És akkor már tudtam, hogy ha beadom a derekam, akkor ez sokkal többet jelent majd, mint egy egyszerű gyerekes csíny az unokatesómmal. Meglátszik, hogy közösek a génjeink, mert a másik két barátom, akik velünk vártak a Malom Mozi előtt, nem csinálták ezt. Fel-le, nem láttam, majd megint fel, láttam és rohamlépésben le. Unokatesóm beszélt rá, de őszintén szólva nem kellett nagyon győzködnie. 

Nekem még mindig furcsa mindez… sok embert kell még elsodornia az életnek mellőlem ahhoz, hogy felfogjam: ez ellen semmit sem tudok tenni.

A mozi előtt pedig ki ült…? A srác, akivel B után kavartam egy hétig, és akit legutolsó beszélgetésünk alkalmával nagyon durván leosztottam, mert a nyilaskeresztes zászló volt az msn-képe. Ez azért úgy enyhén kivágta a biztosítékot és le is tiltottam, töröltem, ha láttam, nem köszöntem neki. Most azonban elég jól eldumáltunk, sőt, a moziban még mögöttünk is ült, és így is volt egy kis kommunikáció a film közben.

A film pedig… film. Ennyi. Nem akarok írni róla, van, aki még nem látta, én pedig nem szeretném lelőni a poént. 100/85-ös, jóindulattal.

De valami mégsem hagyott nyugodni aznap, és nem hagy azóta sem. De ennek semmi köze sincs Harry Potterhez, a barátaimhoz, az apámhoz (akivel tegnap este óta gyakorlatilag folyamatosan veszekedek, mert óránként felhív és osztja az észt), az ösztöndíjasok gólyatáborához (ahol vasárnapig leszek, pontosan erről, vagyis az odajutás módjáról vitáztunk apámmal)… hazafelé a buszon megszületett bennem egy fél bejegyzés, de mire hazaértem, persze már egyetlen mondatra sem emlékeztem. Egészen egyszerűen csak annyi, hogy nem tudom még, milyen is valójában ez az Élet nevű játék, még akkor sem, ha néha nagyon úgy tűnik, profi játékos vagyok. Mert mit tettem eddig? Céltudatosan sodródtam, és hagytam a lehetőségeket szembejönni velem. Beléjük kapaszkodtam, és elegendő makacssággal és kitartással mindig megszereztem, ami nekem kellett. Persze van egy pont, ahol a kitartás megszállottságba vált át, és az érzelmiek terén ilyesmit véltem (vélek) tapasztalni párszor, de ezt húsz másik bejegyzésen keresztül taglalhatnám, akkor sem tudnám elmagyarázni…

Rám jön ez néha. Drámázok. Kapitány, a drámakirály. Ha nincs szenvedés és tragédia körülötte, hát generál magának, hogy aztán a blogjában sajnáltathassa magát. Igen, és önök ismét a bloggervilág Drámakirályát, Captain bloggert olvashatták!

2.4.5