Amikor kijöttem ide, ebbe az egyedülálló iskolába, tudtam, hogy tanulni fogok. Tudtam, hogy lesznek majd emelt és középszintű tárgyaim, és annak rendje és módja szerint ki is választottam őket. Elkezdődtek az órák, és én azóta is küzdök a kereslet- kínálat diagramokkal, a történelem-esszékkel, az angol szövegelemzésekkel, az irodalmi elemzésekkel, a laboratóriumi beszámolókkal és még sorolhatnám.

Amikor kijöttem ide, tudtam, hogy sok minden fog változni. Tudtam, hogy rengeteg új embert és világszemléletet, politikia-, szociális-, kulturális nézetet fogok megismerni.

Itt vagyok három hónapja és igen- minden úgy történt, ahogy gondoltam és nem: semmi sem úgy történt, ahogy én elgondoltam.

Tudtam, hogy sokan szenvednek a világon, hogy nem létezik tökéletes demokrácia; tudtam, hogy ha hallok valamit a híradóban, nem kell feltétel nélkül elhinni, mert nincsen független média; tudtam, hogy az eszmék mögött sokszor összeesküvések és haszonszerzési vágy van. Tudtam, hogy súlyos dolog az éhínség, hogy háborúk dúlnak a világban, hogy sokan hontalanok, sokakat kínoznak, sokaknak azért kell szenvedniük és meghalniuk, mert nem élhetnek teljes életet.

Mindez azonban távoli víziónak tűnt, mintha a képek egy másik világról érkeztek volna érdekességként, amin elszörnyedek, gondolkodok egy ideig, majd elfelejtem, hiszen nekem sokkal fontosabb problémáim vannak: a pasik, a családi belviszályok, a blogom minőségének javítása, saját magam tökéletes kifejezése és értékelése… igen, ezek fontos, nagyon fontos önző dolgok.

Sokan azt hiszik, hogy nekünk itt más dolgunk nincsen, csak a határidőkön aggódni, megírni, kigondolni, kidolgozni, leadni, felülvizsgálni amit kell, miközben élvezzük az élet minden egyes percét az Adriai- tenger vagy az Atlanti- óceán partján, nevetünk, bulizunk és élünk, mert tudunk élni. Mert itt szabadon az lehetsz, aki; nem vagy megfosztva a lényegedtől.

Igen, ez egy bizonyos szintig tényleg így is van. De van valami, amit itt kapunk, mert elfogadtuk, hogy a nevelésünk része lesz: ez pedig nem csupán tekintélyes tudás, hanem kilátás a világra.

Mindeddig távolinak tűnt az izraeli- palesztin háború, de most, hogy az egyik legjobb barátom zsidó, a szobatársam meg palesztin, a mindennapjaim részévé vált. Nem tudtam elképzelni, milyen szenvedéssel teli élete lehet annak, aki a legalapvetőbb emberi szükségleteit kell, hogy feladja azért, hogy legalább pár nappal tovább legyen esélye életben maradni- a háborúzó országokból érkezettek erre emlékeztetnek. Kicsoda Hugo Chávez? Eddig csak hírből hallottam, de most már tudom, hogy a világ egyik valaha élt legellentmondásosabb embere.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió, a szabadság és a demokrácia védangyalai romba döntenek fejlődő országokat? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy az én országom is részt vesz ebben anélkül, hogy tudnám?

Lehetséges, hogy a fejlett világ csak papol a fejlődőek felhúzásáról, de tenni semmit nem tesz- sőt?

Van még hely, ahol a melegeket akasztják? Van még hely, ahol azt hiszik, hogy a kommunizmus a földi Mennyország? És hol van az a kis ország, amelynek gazdaságát piócaként szívják a hatalmas kávéforgalmazók- a Nestlé,  a Starbucks… ? Az ösztöndíjasa mellettem ül történelmen…

Borzalmas dolgok történnek a világban, és mi nem tudunk róla- nem azért, mert nem szeretnénk hanem azért,  mert nem tudhatunk róla. És mindeközben mit teszünk…? Én néha bűntudatot érzek, amikor eszembe jut, hogy én itt a norvégról nyavajgok, miközben csodásabb életem nem is lehetne, mások meg éheznek…

És ilyenkor igenis nagyon fejlett és nyugatian országnak tűnik az én kis Hazám…

És itt vagyok én, a tehetséges nemzetközi ösztöndíjas, ebben a motiváló környezetben, ami lenyúlt az alapjaimig és egy új embert kreált belőlem: a gondtalannak tűnő élet árnyékában a felelősség súlyával. Tudom, hogy sosem lesz tökéletes a világunk, mert mindig lesznek éhes emberek, mindig lesznek elnyomásra tökrevő kegyetlenkedők, lelketlen zsarnokok, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék minden tudásommal és tehetségemmel segíteni a világnak. Néha alig várom, hogy kikerüljek az iskola falai közül, és úgy istenigazából tegyek valamit (nem mintha itt nem tennék, sőt)- de hol kezdjem?

Szociálisan érzékenynek vallom magamat, de vagyok annyira önzetlen, hogy feladjam a saját jólétem azért, hogy éhező afrikaikat etetek? És hol kezdjem? Annyi minden van, amin változtatni kell! Hogyan válasszak? Melegjogok, a nők egyenjogúsága, a háborúk, éhezés, diktatórikus rendszerek, dömping… mi ellen küzdjek először, annak a ténynek a teljes tudatában, hogy teljes győzelmet sosem arathatok?

2.9.1

the 18th of December!

Igen, tegnap éjjel kapott szárnyra a hír, és immár hivatalosan is megerősíthetjük:

december 18-án, pénteken

Budapesten az Eklektikában

20:00- kor

Captain és Cube szervezésében ismét

Blogtali

Hogy miért?

Mert már régen láttuk egymást, nameg a hazatérő Kapitányt is meg kéne ünnepelni már egy kicsit Adjuk neki vissza az egoját, emberek!

Mindenkit hívunk és várunk! Főleg az új bloggereket- huh, nem is kevesen vannak

Szóval, nem sokat kell már aludni, és ismét blogtali. See you there

Egyrészt régen írtam olyan bejegyzést, amit első olvasásra is fel lehet fogni, másrészt meg sok dolgot kell kiadnom magamból nem művészi módon is, szóval hajrá

Mindeközben a szomszéd teremben aerobik, és a zene ritmusára ezt hallom: uno, due, tre, quatro, cinque, e ultimo! E anche! Uno, due… Bár ez nem kimondottan fontos info, gondoltam, azért megosztom

Hol is maradtatok le- ja igen, a picsogásnál.

A sulival kapcsolatban: azóta minden rendbe jött, a matekot dobom studies-ra, erre kiváló alkalom a közelgő osztályba soroló teszt. Nem kell mást tennem, mint hozni a maximumomat, ergo elérni kb. 30%-ot és íme: Welcome to Math Studies! Közgáz még mindig jól megy, okos vagyok és ügyes, töri szintúgy, olaszon néha meglepődök, milyen szinten tudok beszélni (ma pl. a szociális munkámról beszéltem egész folyékonyan a randimon is- upsz igen, volt randim, részletek kicsit lentebb jönnek majd ). E-Systems… most mit kezdjek ezzel a kamutermészettudománnyal? Megírom a lab reportjaim (ez hazugság: másolom a másodévesem reportjait). Mi van még- ja igen, English A2 Higher!! Belerázódtam, jó vagyok, egyre logikusabb és összefüggő okfejtéseket tudom gyártani- ma írtunk egy tesztet, ami a tavalyi érettségiben volt- márpedig a nemzetközi érettségi nem olyan szinten mozog, mint az otthoni, lebutított fajta- és meg vagyok elégedve magammal.

Aztán mi volt méég…? Oh igen, kellemetlenségek is adódtak: magyar tanárlátogatás. Jajj. Mikor tudtam, hogy jönnek, izgatott voltam: két másodévesemmel levelet írtunk nekik, megnéztük az egyik lányát, aki tetszett A-nak, a fiú másodévesemnek (aki egyébként igen tehetséges lepedőakrobata ). Aztán ideértek hétfőn és… ok, bementem angolra, a tanár (leszbikus, szexmániás) bejelenetette, hogy van egy vendégünk, magyar irodalomtanár, majd leesett neki, hogy én is magyar vagyok, mellém ültette, fordítottam neki órán, miközben szokásosan aktív voltam és elemezgettem a kút-lélek összefüggést, meg óra végén is fordítottam a beszélgetéstüket-

- egyébként basszus nyelvzavarom van. Nagyon nehéz a nyelvek között váltogatni, néha magyarul, néha angolul, olykor olaszul is jönnek már szavak, nem mindig tudom, kinek milyen nyelven mondjam a mondandóm, néha keresnem kell a magyar szavakat… gáz-

meg utána körbezettük őket Duinoban. Nem volt jó. Nagyon nem. Elszoktam attól, hogy a felnőtteket magázzam, és nagyon oda kellett koncentrálnom, hogy a megfelelő beszédformát használjam. Nem viccelődhettem, mert nem vették: szürkék voltak és ridegek, savanyúak, kiábrándultak… sajnos olyanok, mint egy átlagos magyar tanár, és ez egyáltalán nem az ő hibájuk (pedig egy elég jó gimnáziumból jöttek, már amennyire ismerem a budapesti intézményeket). Örültem, amikor elmentek. Legalább túrórudit hozhattak volna, de még azt sem tették

Viszont volt egy iszonyújó EE-SHOOOOW! Az EE (”Kiterjedt Esszé” magyara fordítva) a nemzetközi érettségi része, egy 4000 szavas értekezés az általad választott témában. A másodévesek ezzel szenvedtek ki tudja, mióta, és most végre elkészültek vele, leadták, Svájcban értékelik és értékelik. Mi pedig őket értékeljük: egy fergeteges show-t adtunk nekik! Volt minden: paródia, tánc, zene, ének, koncert. Én A-t, a másodévesemet parodizáltam. Nagyon jó triáltrükköket tud, és kissé felvágós (nem negatív értelemben, puszta ténymegállapítás, nem tőlem- ez áltános vélemény). Ki parodiálja? The Hungarian Primo! Szereztünk hát egy műanyag, kisgyerekeknek való triciklit, megkreáltuk a fényeket, a koreográfiát, elloptam A bicajosfelszerelését és egy fergeteges paródiát állítottunk össze! Mindenki imádta- A még meg is ölelt a végén

És persze itt van Michelle! Őt is nagyon szeretem Az egyik helyi bár, Al Castel félig amerikai, félig olasz pultosa- sajnos már csak pár napig :S. Imádnivaló, aranyos, vicces, nagyon jófej Ha éppen nincs mit csinálnod, vagy csak szomorú vagy és vidámságra vágysz, nem kell mást tenned, mint bemenned Michelle-hez és garantáltan könnyezve fogsz fetrengeni Főleg, ha az egyik “kedvence” vagy – mint újabban D, a lány másodévesem, és én (nameg Mr. Norway, bár ő tőlünk függetlenül). És még pénzt sem fogad el- semmiért. A múltkor kaptunk egy doboz Illy-gyártású, amúgy viszonylag drága édességet.

Oh, apropó Illy! Voltunk a gyárban Az Economics dep. szervezett kirándulást, és nem kellett mást tennem, mint hogy belobbiztam magam egy kicsit a dologba, mivel D volt az egyik szervező Így kikerültem a várólistás és az itthonmaradást, és elmentem az Illy-gyárba. Fantasztikus! Illyék egyébként eredetileg magyarok voltak és a 30-as években mentek Triesztbe. Kicsi a világ… Még oklevelet is kaptam, hogy mostmár milyen menő vagyok, mert megjártam a világhírű Illy-gyárat

Oh, persze hosszú hétvégén is voltunk- bicajtúra Friuli tartományban! Persze volt minden: láncleesés, eltévedés és Szlovéniában kikötés, de végülis célbe érés, iszonyatos seggfájdalom, napi 40 kilométer, meg minden… amikor megérkeztünk Tarcentoba (megunva a bicajainkat, vonattal) a semmi közepén találtuk magunkat, de egy csaj, aki szintén akkor érkezett meg, felajánlotta, hogy anyukája elvisz minket a szállásunkra. Juppí Azonban nem csak hogy elvitt minket, hanem meg is hívott a házukba vacsizni- a nem szerény házukba. Képzeljétek el: három idegent szedsz fel a vasútállomáson, ebből kettő nem is nagyon beszél olaszul, azt tudod, hogy a nagy hírű duinoi suliba járnak, és ki tudja, igaz-e, amit mondanak, és elviszed őket magadhoz vacsizni… hát, nem gyakran történik meg az ilyesmi Jó volt.

Mi más, mi más… oh, a randi

Nem volt semmi érdekes. Ahogy ezt SVityónak facebookon éppen kifejtettem, kb. 5 perc alatt leszedtem az amúgy helyes srác személyiséganalízusét: kényszeres, idegbeteg lesz, fut a problémák elől, nem tud szembenézni a világgal és belehelyezni magát. Nem lesz a dologból semmi. Még az sem, holott tett rá utalásokat, de azért van egy szint- mindenfélre tevékenysége- amit kell ütni.

Szerintem most ennyi… “csak”

NEM! Nemrég abbamaradtak a sexuality meetingek, ezért a leszbikus Miss Israel és jómagam eldöntöttük, hogy újraindítjuk őket, megszereztük a Milk c. filmet, lefoglaltuk a termet (a tanárok nagyon segítőkészek voltak), és hajrá!

Maga a film csodás és nagyon megérint- előtte is akartam, azóta még inkább akarok tenni az emberi jogok védelméért. De hogy mennyien eljöttek, együtt nevettek és sírtak velünk, megköszönték, hogy megszerveztük, és várják a folytatást- ez hiányozni fog, ha nem leszek itt.

Most pedig tényleg lépek: este Angol beteget nézünk (Michelle-től van meg… ), hétvégén pedig QaF- maratont rendezünk

Ciao belli

2.8.9

Mondtam már, hogy szeretek itt lenni?

Mondtam már, hogy szeretem a nyíltságot?

Mondtam már, hogy szeretem, hogy itt meg lehet valósítani, amit szeretnék?

Mondtam már, hogy otthon érzem magam?

Mondtam már, hogy szeretem a barátaim?

Mondtam már, hogy szeretek élni?

Persze, hogy mondtam… nem tudom elégszer megismételni magam. Egyszerűen szeretem az életet és ennyi. Mindent megtehetek, amit akarok- hiszen mindenre képes vagyok, csak úgy, mint mindenki más- Te, Te és Te is, blogger, olvasó, akárki: a lehetőségeinknek nincsen határa.

Harvey Milk.

2.8.8

Barna lassú léptekkel ereszkedett le a lépcsőn. Nem tudta miért, de Zsomborral ébredt: mintha volt barátja az éjszaka folyamán lassú kísértet módján befészkelte volna magát agya valamely mélyen rejtett, titokzatos zugába.

Mikor kilépett a ház ajtaján és a buszmegálló felé gyalogolt, hogy bemenjen dolgozni a közeli nagyvárosba, még mindig Zsomborra gondolt. Pedig nem volt ott, nem érintkeztek már hónapok óta; nincsenek különösebben jóban, bár kimondottan rosszban sem: senki nem tudja meghatározni a kettejük közötti furcsa, vibráló közeget, ami semmiképpen sem harag vagy utálat, de nem egyértelműen szeretet.

Barna aznap Zsomborral utazott.

A több, mint 600 kilométerre élő Zsombor kísérte végig a reggeli sürgés- forgásban saját álomvilágában baktató Barnát. Mintha ott lépdelt volna mellette a maga kis esetlenül határozott módján, lassú- sietve, ahogy mindig is tette. Mintha ott csodálkozott volna rá mellette barnás-kék szemeivel a világ minden mozzanatára, idétlen kommenteket fűzve mindenhez, idióta vicceket gyártva az eseményekhez.

A nagyvilági kisgyerek… és mégis, mennyire szerette…

A poharak csörrenése sem zökkentette ki mindennapjainak elmúlt szereplőjével való furcsa, földön túli napjából. Arcok jöttek- mentek, újak és ismeretlenek, kedvesek és kevésbé vártak, de ő végig mellette maradt. Zsombor aznap nem tűnt el az életből.

Ha felnézett, ő nézett vissza rá; ha elbújt, követte; ha megpróbált másra gondolni, szelíd erőszakkal terelte vissza gondolatait, szerényen önző módon csakis önmagára, ahogy ezt mindig is tette. A figyelem középpontjába színlelve lökött igazságbajnok, belső összeférhetetlenségének dühöngőjéből szabadulva most teljes elképzelt valójában ott állt előtte.

De ha Zsombor belé lát, ő miért nem olvashat Zsomborban? Miért nem tudhatja, hogy mi történik a tengerparton? Mi van a skandinávval? Teljesültek-e Zsombor vágyai, vagy visszavonulót fújt? Elbukott, és ékes szólamait maga köré vonva ismét látványosan felállt, ahogyan azt mindig is tette? Megszabadult már irritálóan vonzó retorikájától, vagy még mindig kormányozza a hajóját?

A munkaidőnek ugyanakkor lett vége, a mesterkélten műfiús bájszólamok pedig ugyanolyan elmaradhatatlanul követték, mint mindig. De ma valahogy más volt: mintha Zsombor állt volna mellette, a béna elszántság egyértelmű vonásaival arcán, ahogyan próbálja meggyőzni magát arról, hogy mondja meg exének, hogy égően viselkedik, ám ugyanakkor arról is, hogy magát kéne meggyőznie arról, hogy toleránsabbnak kéne lennie Barna macsós hóbortjaival.

A hatalmas belső összeférhetetlenségekkel terhes, dühöngőjébe menekülő tinisrác… és mégis, mennyire szerette…

A mindennapi rutin ma más volt. Mintha Zsombor is hazaért volna vele. Mintha együtt nézték volna a showmant a tv-ben, mintha együtt ültek volna le a laptop elé…

Barna érezte Zsombort, ahogy mellette áll a zuhanyzóban: nem is olyan régen nem csak az eleven emléke, hanem maga a hús-vér-lélek ember is ott volt, teljes fizikai és érzelmi valójában… mintha évezredek teltek volna el. A felszín átalakult, de az alap ugyanaz maradt.

Barna gondosan betakarózott, ahogy mindig is tette. A kellemesen otthonost a minimál váltotta fel szobájában: megváltozott, eltávolodott Zsombortól, ahogy ő is tőle. És most mégis ismét itt van. Olyan, mint a hullámok, amik a hajóját lökik tovább. Itt van, aztán meg nincs. Elment lelkileg, majd visszajött megint, következőnek pedig nem csak lelkileg ment el, de elhagyta az országot is.

Barna mindig is tudta, hogy Zsombor furcsa ember. Ezért is szerette annyira.

Zsombor még mindig furcsa, és Barna ezt még mindig tudja.

2.8.7

Mi az, ami hajt, hogy mindig menjek tovább?

Miért állok mindig fel, az újabb bukás teljes tudatában?

Miért harapok bele olykor tudatosan a keserűbe, holott az édeset is választhatnám?

Mindenek előtt az idealizmusom éltet és mozgat. Idealista vagyok mindenben: naivan hiszek a szeretetben, a lassú víz sziklákat ledöntő erejében, a nagyobb jóban és a legyőzhetetlen igazságban.

Számomra az ideák mindenek felett állnak, mindent befolyásolnak és mindenre kihatással vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindig feltétel nélkül követem őket: néha kimondottan ellenük cselekszem (és utána hihetetlenül rosszul érzem magam).

Az én egyéni képzeletvilágomban béke van és szeretet. Az emberek a másikat a lelke alapján ítélik meg, és egyenrangú partnerként tisztelik. Az erőszakot a béke váltja fel, mert mindenki képes értelmes, érett emberi lényhez méltóan megbeszélni a problémáit a többi értelmes, érett emberi lénnyel. Fehérek és feketék, melegek és heterók, férfiak és nők, egészségesek és betegek: mind kiválóan megférnek egymás mellett tiszteletben, szeretetben, elfogadásban és békességben.

A valóság persze egy cseppet sem hasonlít erre az elképzelt világra. Most egy mini, 83 országból mesterségesen összekreált társadalomban élek, ahol az emberek túlnyomó többsége ilyen ideákban hisz. Ez a hely maga a valóra vált álom, de ha kilépek belőle, akár egyetlen percre is, még ha csak az interneten keresztül is, de kilépek- pl. elolvasok egy hírt (ha otthonit, akkor hamarabb)- rádöbbenek, hogy az itt életre kelő ideáim a külvilágban még mindig halálra vannak ítélve. De mivel idealista vagyok, és az ideáimért hajlandó vagyok küzdeni is, ez csak megerősíti az elképzelt világomba vetett hitemet.

Kicsit olyan, mintha megfordítanánk az ördögi kört…

Látom, hogy az idealizmusomat érvényesíteni otthon jelenleg nem tudom, ezért az életemet nem Magyarországon tervezem- minden lehetőségem adott ahhoz, hogy az életem a világ bármely más szegletén folytassam- minden csak rajtam múlik. Az ösztöndíjammal elképesztő mértékben kinyílt a világ- az én idealizmusomnak kedvező világ. De vajon fair-e, hogy nem viszem haza az ideáim? Tudnám otthon is olyan mértékben érvényesíteni, mint ahogy máshol tudom? Valóban olyan súlyosan holdkórosak a magyarok, hogy reménytelenül kívülálló lennék/maradnék a társadalomban? Lehetnék-e úttörő, vagy kiutálnának? Elég a blogom és a személyes kapcsolataim hálója az ideáim hazatelepítésére?

Amikor a gyakorlatba akarom átültetni a dolgokat, idealistának lenni nem hogy nehéz, de pokolian kínzó tud lenni…

Ez vagyok én. Egy reménytelenül idealista. Gyerekes…? Talán, de senki sem lehet igazán felnőtt, aki nem tud gyerekesen hinni.

2.8.6

Laaadies and Gentlemeeeen, let me introduce the hottest gay boys and lesbian girls of Duino!

Függöny szét: íme, a duinoi meleg élet színe- java! Nyíltan vagy titkolózva, harsányan kimutatva vagy maguknak megtartva: köszöntsék nagy tapssal a messze földön híres- neves iskola meleg diákjait!

Ééés jön is az első: Mr. Venezuela! Elsőéves a dél-amerikai kontinensről, aranyos, kedves és helyes- oh, mondhatjuk akár jóképűnek is. Nem a tipikus latin szerető, de nagyon dekoratív és mosolygós, mindig víg kedélyű 17 éves meleg srác- főleg, mióta nincs együtt…

… nade itt is van az emlegetett, Mr. Chile! Hogy ezek hogyan találtak egymásra- nem tudom, de Mr. Chilénél bárdolatlanabb butyuta barbár bohócot bár bátortalan, de állítom: nem sűrűn holdott hátán Földgolyónk. Nem csak hogy hatalmas szarkeverő és behízelgő, mindezek mellé még eszmétlenül nyomulós is- az a bizonyos határ számára nem létezik.

Nos, evezzünk más vizekre: és mintha csak erre a szófordulatra várt volna, itt is van Mr. Hungary, a magyar primo, akit szerintem nem kell bemutatnom, hiszen talán jobban is ismeritek, mint kéne…

Megelevenültek volna a magyar elsős gondolatai? Jól látom? Igen, ez minden kétséget kizáróan Mr. Norway! Az északi szépfiú megszokott instant- mosolyával lebben fel a színpadra: mintha jól tudná, hogy a tökéletes fehér fogak csillogása jól megy a szőke hajhoz és a kék szemekhez. Mosoly, nevetés egyesekkel, míg tipikus északi hidegség másokkal… és már át is adta a helyét

Mr. Bosnia- Herzegovina- nak! A balkáni unikum csillogástól övezve rázza magát a színpadon, csillámokkal teleszórt feszülős ruhájában, huncutul integetve a szexi srácoknak- huhúú, riszáld még, Bosnia!

És itt jön Miss Argentina! A dél-amerikai lány nyakában a kulccsal, amihez egy gyönyörű emléke fűződik,  szélesen integetve és szeretelenül kacagva csetlik- botlik a reflektorfénybe, ahonnan barátnői azon nyomban maguk közé is rántják, hogy átadja a helyét

Miss Israelnek! Az alig 16 éves, “friss hús” leszbikus lány nem nagyon tudja, mit kezden magával, így ne is húzzuk tovább kellemetlen helyzetét- köszöntsük inkább nagy tapssal

Miss Norwayt! Tény, ami tény, láttam már nőiesebb teremtést, meg megbízhatóbbat is, de megvan a maga egyedi stílusával engem valamilyen szinten megnyert, én meg őt- nade, erről már írtam, ismételni pedig nem szeretném magam

Oh, mi ez a nesz? Mi ez a halk, susogó kattogás, ez a művészi részletességgel megkreált somolygás? Hát persze- Miss Czech Republic! Egy ecsetvonás, és már itt sincs…

És persze itt van nekünk persze az elmaradhatatlan, az egyetlen Miss Denmark! Ő az én drága feleségem, my dear Honey, aki bályos mosolyával és nevetésével mindig fel tud deríteni

Vannak még valaki a függöny mögött- és hogy ki is ő, akik nem tud, mer vagy akar a színpadra jönni? Bátorítsuk tapssal Mr. Italyt-t!

Kedves vendégeink- a show véget ér, a Papírhajó bárja mára bezár, a Kapitány üdvözli önöket és ezúton is szép álmokat kíván, valamint üzeni, hogy fantasztikus informatikai képességeinek hála sikerült megszerelnie netkapcsolatát, így ismét 0-24 hozzáféréssel rendelkezik a facebook- fiókjához és e-mail címéhez is, melynek címe: captain@paperboat.hu! A hajó fenntartásával, kormányzásával kapcsolatos észrevételeiket erre a címre juttassák el.

Köszönjük a részvételt- arrivederci!

2.8.5

kell most nekem, de sürgősen.

Nem tudom, hogy a rossz természet vagy simán csak retardáltságom számlájára írjam, de ha pár napig (hétig…) sikerélmény nélkül maradok, akkor… fogalmazzunk úgy, hogy kedélyállapotom grafikonja bizony erőteljesen lefelé veszi az irányt.

És hogy mi a baj? Miben buktam el? Mi nem működik úgy, ahogy működnie kellene?

Lényegében- majdnem minden. Most legalábbis. Nem arról van szó, hogy nem szeretek itt lenni- sőt, imádok! Nagyon szeretem Duinot és az iskolát, hihetetlen, hogy én kaptam meg ezt az esélyt, csak mostanában kicsit kisiklott minden… és ha minden egyszerre siklik ki, az nem kimondottan kellemes, és a reális önértékeléssé csökkent egomat a minusz irányába fordítja.

A suliban ezen a héten nem voltam sikeres. Egyáltalán nem. Kezdődött minden a blokkváltással- az angolomon két szintet emeltem, így most a majdnem anyanyelvi szinten beszélő csoport magasabb tagozatában vagyok, egyelőre próbaidőn, ami viszont ütközött az emelt olaszóráim időpontjával, minden lehető helyen, szóval át lettem rakva egy másik olaszcsoportba, ami szintén emelt, csak a tanár… nem rossz, csak az energiabomba Cristina után az egyhangú és materiális Paola maga a kész agyhalál. Márpedig nekem érdekes tanár kell, mert ha az előadásmód nem érdekes, vagy nem érzem magamon a teljesítéskényszert, akkor előbb- utóbb öntudatlanul is feladom, és elkalandozok… ami nem kimondottan jó. Ezen már felnyomtam az agyam, majd jött a töriesszé… a töri mindig is a sikertárgyam volt, csoportelsőségem sosem volt megkérdőjelezhető (egészen mostanáig- itt már nem annyira egyértelmű). 2000 szavas esszében kellett kifejtenünk a véleményünkek Németország szerepéről az első világháború kirobbantásában, és olyan szinten mellélőttem, ahogy csak lehet. Gyakorlatilag tudományos esszé helyett a személyes véleményem támasztottam alá tudományos érvekkel, ami nem tetszett a tanárnak, és jól le is húzta a jegyet. Aranyos volt, mert hozzáfűzte, hogy tudja, hogy ennél ezerszer többre vagyok képes, és hogy ez csak egy baki volt, de a tüske akkor is itt marad- magammal kapcsolatban. Ok, többet nem csinálunk ilyet, személyes vélemény nullára redukálva a töri esszében, de akkor is…

Aztán folytatódott minden a matekkal. Matekból három szint van- studies, standard és higher. Év elején a standarbe osztottak a szintfelmérőm alapján- dagadt is a mellem a büszkeségtől, de azóta kiderült, hogy bizony, nem is olyan egyszerű ezzel lépést tartani, mint az elején tűnt. Másodévesem felvilágosított, hogy a studies felel meg az otthoni középszintnek, a standard az emeltnek, a higher meg kb. a BME első éves matekanyagát takarja, szóval ilyen kontextusban talán már érthető is, hogy hol keresendő a probléma. Ok, maga a studies-ba lemenetelés még nem is akkora gáz, mert hát Istenem, megesik az ilyesmi, de a gáz csak az, hogy a jövőben valami olyasmit szeretnék dolgozni az EU-nak, ami a közgáz és a társadalom összefonódását és kölcsönhatásait elemzi és jósolgatja a várható társadalmi reakciókat a különféle gazdasági változásokra- ehhez pedig nem kevés egyetem kér minimum matek standard nemzetközi érettségit, ami már gáz, mert a tananyagot végignézve egyértelmű, hogy nem tudom megcsinálni. Márpedig ha én azt mondom valamire, hogy nem megy, akkor az tényleg nem megy. Tehát vagy más szakirányt választok (szociológia, jog, európai politikai tanulmányok, nemzetközi kapcsolatok, ?irodalom? stb.), vagy megpróbálkozok egy lehetetlen blokkátszervezéssel, ami alapjáraton halálra van ítélve, mert nem sétálhatok be az igazgatóhelyetteshez hogy ‘Ciao, I’d like to change my teacher because I kinda’ hate him, and I strongly assume that with a new teacher I might be able to produce some kind of success.’ Oh, ugyanis maga a matektanár személye is kiábrándító: biztos egy ízig- vérig idevaló ember, nem tudom, de kb. úgy tanít, mint egy robot, akit reggel beindítottak, és este kikapcsolja magát (vagy felrakja magát töltőre és letölti magára az új oprendszert…).

Aztán az újdonsült angolóráim egyikén is félreokfejtettem az egy férfi- két nő ‘házasságot’ (Dylen Thomas: Under Milk Wood), és a kölcsönös szenvedést vontam le kozekvenciaként, miközben mindenki más a ‘végülis mindenki boldog’ végikifejlet mellett foglalt állást, még a leszbikus szexmániás tanár is, ami megintcsak nem tett jót az önbecsülésemnek.

Közgázzal mostanában jól megvagyunk, mondjuk ma háromnegyed órát szenvedtünk a fülöp- szigeteki sráccal a házi feladaton- végülis rájöttünk a megoldásra (nekem ugrott be az isteni szikra), de aztán a montenegrói srác közölte, hogy amin szenvedtünk, nem is volt házi, mert még nem tanultuk. Ahhoz képest egész jól összehoztuk a megoldást- már ha jó, amiben azért picit kételkedek.

Mr. Norway pedig… sokra megyek vele, ha mondjuk éjszaka összefutunk az utcán két rezidencia között tranzitban, aranyosan és kedvesen rám mosolyog és köszön azon az édes, behízelgősnek szánt hangján, amúgy meg nem kezd velem semmit… mondjuk mostanában én sem kezdtem vele sok mindent, igaz, de van egy határ, aminek túloldalán a megalázkodás lakozik, ergo nem lépjük át. Tehát Mr. Norway-t úgy néz ki, buktam. Nem látványosan, nem pletykák hada által kísérve, csendben, de biztosan elbuktam. Mondanom sem kell, hogy ez sem tett jót az önértékelésemnek. Még akkor sem, ha ő vesztett többet.

És hogy mire van szükségem? Sikerélményre. Mi hozhat sikerélményt? Egy tökéletesen összerakott esszé/beadandó, egy helyes órai okfejtés és tanári dicséret, pasinál elért siker- vagy a kairói diák- ENSZ- delegáltság elnyerése (az iskolánk Oroszország “képviselőjeként” küldhet két elsőévest Egyiptomba februárban).

De most, hogy kiírtam mindezt magamból, rögtön jobban érzem magam. Ha dobom a matekot gyökérszintre, hát legyen úgy: max találok olyan egyetemet, ahol flexibilisek a tárgyszintekkel kapcsolatban (pl.: Hollandia, Németország, stb.). Ha a töri esszém elb*sztam: nagy ügy, a következő kiváló lesz, mert tudom, hogyan ne csináljam. Ha Norway-nél elbuktam: nagy ügy. Jön másik.

És már csak azért is fel a fejjel, mert sikeresen belobbiztam magam a jövő heti Economics tanulmányi kirándulásba az Illyhez

És vannak barátaim is, nem is kevesen, vannak haverjaim is, akikkel meg hülyülni lehet, van két csodás másodévesem, “anyu” és “apu’ elfogadnak és szeretnek, nemzetközi ösztöndíjas vagyok egy egyedülálló iskolában, és még ha átmenetileg most nem is úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna, ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó, vagy érdemes arra, hogy itt legyek.

Szeretek blogot írni Most jó kedvem lett.

“Akkor vagy igazán ügyes, ha vesztett helyzetből is fel tudsz állni! Annyi brilliánsat állítóttál már itt a blogodban is magadról, nem hiszem, hogy nem lennél képes megoldani a Bukást is.” – Lacinak igaza van. Mindent képes vagyok megoldani, csak nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam a picsogás.

2.8.4

Már ha annak nevezhetjük, persze.

Mit hívunk bukásnak?

Mert azt, hogy nem sikerült, semmiképpen… nem buktam el, mint ember. Nem szenvedtem értékveszteséget. Csak egy pofont kaptam.

De hát… van ez így. Na és akkor mi van. Mert hát mi is lenne. Ugyan. Hmm. Nagy ügy. Jaj jaj.

Magamhoz térek. Feleszmélek. Lassan felemelem a fejem. Megmozdítom a végtagjaim. Érzem az izmaim, tehát érzem a fájdalmat. Lassan felállok.

És talán elbukok megint. Talán nem. Talán ehhez az ajtóhoz nincsen kulcsom. Talán van.

És talán ennek az egész bejegyzésnek így, ahogy van, semmi értelme nincsen. És talán ez az egész bejegyzés csak így értelmes.

2.8.3

“Szánalmas kis lény az ember, önnön sorsán túl nem lát; könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.”

Mr Norway? Olaszország? A nemzetközi közösség? Hosszú hétvége? Coming out a fiú másodévesemnek? Miről írjak?

Nem fogok bele a mindennapjaim ecsetelésébe. Nem akarok semmit világgá kürtölni- főleg, mert egetrengetően nagy dolgok nincsenek is. A dolgok köszönöm szépen, nagyon is jól folynak a maguk spontán folytonosságukban.

Meglepően gyakran üti fel a fejét mostanában a melegblogokban (979, Maxen) a társadalom, a politika és a melegség magyarországi helyzete. Ez azért is meglepő, mert már régóta nem volt téma- most pedig hullámokban borít be az aktuálpolitika, az otthoni gyűlölködés légköre, amiből annyira akartam szabadulni… de nem tudok, hiszen része vagyok én is, akármennyire is nem szeretnék: magyar vagyok, abból az országból származom, a magyar nemzet fia vagyok, törődnöm kell vele. Akármennyire is undorítónak is visszataszítónak is találok midnent, ami otthon megy.

De miért utálom? Mielőtt még bárki is nekem esne kommentjeiben, hogy persze, könnyű a nemzetközi ösztöndíj kényelméből hazaugatni, leszögezem, hogy nem Magyarországot utálom, hanem a jelen helyzetet. Nem a nemzet ellen vagyok, hanem a nemzetet uraló abnormalitás ellen. Nem az zavar, hogy magyar vagyok, hanem az, hogy magyarnak lenni csodás, csak mi ezt nem nagyon vesszük észre.

Lassan itt van a téli szünet, és egy picit félek hazamenni. Nem szeretném, hogy a nyíltságot újra a titkolózás váltsa fel. Nem szeretném, hogy a költsönös megértésre törekvést az utálkozás, az egymásra mutogatás és a notórius haszonszerzési vágy váltsa fel.

Erről szól a demokrácia? Nézzetek már körül! Mink van? Vagy egy “baloldali” pártunk, ami minden, csak nem szociáldemokrata- ha az lenne, minden lelkiismeretfurdalás nélkül húznék rájuk ikszet tavasszal. Nem teszem, mert nem más, mint egy becstelen tolvajbagázs, akik most rákényszerülnek kényszerű lépések megtételére- bár a legkisebb mértékben sem önszántukból.

Mink van még? Van egy “jobboldali” pártunk, ami megintcsak minden, csak nem klasszikus jobboldal. Van egy vezérük, ugyanaz már mióta, aki egy fokkal sem jobb, mint a többiek, csak jóval okosabb náluk. Ő is ugyanúgy megcsinálta a maga hülyeségeit- gondoljunk csak Tokajra. Keresztény értékekkel, erkölccsel és szeretettel példálóznak, egy kereszténydemokra image-párttal karöltve, miközben gyakorlatilag zsidózó és buzizó embereket simán megtűrnek maguk között… gusztustalan.

Megosztottak vagyunk, nade miért? Nem volt normális rendszerváltásunk?

De igen. Ékes bizonyítéka, hogy ez a blog itt van, létezhet, és én szabadon leírhatom, amit akarok, anélkül, hogy bárki kontrollálna. Akkor mégis mi a baj? Mi ment tönkre? Mi nem működik?

Mi mentünk tönkre. Bennünk van a baj. Mi nem működünk. Mi hagyjuk magunkat kihasználni, mi dőlünk be a jól hangzó szólamoknak hazugságról meg igazsgáról, amit ez a két nagy idiótagyülekezet szajkóz a kisebb-nagyobb szövetségeseivel együtt. Hogy a szélsőségesekről már ne is beszéljünk…

Én nem akarok egy olyan országot, ahol a két nagy párt a színpadon kardot döf egymásba, a színfalak mögött pedig osztozkodnak. Nem szeretnék korlátozott demokráciát. Nem akarok haldokló lehetőségeket, nem akarok visszatérő fasizmust és távolodó Európai Uniót. Én egy modern, nyitott és cselekvőképes Hazát akarok, ahová hazavágyok, bármiféle hátsó félelem nélkül.

És ha hazamegyek, tenni fogok azért, hogy ilyen hazám legyen: elmegyek iskolákba előadást tartani, elmegyek tüntetni a szélsőségesek ellen, elmegyek szavazni az új esélyre tavasszal, és ha kell, hát kimegyek a Pride-ra is, mert a kérdés lassan nem más, mint az, hogy

lehetünk-e igazán szabadok, vagy önként és dalolva bemasírozunk a kicsinyesség rabszolgaseregébe?

2.8.2