Lehet, hogy neki elege van belőled. Lehet, hogy azt hiszi, nincs már értelme semminek, és jobb, ha magadra hagy. Azt hiszi, hogy az életedet végleg elszúrtad. Nem hisz benne, hogy valaha is lehetne jobb, ezért lemondott rólad.

De most jól figyelj rám. Nem sokáig leszünk kettesben. Ő olyasvalaki, aki bármikor visszajöhet, anélkül, hogy hívnád. Egy ismerős mozdulat, illat, hang, bármi, ami régen kedves volt, most egy sebet szakít fel, ahonnan a vérrel együtt lassan ő is előszivárog…

Az időnk kevés. A múltad bármikor kész visszatérni, a jövőd pedig alig várja, hogy elkezdődjön- már ha megadod neki az esélyt. És én éppen erről akarok most veled beszélni.

Ne törődj senkivel, csak magaddal! Hunyd be a szemed. A levegőt lassan fújd ki, majd lélegezz egy mélyet. Hagyd, hogy a tiszta, új levegő átjárja minden sejtedet. Most csak te vagy és én, nincsenek mások, nincsen külvilág, nincs múlt és nincs jövő. Csak te vagy és én. Nem lát és nem hall senki.

Most őszinte lehetsz. Senki nem fog kinevetni vagy kigúnyolni érte. Az egyedüli, akit becsaphatsz, most csak te magad vagy. Mondd, mit érzel?

Sok érzés kavarog bennem. Egyrészt gyengének érzem magam, mert hagyom, hogy a múlt újra és újra megkísértsen. Szánalmasnak, mert a saját gondolataim és fantazmagóriáim az ő nem létező érzéseiről hamis reményeket ébresztenek bennem. Pontosabban: én ébresztek magamban hamis reményeket, mert könnyebb elhinni, hogy neki kellek, “mert ismerem”, mint elfogadni, hogy az élet túlszaladt rajtam, és hogy tovább kell lépni. Makacs vagyok és önző, mert nem hiszem el azt, ami igaz, csak akkor, ha számomra kedvezően alakulnak a dolgok. Gyávának érzem magam, mert a vészkijáraton akarok távozni ahelyett, hogy szembenéznék önmagammal, és az egyenes úton mennék tovább.

Köszönöm. Félig máris győztél, mert őszinte voltál önmagadhoz. És most figyelj jól. Nem vagy sem gyenge, sem szánalmas, nem vagy makacs, sem önző, és a legkevésbé sem vagy gyáva. Ember vagy, aki elkövet hibákat.

De akkor mi különböztet meg embert és embert…?

Semmiségnek tűnhet, ám igazából ezen áll vagy bukik minden. Minden ember egyforma a hibái által. Különbséget csak a bátorság tesz. Van, aki nem mer szembeszállni önmagával és elmenekül, mert azt hiszi, máshol majd jobb lesz. És van, aki megküzd önmagával, és – noha fájdalmak és szenvedések árán, de- győz. Maga mögött hagyott egy akadályt, amely erősebbé tette. Továbbmehet. Lezárt egy szakaszt.

És mi van azokkal, akik elmenekültek…?

Ők sem kerülhetik el a szembenézést. Egyszer úgyis eljön, hiába menekülnek el. Minden csak az ő bátorságukon múlik. Akárhogy is érzik, a jövő csak akkor kezdődhet el, ha a múlt sebe végleg beforrt.

2.5.2