koronát levettem a fejemről majd a Dunába dobtam. Félúton azonban irányt váltott és visszaröppent a fejemre. Nem csak hogy visszarepült azonban, de olyan erősen rácuppant, hogy csak hosszú percek kitartó munkájával tudtam lefejteni ismét. Ám mielőtt ezt megtettem volna, realizáltam hogy a jobb kezemben egy üveg Fütyülős volt ("mekkora szar!"), ezért először azt is bedobtam a Dunába (szerencsére nem repült vissza).

Fél órával később már a hídon voltam, teljesen józanul. Éreztem a szelet, széttártam karjaim és ordítottam, kiabáltam, azt sem tudtam mit, miért, kinek- nem kerestem értelmet, nem akartam tudni miért teszem amit teszek csak csináltam mert jó volt, és a szívemből mintha minden kétely és félelem elrepült volna a széllel, el innen, messzire el… egy percig még láttam őket a Duna felett, visszanéztek rám, ugyanolyan elkeseredetten ahogy én is tettem néhányszor amikor őket beengedtem a szívembe. Akkor azonban csak nevettem, nevettem és nevettem…

Ennyi azonban már nem volt elég, magasabbra kellett törnöm: fel egészen a csúcsra… szóval fogtam magam és felmásztam az egyik diadalívre. Beláttam az egész várost, láttam a koronát, a pálinkásüveget, a repülő kételyeket, a nélkülem tovább bulizó passzívok táborát, akik közül egy királlyá választott… ám ekkor, mintegy varázsütésre mindegyik iderohant, egy pillanat alatt, elözönlötték a hidat és engem követeltek mind.

És ebben a percben, ebben a hajnali órában a Lánchíd tetején én, a kis blogger mint a világ ura, magányosnak éreztem magam. Nem éreztem jól magam. Leültem oda egyedül, és duzzogtam, nem értettem, miért van most mindez… majd felnéztem az égre. Láttam a Holdat, a csillagokat, a Rák csillagképe pedig integetett nekem. Visszaintegettem, és ahogy lendítettem a karom, szememből egy könnycsepp csordult ki- hogy miért, nem tudom, csak úgy jött, spontánul és feltartóztathatatlanul mint az egész este… és mint mindezt, ezt is csak hagytam, hagytam a könnyeim hadd jöjjenek, jöjjenek csak mind, én pedig integettem a Ráknak, kapaszkodtam az ég felé, hátrahagyva mindent- a Lánchidat, a Dunát, a passzívokat…

Ám ekkor egy kiáltás, egy egyszerű szó szertefoszlatta ezt az egészet, mindezt a valamit… 

Meghallottam és lenéztem. Megláttam. És akkor… felébredtem.

"Bazdmegmacskaaaaa…"- motyogtam. Hogy nem tudtál volna csak egyetlen másodperccel később felugrani a szúnyoghálóra… akkor most tudnám, ki kiáltotta utánam hogy szeret, miközben a Lánchídról az égre emelkedtem.

1.6.9 by Captain himself

Téma: álom, csók, Duna, Lánchíd, parti, pasi   Gyüjtő álom |