- Felkészültél?

- Persze, minden ok, csak gyorsan és ügyesen…

A hátsó ajtón osontunk be, a kutyát lekenyereztük egy szalonnával. A házat, ahová 17 és 16 éve járunk szinte hetente, úgy ismerjük már mint a tenyerünket, ezért nem volt nehéz feljutunk az emeletre. Megfordult a fejemben hogy kissé aggasztó a csapdák hiánya de nem törődtem vele.

- Megvagy még?- szóltam hátra unokatesómnak, majd láttam hogy igen; felértük az emeletre. Még mindig senki.

- Szerinted hol van? – kérdezte Nóri.

- Gondolom a nappaliban… – válaszoltam félszegen, majd benyitottam. Igazam volt; ott volt.

Borzalmas látvány tárult a szemünk elé; Nóri még fel is sikított. Ott volt, egy székhez kötözve, tengerkék szeme alól szivárgott a vörös vér, szőke haja kitépve és szétszórva a földön, testén kék- zöld foltok. Leszegett fejjel ült ott a szoba közepén, de ahogy beléptünk erőtlenül felemelte fejét. Arcára kiült a csodálkozás, majd mielőtt bármit is mondhatott volna…

Hátulról jött a csapás és elemi erővel. Arccal a földre buktam, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ… aztán visszatért a levegő és a világ, talpra szökkentem és láttam ahogy az apám a sarokba szorítja unokatesóm és B-t, akit Nóri időközben kiszabadított. Nyilván neki volt annyi lélekjelenléte hogy cselekedjen amíg én könnyeimmel küszködtem egykori barátom látványa miatt.

Kezében a baltával apám már lecsapott volna, ám ekkor Nóri és B elé ugrottam. Apám szemébe néztem, a szürke és a barnáskék szempár úgy villant össze mint még soha előtte.

- Nem bánthatod őket. Ahhoz előbb velem kell végezned.

- Veled is fogok, ne aggódj…- sziszegte. Hangja eltorzult az őrült, elfojtott dühtől.- De előbb végig kell nézned ahogy meghalnak. Ő! –ordította hirtelen, Nórira mutatva.- És Ő! –ordította még eltorzultabb arccal, B-re szegezve ujját.- Ők mindketten! Megrontottak, a rossz útra vittek!

- Nem! –ordítottam, majd a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomorszájon vágtam apám. Vad tusa indult közöttünk, de senki nem sietett a segítségemre, Nóri ledermedt, B pedig túl gyenge volt még. A folyosón folytatódott a harc, egy rossz lépés balra és… a világ forogni kezdett, egyszer ő fojtogatott engem aztán én őt, így gurultunk le a lépcsőn. A fordulóban megálltunk, alig láttam valamit a homlokomból előtörő vértől de sikerült elérnem, amit akartam: kicsavartam a baltát a kezéből. Felpattantam és rohantam, rohant velem Nóri és B is. Az étkezőből az erkélyre, az erkélyről a melléképület tetejére, onnan a szomszéd kertjébe és ki az utcára.

- Jól vagy? – ennyit tudtam csak kérdezni B-től, mikor egy golyó milliméterekkel süvített el a fülem mellett és csapódott a földbe. Apám felkelt és a másik erkélyről nézett le ránk, kezében még a füstölgő pisztoly.

- Futás! A bankba anyához!- adta ki a parancsot Nóri és mi futottunk, úgy mint még soha.

Berontottunk a bankba, és alighogy elértük a keresztanyám, apám már ott volt, pisztolyát ránk szegezte. Én megint a falhoz szorítottam Nórit és B-t, eléjük álltam, jelezve: ha valaki ma meghal közülünk, az először én leszek.

- Állj félre kisfiam! – ordított apám.

Kicsapódott az ajtó és egy pillanatig azt hittem, unokatesóm barátjában a felmentő sereg jött el. Keresztanyám is ezt hihette mert egy mosoly futott át az arcán. Elővett egy pisztolyt és apámra szegezte.

- Ereszd le a fegyvert.- mondta halkan de határozottan, és apám így tett. Én nem mozdultam a helyemről és B sem, Nóri viszont odafutott barátjához és átölelte… ám az ölelés fojtogatássá változott, Nóri fogoly lett. Most az ő fejéhez szorította a srác azt a pisztolyt, ami egy perccel előbb még apámat fenyegette, aki viszont ismét rám szegezte a fegyvert.

- Állj félre Kapitány!- mondta Nóri barátja.- Hagyd hogy a buzi, aki megrontott bűnhődjön, mielőtt te is elnyered méltó büntetésed!

És én csak ott álltam… körbenéztem; láttam a sok halálra vált fehér arcot, remegő, rettegő embereket. Keresztanyám kezeibe temette arcát, próbálta meggyőzni magát hogy mindez csak álom de nem, nem az volt, maga a rettentő valóság, a legszörnyűbb és legborzalmasabb amit valaha átéltünk.

Aztán az egész felgyorsult és mintha a másodperc töredéke alatt ment volna végbe. Félreálltam, de ahogy elléptem, felkaptam a földről egy széket és fejbe vágtam vele apám akinek kiesett kezéből a pisztoly, amit elkaptam. Ő a földre került ájultan, én pedig Nóri barátjára szegeztem a kibiztosított fegyvert.

- Engedd el, vagy lelőlek.

- Ne viccelj, sosem tennéd.

- Engedd el, nem viccelek.

- Na gyerünk, csináld csak!

Még be sem fejezte a mondatot, már cselekedtem is. Belelőttem a combjába. Felordított, elengedte Nórit aki a földre roskadt és ekkor rontottak be a rendőrök, hogy véget vessenek ennek a kálváriának.

*

Mindenfelé arcok néztek vissza rám, de én csak egy valakit kerestem. A tömeg mintha meg akart volna fojtani és én levegőt akartam, olyasvalakit aki sokáig maga volt az élet számomra.

Felálltam a mentőkocsi mellől és elindultam hogy megkeressem. Egy hordágyon ült és a semmibe bámult. A vér már nem szennyezte csinos arcát. Leültem mellé.

- Ne haragudj.- mondtam neki csendesen. – Nem akartam hogy…- nem tudtam tovább mondani. Az indulatok, a félelem, a kételyek… feltört belőlem a zokogás.

Ő átölelt és csendben a fülembe súgta: “Te ne haragudj!”. Felnéztem. A tengerkék és a barnáskék szempár is könnyekben úszott. Tökéletes volt a pillanat. Nem volt többé te meg én, mi voltunk megint…

2.0.7  captain@paperboat.hu