Kerültünk- fordultunk a sötét körúton, de nem tudtuk elérni egymást. Ő utánam jött, én elé mentem.

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9