Papírhajó

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Posted Uncategorized |