Carlo mozgássérültként született. Most 15 éves, egy Trieszt melletti kis faluban lakik szüleivel egy hitelből megvett és számára is élhetővé alakított házban.
8 hónapos terhesként az anya egyszer csak hirtelen fájdalmat érzett. Koraszülés. Ha az orvos nem lett volna gondatlan, Carlo ma is egészséges lenne. A mulasztás miatt azonban Carlo nem tudja mozgatni a lábait és problémái vannak kézujjai kontrollálásával.
Carlo csodás ember. Az egyik legcsodálatraméltóbb, akivel valaha találkoztam. Az én és az ő akaratereje hozott minket össze. Mindketten keményen küzdöttünk azért, amit elképzeltünk, megálmodtunk magunknak. Egy magyar fiú, aki külföldre akart menni, és egy olasz srác, aki egyszerűen csak normális életet akart élni.
Szeptember közepén a duinoi iskola egyik épületének udvarán végül megismertükk egymást. A rövid, de velős beszélgetés után mindketten bizakodva indultunk haza. Valami új, valami eddig teljesen ismeretlen kihívás állt mindkettőnk előtt.
Ahogy telt az idő, Carlo és én lassan egymás barátai lettünk. Duino attól jó iskola, mert minden új ismeret, amit ad, elemi erővel követel helyet magának, és mindent felborítva új rendet épít. Carlo is ilyen üstökösként robbant be az én túldramatizált világomba.
Sokszor hittem magam számkivetettnek és nemkívánatosnak a társadalomban- nem minden ok nélkül. De átélve a 15 éves mozgássérült kamaszsrác életét, rá kellett jönnöm, hogy messze túlbecsültem a saját problémáim súlyát- és a magam erősségét is. Sokszor azt érzem, hogy igazából nem én teljesítek szociális szolgálatot, hanem Carlo.
Ő az első olaszországi 18 évesnél fiatalabb mozgássérült, aki búvárjogosítványt szerzett. A trieszti európai iskolába jár, jogot, közgazdaságtant, latint, történelmet, németet és angolt tanul. Jogász akar lenni az Európai Uniónál. Gitározni tanul, bandát alapít. Zenét szerez és énekel.
Carlo él. Úgy él, mint egy mindennapi ember. Nem akar tudomást venni a fogyatékosságáról. Egyszerűen csak van neki, és kész. Elfogadja magát, és él, mint bármelyikünk. Hiszen ő nem más- csak egy közülünk.
Carlo példamutató életet él. Életének minden mozzanata egy üzenet a többieknek, akik bármiben kevesebbnek érzik magukat a társadalmi standardnél. Mintha puszta létezésével kiáltaná a világba:
„… bármit mondanak a többiek- minden csak rajtad múlik. Ha te nem hiszel magadban, senki nem fog. Csak élj!”
2.8.1
Comments 3
Kis magyar példa, gondolom emiatt nem is fontos annyira, hogy foglalkozz vele, de…
Posted 30 Oct 2009 at 10:43 am ¶tegnap hallottam a Szempontban talán:
Egy vak férfi, akinek látó felesége és gyerekei vannak, önállóan kerékpározik, van munkahelye Budapesten, és emellett az országos rallybajnokságban mitfahrerkedik.
Az a fontos csak, hogy ne hagyd el magad, és ne hagyd, hogy fogyatékosként tekintsenek rád.
Szerintem ő éppen úgy kűzd a sztereotípiák ellen, mint te, vagy én, vagy akármelyik másik meleg.
Na. ennyi.
Termeszetesen Carlo peldaja nem azert fogott meg, mert nem magyar
A nemzetkozi megertesnek nem feltetele a sajat nemzetiseged elhanyagolasa 
Posted 30 Oct 2009 at 2:10 pm ¶Igen, mindannyian sztereotipiak ellen kuzdunk. Es az, hogy ha erezzuk a sikert, mint itt, csak tovabbi erot ad.
A testi fogyatékkal élőkre mindenki szánalommal tekint (vagy leszarják őket). A melegekre sokan úgy tekintenek, mint bűnözőkre, akik saját akaratuknál fogva ártanak a természet rendjének, és egyéb hülyeségek.
Posted 31 Oct 2009 at 11:35 am ¶Valahol van bennünk közös, és nyilván melegként SOKKAL könnyebb létezni, mint vakon vagy lábak nélkül, de azért a kettő nekem nem jön össze.
Post a Comment