Álmatlanul forgolódtam az ágyamban az alkoholtól mámoros szülinapi party után, immáron tisztán és nem piaszagúan. Viszonylag tudatomnál is voltam, hiszen emlékszem arra hogy fájt a fejem.

Azt mondják, az ember akkor a legőszintébb, amikor részeg, gondolom azért mert nem tudja teljes mértékben kontrollálni a gondolatait, melyek így akár a legrejtettebb, legmélyebb helyekről, akár a tudatalattiból és képesek szavak formájában napvilágot látni. Például elmondtam a többieknek, hogy egyik éjjel álmomban megint B-vel szeretkeztem.

Őszinteség. Vajon tényleg olyan ördögi fogalom lenne, vajon tényleg olyan megfoghatatlanul félelmetes hogy csak akkor léphet színre amikor a tudatunk nincs jelen? Vajon azért próbáljuk kordában tartani a józan ésszel, mert képes mindent romba dönteni?

Vajon mi nyomoríthatja meg leginkább az embert? Ha elfojtja az érzelmeit, ha színlel és szerepet játszik és felemészti önmagát a csillogó díszletek mögött, vagy ha azért szenved mert nem fél megélni minden egyes gondolatát és érzelmét? Mégis honnan kéne tudnunk, hogy hol van az a bizonyos határ, ami elválasztja az őszinteséget a kóros vágytól, hogy mindig középpontban legyünk? Egyáltalán átfordulhat-e az egyenes beszéd szánalmas drámajátékok sorozatába, melyek semmi mást nem szolgálnak mint saját gyengeségünk leplezését, és ezáltal végső soron nem vezetnek sehová…?

Amikor azt mondjuk, őszinték vagyunk, az adott pillanatban éppen bennünk felülkerekedő fél álláspontját fogalmazzuk meg. Kompakt fogalom egyáltalán az őszinteség, vagy egyszerűen csak annyi, hogy éppen a kisördögöt vagy a kisangyalt támogatjuk?

Akárhogyis- az őszinteség az egyik legnagyobb kincsünk. Mint minden valódi érték, hálátlannak tűnik, mert következménye sokszor nem a remélt jutalom hanem szenvedés vagy súlyos veszteség. Igen, sokszor van úgy hogy az életünk hajója olyan áramlat fogja lesz, amely zátonyokon cibálja keresztül, kíméletlenül csapkodja vad hullámokkal, de nem azért mert el akarja süllyeszteni, hanem azért, mert fel akarja készíteni a még nagyobb, még vadabb viharok borzalmaira, hogy legyen esélye a túlélésre.

Az őszinteség…- gondoltam, és ekkor hangosan felnevettem, bár nem sokáig mert rögtön hányingerem is lett. Az őszinteség…- gondoltam megint, és most már igyekeztem fegyelmezni arcizmaim ami a nyelőcsövömön felfelé kúszó gyomortartalom motivációs erejének hála nem volt nehéz feladat.

Szóval, őszinteség… vajon én őszinte vagyok magamhoz?

Igen, válaszoltam magamnak. Én annak ellenére, hogy nem mindig híresztelem vagy kürtölöm világgá, őszinte vagyok magamhoz. Őszinte és korrekt magammal szemben, mert az őszinteséggel nem a szenvedésnek, hanem a lehetőségnek adok teret. Őszinte vagyok magammal, és ez sokszor választások elé állít. Megmondjam neki vagy ne? Odamenjek vagy ne? Választ találni persze nehéz, de ha sikerül- mert őszinte vagyok magamhoz és igyekszem kikapcsolni az eszem hogy megértsem, mit érzek valójában- akkor ezt a választ legalább azzal megosztom, akire tartozik. Esélyem bármire csak így lehet. A bármi feltétele pedig a feltétel nélküli őszinteség.

2.3.3