Elrohant három év úgy, mintha csak egy pillanat lett volna minden. Három évvel ezelőtt, alig tizenöt évesen léptem át először a Református Gimnázium kapuját mint a 445 éves iskola egy új diákja, akinek minden egyes porszem, amit ott talált, egy új világot jelentett, tele felfedezésre váró kincsekkel és élményekkel, megannyi rémisztően csodálatos titokkal.

Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok mit írni. A bejegyzéseim általában fél óra alatt el szoktak készülni, viszonylag kevés javítással, mert ha jön az ihlet akkor csak írok és írok, de most… most nem megy. Annyi mindent el akarok mondani, de nem tudom hogyan! Nem tudom ezt a három évnyi pillanatot egy posztba belesűríteni- hogyan is tudnám? Hogyan tudnám elmondani Nektek őszintén, hogy méltó legyen a bejegyzés ehhez a nagyszerű iskolához, leírni mindazt ami itt történt velem, amivel itt gazdagodtam…?

Igaz, hogy sokszor szidtam őket, sokszor nem tetszett, amit tettek vagy gondoltak de sosem váltottam volna iskolát- csak a külföldi ösztöndíj ért annyit, hogy feladtam érte az ország legjobb református tanintézményét.

Hatalmas utat tettem meg itt. Tizenöt éves, lázadó, a kolesztól mindenáron szabadulni akaró, pesszimista, öngyilkossági gondolatokat kergető visszahúzódó, sírós kamaszfiúból egy optimista, élettel teli, ambíciótus és eredményekben gazdag srác lettem, aki elfogadta önmagát és megadta az életnek az esélyt arra, hogy felemelje.

Sokszor hittem azt, hogy hozzám a legkegyetlenebb az élet. Sokszor hittem azt, hogy nem bírom tovább és bármi áron is, de ott kell hagynom a koleszt. Sokszor hittem azt, hogy engem senki sem képes megérteni, hogy egyedüli harcosként vívok szélmalomharcot egy legyőzhetetlen gépezettel vélt vagy valós igazamért.

Utólag visszanézve azonban már látom, minden, ami velem itt történt, jó volt.

Azt mondják, boldogok azok, akik képesek megérteni a sorok között rejtőző valódi jelentést. Ha én most boldog vagyok, vajon megértettem…? Vajon helyesen értelmeztem…? Úgy gondolom, hogy minden rossz dolog, amitől szenvedtem, jó volt nekem. Megerősített. Mindaddig szembekerültem a problémáimmal, amíg le nem győztem őket.

Sorozatosan kaptam jeleket, melyek iránytűként mutatták, merre van a helyes út. Megpróbáltam a helyes ösvényt kutatni, és úgy érzem, megtaláltam. Pont most, amikor az életem egyik legstabilabb pontját, ezt a nagy múltú, dicső iskolát, az én iskolámat, ahol annyi mindent tanultam, ahol annyit fejlődtem, ami az életem legcsodásabb élményeit közvetve és közvetlen is adta, ezt az iskolát, a mi iskolánkat, ott kell hagynom. El kell hagynom egy világot, hogy részese lehessek egy újnak, amely nem mennyei magasságokat, nem édenkertet, csupán szárnyakat kínál. Ugyanazt, amit a Református Gimnázium kínált egykor. Innen tudom, hogy jó helyre megyek.

Az útjaink most elválnak. Szerencsésnek érzem magam, amiért ennek az iskolának a diákja lehettem, Egy háromévnyi pillanat egy többszáz éves történelemben. Egy diák, aki otthagyta nyomát ebben az iskolában, és akiben otthagyta nyomát az iskola is.

Köszönöm! Köszönöm Nektek, a diáktársaimnak, a tanáraimnak, a nevelőimnek, a gimnázium Igazgatónőjének, aki végig támogatott minden törekvésemben! Köszönöm, hogy magaménak vallhatlak titeket, és az általatok életben tartott remekművet, a Református Gimnáziumot! Köszönöm!

Nekem most mennem kell, de ígérem, nem tűnök el. Áldás, békesség!

2.2.6