-Néztél már a szemébe…?

-Van jobb dolgom is mint Robespierre szemét nézegteni Zsombor. Azt hittem erre már rájöttél.

-Igen, tudom, épp ezért kérdeztem. Nézd csak meg. Mit látsz benne…?

És megindult a tömeg, egy ember ismét megkapta a jegyét, így felkerültem a legalsó lépcsőfokra. Csak szépen lassan… addig is mehet a harc, az öldöklés és mindenki kiélhető vadállati ösztöneit a másikon. És ha nem sikerül…? Ha mégis ő marad le…? Maximum áll egy órát a buszon. És abban szerintem mindannyian egyetérthetünk hogy ez… hát ez maga a megtestesült tragédia.

Pár perc múlva én is sorra kerültem, elmondtam Robespierre nevezetű buszsofőrünknek hová akarok menni, kifizettem a háromszázhetvenöt forintot és közben a szemébe néztem. Nem volt több egy pillantásnál, és mégis…

-Na, mit láttál?- kérdezte Zsombor, mikor lehuppant a mellém pár perccel később.

Hogy mit láttam…? Először is láttam egy sötét szempárt. Elsőre. Aztán láttam reményt és lemondást. Láttam csalódást. Láttam meghalt reményeket és szertefoszlott vágyakat. Láttam családi tragédiákat és céltalan életet. Láttam, ki is Robespierre.

És én ki vagyok? Mit látsz, ha az én szemembe nézel? Látod a céljaim? Látod Duinot? Látod, mennyire félek attól hogy lelepleződik a melegségem? Látod, mennyire hiányzik a párkapcsolat? Látod, hogy még mind a mai napig gondolok Rá…? Látod a családi hátterem, látod a küzdelmeim, a sokfrontos háborúm… látod az öntudatos, büszke, határozott álarc mögött lakozó gyönge és törékeny embert? Látsz a szemeim mögött engem?

-Látlak. De talán csak azért, mert ismerlek. Jobban is talán, mint te magad. Mert én nem vagyok képmutató. Őszinte vagyok. Talán igazából én vagyok te.

-Szerintem meg talán fogd be és hagyj aludni.

2.1.2