- Azt hittem, itt a vége.- mondta Zsombor.

Az az éjszaka különösen sötét volt. Az égen a csillagok is aludtak. Csak én voltam ébren, ám álmomban álmodtam. Nem vágytam erre a kalandra csak egy ágyra, amiben elszenderedve újraélhetem vágyott életem.

A második sarkon jobbra fordultam és elém tárul a hatalmas épület. Megrémültem. Egészen komikus volt a kép: én a hatalmas monstrum ellen. Én ez ellen a megannyi rejtett zuggal rendelkező, szerteágazó, senki által le nem győzött szervezet ellen. Lett volna más választásom, de a Papírhajót csak egy pillanatra horgonyoztam le és tudtam, ha a Jószerencse foka felé szeretnék tovább menni, akkor mindenképpen szükségem lesz erre a kincsre,

Felöltöttem hát fekete álarcom és futásnak eredtem. Egyenesen előre néztem, szemeim az épületen tartva, hosszú hónapok rögeszmés álmain amely most hirtelen a maga egész rémisztő valójában előttem termett, mintha legalábbis hívtam volna.

Aztán egyszer csak meglöktek. Jobbról is, majd balról, elém vágtam és hátulról is taszigálni kezdtek különböző emberek. Gyorsfutók és kullogók, céltudatosak és határozatlanok, álarcosok és őszinték, harsányak és szerények: mindféle ember, magasak és alacsonyak, csúnyák és szépek, kövérek és soványak, melegek és heterok. Nem ismertem őket de valami azt súgta, mindegyiküket ugyanaz a cél vezérli, ami engem. Pedig a kincs csak egy valakié lehet. Megszaporáztam hát lépteim. Minden erőmmel csak a közeledő kerítésre összpontosítottam és felkészítettem szívem és lelkem az ugrásra, hogy ha eljön az ideje, hatékonyan tudják szabályozni karjaim és lábaim művészi összjátékát.

Aztán ugrottam. Egy másodpercnyi rugaszkodás, örökkévalóságnak tűnő repülés melyet váratlanul édes földet érés követett. A több száz ember zsivaja is mintha kissé elcsendesedett volna, de még mindig nem voltam egyedül. Nem csak hogy nem maradtak le, akik átjutottak mind elszántak, gyorsak és ügyesek voltak, és csak néhányukon volt álarc. Úgy éreztem, nekem is le kell vetnem mert csak úgy érhetek be az épületbe ha hozzájuk hasonlóan én is a világba kiáltom, mennyire éhezem a kincsre. Mégsem tettem.

Ez vagyok én. Gyáva.

De úgy tűnik az Isten szereti a gyávákat mert a hangos bátrak mind lassultak és lassultak… én pedig néhány álarcos társammal együtt az élre törtem. Valamiféle furcsa közösségérzés alakult ki bennünk, amely már majdnem elfeledtette velünk, hogy mi valójában ellenfelek vagyunk, ugyanarra a kincsre pályázunk de csak egyikünk nyerheti el. Sokan közülünk komoly fegyverzettel készültek fel a végsőkig tartó küzdelemre.

Már láttuk az épület kapuját a domb tetején. Tudtuk, ha most beleadunk mindent, bejutunk de akkor bent már nem marad elég erőnk továbbmenni. Ezért hát lassítottunk. Fontosabb volt az életünk bármilyen kincsnél.

Természetesen lemaradtunk. Az álarctalanok elhúztak mellettünk és ocsmány szavakat kiabáltak nekünk. Nevettek rajtunk és szidtak, becsméreltek minket. Ekkor arra gondoltam: “Hogy a fenébe nem szúr a tüdejük? És ha folyton erre néznek, vajon miért nem ütköznek neki semminek? Miért van ez? Miért van, hogy egyesek olyan baromian szerencsések hogy minden körülmények között talpon maradnak és győznek, míg másoknak nem jut más, csak a keserves áron nyert vereség…?”.

Végül mi sétáltunk be kényelmesen az épületbe a hangoskodók hulláin át.

Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.

Végső kétségbeesésünkben egyszerre rohantuk neki. Merő véletlen volt. Egyszerre lángolt fel bennünk a gyűlölet eziránt a kegyetlen és gonosz fal iránt aki csak itt áll, még nem is magától, valaki iderakta, neki aztán könnyű! És ő meri utunkat állni? Nekünk?

“Bamm.”- vártuk, de ez elmaradt. Amikor egyikünk elbotlott, akkor vettük észre hogy már majdnem a folyosó felénél járunk, a fal pedig már sehol.

Ami innentől történt, az felér a legkínzóbb pokoli fájdalommal, olyan szívet melengető volt. Mindenfelé további folyosók és járatok nyíltak, ezeken indultunk el de folyton kereszteztük egymás útját. Összeütköztünk, megsérültünk és csak úgy tudtunk tovább menni, ha segítettünk a másikon. Sebeink a saját gyógyítás kísérletére csak elmérgesedtek és amint a másik sebét vettük kezelésbe, a sajátunk is rögtön gyógyulásnak indult. Iszonyatos érzés volt hogy az ellenfeleimen kell segítenem, ám valamiért mégis boldoggá tett ez a helyzet. Nevetni kezdtem hát. Olyan harsányan kacagtam, hogy a termek, amerre jártam mind visszhangzottam hahotázó hangomtól, melynek erősségét nem bírták a falak. Repedések nyíltak meg mindenfelé, új járatokat tárva elém.

Egy különösen veszélyes és csúszós kanyarnál aztán összeütköztem egy másik fiúval. Meggyógyítottuk egymást. Fel akart mászni egy felsőbb járatba. Segítettem neki. Egyik lábát egy kiálló kőre helyezte, másikkal az én vállaimra nehezedett és így rugaszkodott fel. Lendülete azonban lenyomta a kőt, amely egy csarnokot nyitott meg előttem amelynek legvégén ott volt a kincs!

Rohanni akartam, szállni a szélnél sebesebben- mégsem tettem. Ráérősen, csendben, szerényen vettem el a kincset a helyéről.

Majd felnyitottam szemem. Megint a Papírhajón voltam. Kezemben nem a kincsesláda, csak egy papír. Egy térkép. Most már tudom, merre van a Jószerencse foka.

- Pedig csak most kezdődik minden!- fejezte be végül Zsombor.

2.1.9