Ekkora nyomást bejegyzés megírására még sosem gyakorolat rám az én imádott Olvasóseregem, és én holtfáradtan, a közgazdaság minden egyes szopatásának trükkjével a fejemben (holnap teszt) nem aludni megyek, hanem fogtam a kis laptopom és elvonultam egy csendes és magányos földszinti tanterembe bejegyzést írni nektek Remélem, értékelitek, és végigolvassátok, és nem ugrotok rögtön arra a részre, amikor a norvéggel a táncparkett közepén… de majd eljuttok oda

Talán érdemes ott kezdeni, hogy mostanában a hangulatom enyhén ingadozó lett, és ennek nyilván több oka is van. Közeledik az első félév vége (péntek), ami jó is meg rossz is. Jó lesz hazalenni az ismerős környezetbe (visszarázódni a magyar beszédbe, mert amit itt néha előadunk magyar beszéd címszó alatt másodéveseimmel, az szégyen), kikapcsolódni, aludni, bulizni, előadni stb. Másrészt meg nem lesz jó, mert nagyon fog hiányozni Duino, a sok új barát, a nyitottság…

Olykor fent, olykor lent. A félévi jegyek, az amerikai halálraítélt előadása, a leszbikus szexmániás angoltanár értékelése: jó és rossz dolgok kerülgetik egymást a növekvő frusztrációval és a német légitársasággal való örökös harccal, akik egy hét után voltak csak képesek kinyögni, hogy valószínűleg azért nem tudják levenni a kártyámról a pénzt, mert nem fogadnak el olyan típust, ami nekem van… meg kiderült, hogy apám is kicsit leredukálta a kártyára rakott pénzmennyiséget, de ezt majd otthon megbeszélem vele (miután képzeletben már borzalmasabbnál borzalmasabb módszerekkel bántam el vele).

Így érkeztünk el az utolsó hétvégéhez. Péntek este Secondámat látogattam, mert beteg volt. Az arrubai, olasz és cseh csajokkal megnéztük az Angol beteget (borzalmasan ejtik ki az Almássy-t, arról nem is beszélve, hogy el van írva, de attól még magyar ) majd utána, miközben a plüssfigurákkal szexet imitáltunk, megállapítottuk, hogy a nemzeti bizottságunk gyakorlatilag két hiperretardált embert küldött ki, és ezt bizonyítandó csináltunk is egy fotót magunkról és a kis állatkákról

A szombat megint letargikusan talált. Reggel nem tudtam normálisan aludni, ezért szombati időhöz képest korán keltem fel (12:00), és mivel baromira nem volt mit csinálnom, megkerestem Ellie-t, német barátnémat, azzal a reménnyel, hogy neki sem nagyon van tennivalója és voi la: neki sem volt, szóval fogtuk magunkat és elmentünk Monfalcone-ba a karácsonyi vásárra (természetesen a közben elfogyasztott csokitól felvidulva). Szép volt, jó volt, de a kecskeméti nekem jobban bejött. Lényegében végülis ugyanazt a kacatot árut nyomják, csak itt talán kicsit több a bevándorló.

Utána vissza, tusolás, átöltözés, csinosítás… utolsó szombat, az utolsó nagy party Mickey’s-ben (ez Duino bulihelye, amit gyakorlatilag mi tartunk fent). Ellie szobájában alapozás, és irány Mickey’s! És itt kezdődik a meredek(ebb?) rész.

Odaértünk. Bementünk. Táncoltunk egyet, majd kimentünk levegőzni és hát mit nem ad Isten, az enyhén szólva alkoholos befolyásoltságú Mr. Norway állt ott teljes szexi valójában… fogta a kalapját, a fejemre tette, megfogott és visszavitt magával a parkettre. Hmm, nice- gondoltam, ám alighogy sikerült feldolgozni a norvég újonnan támadt kezdeményező kedvét, egyszercsak azon kaptam magam, hogy bizony keze elkalandozott hátul lefelé. Hmm, very nice- gondoltam, és én is szabadjára engedtem a kezemet.

OK, nyilván én sem voltam kimondottan józan és ő sem, de én még így kicsit meglepődtem (mióta nincs bennem alkohol, ez inkább döbbentség) azon, hogy három hónap rideg távolságtartás után (csak az alkohol hatására?) egyszercsak gyakorlatilag rámmászott.

De ez persze nem akadályozott meg egyikünket sem abban, hogy egyre közelebb kerüljünk egymáshoz, és a kezeinket is egyre merészebben küldjük felfedezőútra: fel, le, ruha alá- gyakorlatilag igen, mindenhova. Leírva ez nagyon szép, de a dolognak volt több szépséghibája is. Például az, hogy a rohadt köcsög chilei, akit nagyon nem szeretek, nem épp szerény módon ki akart fúrni kedvező pozíciómból, de én nyilván nem hagytam magam. Aztán meg egy elég ilyesztő jelenség ütötte fel a fejét a venezueliai személyében: pontosabban nem ő maga, hanem az, hogy hogy a norvég rá is hajtani kezdett- ez vágta ki kicsit a biztosítékot.

Ez persze nem öt perc alatt zajlott le, hanem kb. két óra alatt, miközben voltunk a norvéggal ketten, hármasban venezuelával, voltam picit kitúrva is, de feltaláltam magam és kitúrtam a chileit, jött Ellie meg a többiek hogy többen legyünk (és utána tömegként el tudták nyelvi a másik két buzit- hát nem imádnivalóak? ).

És igen, mindez az egész iskola szeme láttára, mégsem hallottam egyetlen pletykát sem. Ide meg mindenki gondoljon, amit akar, szerintem tudjátok, én mire gondolok.

A buli lassan véget ért és szivárogtak el az emberek, kezdődött a lassúzás, összeborulás… azt tudni kell, hogy én nem vagyok az a kimondottan fúdefasza táncos, és erre a norvég is rájött, és hupsz, egyszer csak ott találtam magam a parkett közepén, egyedül, miközben ő a venezuelaival lassúzott. Secondom is hasonló helyzetbe került, de ő gyorsabban feltalálta magát, mint én: leszólította a pincértcsajt és elhívta randira Ez persze akkor nem tett boldoggá, sőt, csak még elkeseredettebb lettem, Secondo szerint olyan arcot vágtam, mint “akinek dugják a csaját”- eltekintve a nemek problémájától, ez valahogy így is volt. Mikor éppen az órára akartam nézni, hirtelen láttam, hogy Secondo nyújtja a két kezét, és ezt mondja: “Ok, fogd a kezem, segítek, csak legyen gyors!” WOW!! Eszméletlen aranyos volt Odatáncoltuk a norvég és a venezuelai mellé, majd én felkértem a norvégot egy másik lassúzásra. Valószínűleg életem legnagyobb égése volt ez a tánc, remélem, volt annyira részeg, hogy nem emlékszik rá.

Mickey’s pedig lassan bezárt… együtt léptünk ki az utcára, de mire észbe kaptam (kb. 1 perccel később), ő már régen a barátai rezidenciája, Old Offices felé tartott, így egyedül battyogtam vissza az ágyikómba hogy még fél óráig meredtem bámuljam a plafont elalvás előtt. Wow. Nem volt semmi. De van tovább.

Vasárnap… Duino Run! Ez abból állt, hogy lehetett szervezni csapatokat, és váltórendszerben körbe kellett futni Duinot (ez azért annyira nem megrőltetö, tekintve, hogy Duino nem a valaha volt legnagyobb metropolisz, amit életemben láttam). Én a passzív dohányosok (What a lie!!) csapatában voltam, és annak rendje- módja szerint meg is nyertük a versenyt Mindez délelőtt volt, tehát nem voltam még a helyzet magaslatán- értsd: másnaposság, de ez délutánra elszállt, még jó, mert

jött a Mikulás! Bizony bizony, Duinoba is ellátogatott a Mikulás, nem csak egymás szobájába titkon ajándékokkal lopozó magyarok személyében, hanem Ő Maga jött el Ennek alkalmából a főtéren (Piazza) felállítottak egy színpadot, hívtak valami gagyi showwomant, és hajrá! A show a suli zászlóceremóniájával kezdődött- a 82 nemzet zászlaja + EU +a sulit működtető nemzetközi szervezet zászlaja. Én vittem a magyar zászlót- jó érzés volt

Utána pedig ingyenes forralt bor, zene, minden, ami kell: és jött a Mikulás Olasz módra motorral érkezett, és keményen diszkirimálta a suliba járókat, a kis mócsing duinoi gyerekeket néha még kétszer is sorba álltak (figyeltem!!), mi meg alig kaptunk, de nem is ez a lényeg Gyakorlatilag egy tökre jó partit csináltunk a Piazzára, és kissé öntelten, de realisztikusan megállapítottuk, hogy nélkülünk Duino gyakorlatilag egy halott hely lenne.

Igen, persze ott volt a norvég is. Gyakorlatilag semmi interakció nem volt köztünk, eltekintve attól, hogy egyszer azzal a hihetetlen szexi mosolyával ellopta a Mikulás- sapkám, amit én meg Secondától loptam el Nem lettem szomorú, mert akkor per pillanat nagyon jól éreztem magam, de miután véget ért az ünnepség, megint eszembe jutott a dolog, és akkor már eléggé lelombozta a kedvemet. Nem tudom, mire számítottam. A racionális énem arra, hogy mindez csak a pia hatása volt, de az idealista énem persze alattomosan a “na végre, szép kezdet, biztos lesz valami!”- szólamot suttogta a fülembe, és akár hiszitek, akár nem, de győzött. Akármennyire is ellene megy minden eddig tapasztalatomnak, abban reménykedtem, hogy végre talán most lesz valami.

És el is érkeztünk a hétfőhöz. A reggeli ébresztőóracsörgés Ellie ágyában talált, együtt mentünk törire. Amolyan se nem rossz, se nem jó, de inkább jobb, mint rosszabb kedvem volt, egészen addig, amíg nem jött velem szembe a norvég, arcán széles mosollyal és egy kacsintással. Ez persze meredeken felnyomta az endorfinszintem, viszont ugyanakkor egy másik hang is megszólalt bennem, mégpedig egészen pontosan ez:  “Most akkor mi a f*sz van??” Ez egyébként azóta sem teljesen világos, és ezt tanúsíthajta mindenki, akivel az elmúlt napokban a norvégról beszéltem (Secondo, Seconda, Ellie, brazil csaj, zsidó csaj, japán srác, cseh csaj).

Michelle, a kedvenc bárunk hihetetlen bárosa elmegy, és búcsúajándékot csinálunk neki. Persze a norvég is egyik kedvence, csak úgy, mint én is. Miután legyártottuk a nemtudommennyi, de mind különböző formájú üdvözlőlapot, aranyosan/a maradék méltóságom is elvesztve/tök jófejként odamentem a norvéghoz, hogy mivel ő Michelle legrégebbi barátja a sulisok közül, ő választhat először. AHH, a szombati parfümje volt rajta :S Miközben választott, megbeszéltük az egyetemi dolgait (szerdán ugyanis az Egyesült Királyságba repül- behívták az oxfordi felvételi második fordulójába), mit akar tanulni (olasz- filozófia), ilyesmi. Mosoly, ciao, és ennyi.

Viszont meglepően sok kis reakciója van, ami eddig inkább rám volt jellemző: többen is mondták, hogy akárhová belép, ahol vélhetőleg ott vagyok, megkeres a szemével, mosolyog rám, facebookon reagál a matekban tanusított gyökérségemet ecsetelő üzenőfal- bejegyzésemre…

…vagy csak én reagálom túl, és ez nem más, mint a ‘He’s just not that into you’- effektus?

Akárhogyis- jól jön a téli szünet. Egy hónap- jippí!

2.9.4