Sosem érdekelte különösebben az emberek magyarázkodása. Mindenkit más miatt ítélt el és vélt megbízhatatlannak. Nem akadt senki, aki valaha is rászolgált volna kegyeire, akinek a szavai valaha is mély nyomott hagytak volna lelkében.

Ott volt például Barna. Amíg szerette, azért nem juthatott el abba a titokzatos legbelső szobába, mert az érzései sokszor felülírták az igazságot. Szemeinek delejező ereje mindig kényesen eltakarta az igazság mocskát. A tiszta égen nem látszott egyetlen fekete felhő sem.

A Barna utáni srác az, akinek a szavát abszolút semmire értékeli. A mozdulatai mímesek és mesterkéltek, a mimikája mázolt. Szavai szépen csengő mézédes szólamok- hazugságok hatalmas hordája. Gesztikuláló kezei mintha a levegőben láthatatlan tőrök millióit simogatnák, melyek előbb- utóbb mind az ő szívében végzik.  Egyértelműen megbízhatatlan és elkerülendő a fiú- csak ne lenne olyan hihetetlenül vonzó, ne lenne benne az a szemernyi báj, ne hunyorogna a megfakult tincsek mögött még mindig a régi fény….

Nem vezet listát a bűnökről, melyek érdemtelenné teszik az embereket szemében bármiféle bizalom elnyerésére. Azonban én meggyőződéssel hiszem, hogy ha létezne ilyen lista, mindenképpen a hallgatás állna az első helyen. Úgy érzem, szerinte a hallgatás a legnagyobb hazugság.

Ha hallgatnak, azt hazudják, hogy nem tudnak semmit, miközben magukkal is elhitetik, hogy valójában tudatlanok. Vagy, még rosszabb: a másik ember nem érdemes a bizalmukra. Megint a bizalom…! Ugyan, mit is tudnak ezek a bizalomról? Gyengék, és mohón, figyelemre és törődésre éhesen kitárják a szívüket a világ elé. Hagyják, hogy a legrejtettebb titkaik megízleljék a napfény ízét- pedig igazán tudhatnák, hogy a titkok elégnek a napfényben…

Neki nincsenek titkai.

2.6.3