Egy darabig még éreztem az erős késztetést, hogy felszálljak a kecskeméti buszra a többiekkel, és egy időre itthagyjam Fagyivárost. Elvégre nemsokára úgyis itthagyom, és több, mint valószínű, hogy ez az elválás sokkal többet fog jelenteni pár könnynél és ölelésnél.

Aztán persze elment a busz, rajta az emberekkel. Én pedig csak ott álltam a buszmegállóban és néztem utána, lelkemben ezzel a furcsa érzéssel. Majd feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan minek kéne nekem Kecskemétre menni? Kivel akarnék én ott találkozni? Kinek kéne bármit is mondanom, vagy egyáltalán: mi értelme lenne oda mennem?

Olyan érzésem volt, mintha várnék valamire. Mintha valaminek történnie kéne. Mintha lenne még valami, amit mindenképpen tennem vagy mondanom kell azelőtt, hogy elmegyek. Mintha valaminek még jönnie kellene, mintha… de nem. Kecskemét már a múlt, Fagyiváros a jelen és Duino a jövő kezdete.

Hazajöttem és nekiláttam, hogy eltakarítsam a romokat. Gyorsabban végeztem, mint számítottam rá, így ledőltem és egy darabig csak a mennyezetet bámultam. Még mindig nem tudtam hová tenni magamban ezt az új érzést, ami a busz mellett éledt fel bennem, és ami már több volt a szimpla menni akarásnál.

Olyan ez, mintha a lelkem már elindult volna, csak én lennék még itt, mert el kell búcsúznom mindenkitől. Mintha nem tudtam volna- holott nagyon is jól tudtam- hogy az én utam egy ponton túl el fogja hagyni Magyarország határait. Furcsa, hogy érzek valamit, de hitelesen nem tudom leírni, bármennyire is próbálkozok vele.

A végjáték elkezdődött. Innentől már erről fog szólni számomra Magyarország. Búcsúzásokról. Valaminek vége, valami végleg elment. Az örökségét pedig mélyen belém helyezte. Elment. Most minden üres. 8 nap múlva jön a helyére valami más, és megszűnik ez az üresség.

2009. augusztus 28, péntek 20:00 búcsúblogtali, Eklektika

2.5.8 captain@paperboat.hu