Papírhajó

-         Hogy hívják a magyar köztársasági elnököt?

-         Sólyom László. Miért?

-         Mert egy köcsög. Nem tudja elfogadni, hogy Erdély román terület. Minek kell neki kiállni az autonómia mellett? Miért akarjátok visszakapni? Ez román föld!

-         Félreérted… nem arról van szó, hogy vissza akarjuk kapni, hanem arról, hogy ahol magyar többség van, ott az embereknek joguk van az autonómiához…

-         De ez akkor is román föld.

Másik ember, másik helyszín, másik nap.

-         … igen, nekem például alapvető, hogy hol van Dubrodzsa, de ezzel nem mindenki van így. A történelmi nevek nehezek tudnak lenni.

-         Így van! Például tudjátok, Szlovákiának mi a történelmi neve? Észak- Magyarország.

Az első beszélgetés a román, míg a második a szlovák évfolyamtársammal zajlott. Félreértés ne essék: a dőlt betű vagyok én.

„Az Egyesült Világ Kollégiumok az oktatást tekinti az emberek, nemzetek és kultúrák egyesítésének kulcsának a békéért és az élhető jövőért.”

Magyarra fordítva valahogy így hangzik a világ 5 kontinensén 13 iskolát működtető nemzetközi szervezet mottója. Lehet, hogy még az elején vagyunk, és változni fog, de a szépen hangzó frázisok mögött sokszor teljesen más tartalom bújik meg, mint amit az idealista alapítók gondoltak.

A sztereotípiák ellen harcolva rá kell jönnünk, hogy ha kollektíve nem is igazak, de mindenképpen van alapjuk. Nem csak egymás mellett tanulunk, sportolunk és önkénteskedünk, hanem a mindennapi életünket is megosztjuk: az iskolán, a rezidencián, a közös esti tivornyákon át a világmegváltó hajnali beszélgetésekig. Tiszteljük egymást, mint embert- az esetek túlnyomó többségében.

Én elsősorban nem a románt látom román évfolyamtársamban, hanem az elkényeztetett, nagyképű, felvágós és behízelgő sunyit, aki a saját hasznáért a lehető legmesszebbre is elmegy, és nem érdekli, hány emberen gázol át, mert neki minden jár. Nem azért nem kedvelem, mert román , és mert „ellopta az országom egyharmadát”, hanem azért, mert a személyisége nagyon messze áll az enyémtől. Nem azért nem tisztelem, mert román (a nagymamája magyar, anyukája is beszéli a nyelvet- ki tudja miért, ő nem), hanem azért, mert az álarca mögött nem több egy átlagos fiúnál a bukaresti gazdagnegyedből, aki feltétel nélkül elhisz mindent a nagyromán apjának. És higgyétek el: ha ide bekerült, nagyon jól tud játszani az emberekkel.

A szlovák elsőéves nem azért szimpatikus, mert szlovák. Nem azért szimpatikus, mert magyar vezetékneve van, tehát vannak magyar felmenői, mint ahogy nekem is szlovák őseim. Nem azért beszélgetek vele szívesen, mert utálja Slotát és Vonát, csak úgy mint én. Nyitott a véleményemre és meghallgat. Törekedik a magyar szavak megismerésére és igyekszik az emberek tudtára hozni a valós történelmet, Pozsony/Bratislava/Preßburg, a közös főváros igazi helyzetét. Utálta a melegeket, de lassan ráébred, hogy nem minden van úgy (semmi sem úgy van) ahogy elképzelte.

De vajon mi van a tudatom alatt? Talán tényleg alapból nem volt szimpatikus a román, de honnan tudhatom, hogy a kezdeti unszimpátia nem a székely autonómia ügye miatt csapott át masszív elkerülésbe? Lehet, hogy jó volt az első benyomásom a szlovákról, de biztos lehetek benne, hogy emberi értékei miatt maradt szimpatikus? Mennyiben járulnak hozzá a nézetek a szimpátiához?

Egyre jobban hiszek az emberben, és nem a nemzetben, továbbra is rendületlenül kitartok az elveim mellett, melyek szerint semmilyen hovatartozás nem határozhatja meg az embert.

Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?

De igen- mi pontosan ezért vagyunk itt. És ha akarjuk- márpedig nagy többségünk akarja- akkor minden problémánkat meg lehet oldani. Nincs olyan ember, aki itt nem változik. Mint a problémáink létezése, ez is tény.

2.7.9

Gyüjtő gondolatok, most van, vélemény |