Az esély
Az elmúlt két napban arra próbáltam rájönni, hogy vajon miért nem szeretek huzamosabb ideig itthon lenni? Nameg arra is, hogy miért nem vagyok képes már egy normális bejegyzést írni- ha nem írok egy héten legalább egy, de jó esetben kettő “érthetetlen” bejegyzést, akkor nem érzem jól magam. Úgy látszik, minden nyáron rám tör egy kisebb írói válság, de majdcsak túlélem valahogy. Ahh. (ezt az ‘ahh’-ot is audiovizuálisban közvetítem: jobb kézfej lágyan a homlokhoz simul, szem becsuk, fej enyhén oldalra dönt, és lágyan: ahh!).
Tulajdonképpen semmi dolgom, és ez nagyon nem tesz nekem jót. Először is azért, mert így van időm bosszankodni azon, hogy a rohadt hagynák ellepték a szobámat, és megették a vészhelyzet esetére félretett csokim. Konkrétan átrágták magukat a csomagoláson és egy hatalmas barna porhalmazzá bontották a Milkámat. Rohadékok.
Másodszor pedig azért nem jó, ha nincsen dolgom, mert akkor tudok gondolkodni, és az nagyon veszélyes. Mármint nem a gondolkodás maga, hanem a gondolkodás tárgyai a veszélyesek. Ha már túljutottam a Harry Potter kérdéskörön (pl.: Hogyan menekítette meg Voldemort a pálcáját, miután visszapattant rá a gyilkos átok?), akkor magamat veszem célba, és legtöbbször Duinón gondolkodom. Próbálok egyfajta képet kinyerni a rengeteg élménybeszámolóból, amit eddig kaptam, és ma először egy kicsit megijedtem az olaszországi iskolától.
A közösség és én egy kicsit talán mindig is külön fogalom voltunk. Ne értsétek félre, nagyon szeretek egy közösség tagja lenni, szeretem az embereket, szeretem megismerni őket, de ez sosem ment kimondottan könnyen. Vagy nem is tudom, helyzet adja. Melegek között például viszonylag könnyen oldódom, főleg ha már van előzetes pozitív tapasztalatom, és mivel ilyennek már bőven rendelkezek, így ezen a téren nincsen gond.
A válogatás során nagyon pozitívan csalódtam magamban. A harmadik fordulón, Csillebércen, nagyon könnyen és gyorsan feloldódtam és lettem a csapat tagja, ami őszintén szólva még engem is meglepett. Talán addigra már túl régen nem volt alkalmam új közösségeket megismerni, vagy egyszerűen csak a légkör volt olyan, hogy minden könnyen ment, de tény, hogy iszonyatosan jó volt minden. Ez megismétlődött most is a Balatonon. Biztonságban érzem magam ebben a körben, a jelenlegi és volt ösztöndíjasok körében. Ami kicsit idegesít, az az, hogy a két másodévesem közül az egyik részéről érzek egyfajta kétkedő távolságtartást, de dolgozom azon, hogy ez megszűnjön.
Azt hiszem, természetes, hogy félek valamilyen szinten az újtól, az ismeretlentől. Azt mondják, életem legizgalmasabb és legjobb két éve fog eljönni szeptembertől. Félek, hogy nem így lesz, hogy talán mégsem lesz jó; ugyanakkor mérges vagyok magamra, amiért ezt gondolom, és le akarom győzni ezt az ártalmas gondolatot. Hiszem, hogy az életben mindennek célja van, semmi sem történik ok nélkül. Mégis miért lettem volna három évig egy viszonylag szigorú egyházi kollégiumban bentlakó, ha nem azért, hogy megedződjek és felkészüljek a magasabb távlatokra? Miért nyertem volna meg az ösztöndíjat, ha nem lennék méltó rá?
Most még csak kérdések vannak és teóriák, de 33 nap múlva minden valóságba fordul át. Az esélyt megkaptam, innentől kezdve rajtam múlik, mennyire lesz jó nekem…
2.4.7 captain@paperboat.hu
July 29th, 2009 at 8:40 am
Na. Nem mondom, hogy feltétlenül olvasd el nálam azt, amikor én nyertem valami hasonlót Grazba (igaz, az csak két hétre szólt), de ha feltétlenül szeretnél okulni emberi ostobaságból, akkor mindenképpen ajánlom figyelmedbe.
Amit tapasztalatként tudok elmondani (nálunk sok cimbi nyargalt ki külföldre kisebb-nagyobb tanulmányokat folytatni) az az, hogy egyrészt az elején szinte biztosan szar lesz: honvágy, minden ismeretlen, stb. Ami viszont el fogja nyomni ezt, az a társaság. Az, hogy mindenki így lészen ezzel, nem csak te, közösen élitek meg ezt az élményt, és ez (is) egy csapattá fog kovácsolni a többiekkel.
No para (mondom én… kész röhej
), minden buena lesz.
July 29th, 2009 at 10:17 am
Hát, szerintem nyugi. Nagy változások előtt természetes a bizonytalanság, a kétely, és akár még az ismeretlentől való félelem is. Szerintem abnormális lenne, ha egy kamasz (vagy ha úgy jobban tetszik, posztadoleszcens fiatal felnőtt) nem érezné úgy, hogy nem a legkönnyebb dolog új közösségekbe beilleszkedni.
A saját identitásunk valamilyen mértékben attól is függ, hogy a körülöttünk lévő emberekhez képest mi hogyan határozzuk meg magunkat, a személyiségünk milyenségét és határait. Tökúj közösségbe lépve az összes kérdést, amelyet többé-kevésbé már lezártnak hittünk, újra meg kell nyitni. Meleg fiatalként ez a képlet még valamivel bonyolultabb is, mint a legtöbb kortársad számára.
Érdemes talán arra gondolni, hogy a nagy újdonságok előtt van az emberben valami kellemes bizsergés, hitetlenkedő szertelenség, türelmetlen várakozás. Nos, anélkül a kétely és bizonytalanság nélkül, amelyet ebben a posztban leírtál, ez a bizsergés feleannyira sem lenne izgalmas.
Általában nem kell téged arra emlékeztetni, hogy eddig mit értél el, de ezekkel a félelmekkel kapcsolatban talán nem hiábavaló:
- Konzervatív-református családi háttered ellenére fel tudtad vállalni a melegségedet, anyukáddal, testvéreddel, keresztanyáddal, stb. elfogadtattad, egy olyan korban, amikor sok meleg fiatal (pl. annak idején én) még arra vár, hogy egyszer majd csak elmúlik. Kisebb-nagyobb nehézségeket kellett legyőznöd, de biztosítottál magadnak egy olyan kamaszkort, ami mindenkinek kijár, szerelmekkel, csalódásokkal, ilyenekkel. Ezt sajnos kevés meleg fiatal mondhatja el magáról.
- Bekerültél “az orszég egyik legjobb egyházi és egyéb gimnáziumába”, jöttél, láttál, és elmondhatjuk, hogy győztél.
- Gimnazista létedre egy idegen városba szakkolégiumba jártál, és a bejegyzések alapján szintén brillíroztál.
- Egy hosszú (és nem túl olvasmányos bejegyzéseket generáló) felvételi procedúra alapján sok fiatalból bekerültél abba a kevésbe, aki valami nagyon értékeset kapott (bocs, őszintén kb. ennyi jött le).
Szóval, mégegyszer nyugi. És ha már szóba került a híres (és imponáló) magabiztosságod, hadd mondjak erről még valamit: ez egy rendkívül fontos pozitív tulajdonság, őrizd és becsüld meg, legyél nagyon hálás azoknak, akik segítettek kialakítani. De azt hiszem, ahhoz, hogy szintetizálj, új dolgokat fogadj be, és épülj, ugyanilyen fontos, hogy tudjál kételkedni, kapjál kisebb-nagyobb pofonokat, néha kicsit megrendüljön a világképed. Akadályok nélkül senkiből sem lenne kitűnő gátfutó – ha úgy gondolod, hogy mindennek oka van, akkor légy hálás a bizonytalanságért és az akadályokért is.
Összefoglalva: nyugi, minden nagyon jó lesz (one way or another…)