Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól utoljára. Csak ültünk ott a padon a parkban, kezünkben egy- egy sör, és még az sem volt baj hogy olyan meleg volt az a szerencsétlen ital hogy szinte élvezhetetlenné tette, azért jó volt.

Jó volt egy, még ha csak egy óráig is ott üldögélni és a sört lassan kortyolva elbeszélgetni arról, hogy neki most az a baja hogy a barátjával krízisben vannak és nem is tudja, mit csináljon mert megfojtja a szeretetével, és nem az a típus akire ő fel tudna nézni, nem olyan amilyennek elvárná, amilyennek egy férfinak szerinte lennie kéne. Nem képes vezetni a kapcsolatot, és ráadásul még az intellektuális képességei is hagynak kívánnivalót maguk után.

Én meg elpanaszoltam hogy ez annyira jellemző ami most megy. Hogy elmegyek és lám, rögtön mindenkit érdekelni kezdek, rögtön levelekkel bombáz a fél romeo, ráadásul olyanok akik után eddig csak reménytelenül csorgattam a nyálam. Gyakorlatilag most a lábam előtt hevernek. Egy baj van csak, hogy késő. Ez egy átmeneti helyzet, félig még itt, félig már ott. Nem mondom hogy nem lenne jó ha valaki várna rám, de lehetek annyira önző hogy két évig, ha nem tovább, elvárom ezt akárkitől? Aztán ott van az örök kérdést megtestesítő pasi is, akivel magamban még mindig nem tudtam úgy igazán és teljesen dűlőre jutni, de az ösztöndíj felgyorsította az időt. Bő három és fél hónap gyorsan elrepül. Ha akarok valamit, akkor most vagy soha. Éppen ezért lenne jó tudni mit is akarok. Bár hazugság lenne azt állítani hogy nem élvezem a megváltozott helyzetet (persze csak valahol nagyon mélyen .

Eltelt az óra, keserédes örömmel konstatáltuk hogy a szánalmasok klubja még mindig él, két kemény taggal, aztán ki-ki felszállt a saját buszára és hazajöttünk. Mostantól sokszor fogunk kijárni abba a parkba mert tök jól éreztük ma ott magunkat, de legközelebb hideg sört viszünk (tehát nem az action előtt két nappal szerezzük be).

2.0.9