Barna lassú léptekkel ereszkedett le a lépcsőn. Nem tudta miért, de Zsomborral ébredt: mintha volt barátja az éjszaka folyamán lassú kísértet módján befészkelte volna magát agya valamely mélyen rejtett, titokzatos zugába.

Mikor kilépett a ház ajtaján és a buszmegálló felé gyalogolt, hogy bemenjen dolgozni a közeli nagyvárosba, még mindig Zsomborra gondolt. Pedig nem volt ott, nem érintkeztek már hónapok óta; nincsenek különösebben jóban, bár kimondottan rosszban sem: senki nem tudja meghatározni a kettejük közötti furcsa, vibráló közeget, ami semmiképpen sem harag vagy utálat, de nem egyértelműen szeretet.

Barna aznap Zsomborral utazott.

A több, mint 600 kilométerre élő Zsombor kísérte végig a reggeli sürgés- forgásban saját álomvilágában baktató Barnát. Mintha ott lépdelt volna mellette a maga kis esetlenül határozott módján, lassú- sietve, ahogy mindig is tette. Mintha ott csodálkozott volna rá mellette barnás-kék szemeivel a világ minden mozzanatára, idétlen kommenteket fűzve mindenhez, idióta vicceket gyártva az eseményekhez.

A nagyvilági kisgyerek… és mégis, mennyire szerette…

A poharak csörrenése sem zökkentette ki mindennapjainak elmúlt szereplőjével való furcsa, földön túli napjából. Arcok jöttek- mentek, újak és ismeretlenek, kedvesek és kevésbé vártak, de ő végig mellette maradt. Zsombor aznap nem tűnt el az életből.

Ha felnézett, ő nézett vissza rá; ha elbújt, követte; ha megpróbált másra gondolni, szelíd erőszakkal terelte vissza gondolatait, szerényen önző módon csakis önmagára, ahogy ezt mindig is tette. A figyelem középpontjába színlelve lökött igazságbajnok, belső összeférhetetlenségének dühöngőjéből szabadulva most teljes elképzelt valójában ott állt előtte.

De ha Zsombor belé lát, ő miért nem olvashat Zsomborban? Miért nem tudhatja, hogy mi történik a tengerparton? Mi van a skandinávval? Teljesültek-e Zsombor vágyai, vagy visszavonulót fújt? Elbukott, és ékes szólamait maga köré vonva ismét látványosan felállt, ahogyan azt mindig is tette? Megszabadult már irritálóan vonzó retorikájától, vagy még mindig kormányozza a hajóját?

A munkaidőnek ugyanakkor lett vége, a mesterkélten műfiús bájszólamok pedig ugyanolyan elmaradhatatlanul követték, mint mindig. De ma valahogy más volt: mintha Zsombor állt volna mellette, a béna elszántság egyértelmű vonásaival arcán, ahogyan próbálja meggyőzni magát arról, hogy mondja meg exének, hogy égően viselkedik, ám ugyanakkor arról is, hogy magát kéne meggyőznie arról, hogy toleránsabbnak kéne lennie Barna macsós hóbortjaival.

A hatalmas belső összeférhetetlenségekkel terhes, dühöngőjébe menekülő tinisrác… és mégis, mennyire szerette…

A mindennapi rutin ma más volt. Mintha Zsombor is hazaért volna vele. Mintha együtt nézték volna a showmant a tv-ben, mintha együtt ültek volna le a laptop elé…

Barna érezte Zsombort, ahogy mellette áll a zuhanyzóban: nem is olyan régen nem csak az eleven emléke, hanem maga a hús-vér-lélek ember is ott volt, teljes fizikai és érzelmi valójában… mintha évezredek teltek volna el. A felszín átalakult, de az alap ugyanaz maradt.

Barna gondosan betakarózott, ahogy mindig is tette. A kellemesen otthonost a minimál váltotta fel szobájában: megváltozott, eltávolodott Zsombortól, ahogy ő is tőle. És most mégis ismét itt van. Olyan, mint a hullámok, amik a hajóját lökik tovább. Itt van, aztán meg nincs. Elment lelkileg, majd visszajött megint, következőnek pedig nem csak lelkileg ment el, de elhagyta az országot is.

Barna mindig is tudta, hogy Zsombor furcsa ember. Ezért is szerette annyira.

Zsombor még mindig furcsa, és Barna ezt még mindig tudja.

2.8.7