Hűen önmagához, ismét meglepett furcsamód állandó változatosságával. Mikor a cirkalmas körök és karikák között repült, körülötte aranyló fényáradat hirdette hetykén az ereje, öntudata és magabiztossága csúcsán lebegő alteregó boldogságát.

„A viharos széllel szemben a kacskaringós kanyarok nyújtanak csak menedéket.”- írta egyszer egy meg sem írt levelében. Nem hittem neki. Nem mintha nem lett volna okom.

„A viharos széllel szemben csak a saját roncsaid védenek meg.”- válaszoltam neki. Kinevetett. Vissza sem írt.

Én pedig kacskaringós körutakon cikázva kanyarogtam, keresve a cirkalmas körök és karikák biztonságát. Persze, hogy nem találtam. Mindig csak rá gondoltam. Az örök győztesre. Én, az örök vesztes.

-         Öld meg!- mondta valaki.

-         Bálványozd!- vágta rá rögtön a másik.

-         Hagyd rá. Csak húzd meg magad. – kontrázta a harmadik.

Én pedig, akinek nem kellenek jelek, akinek egy kósza, eltévedt tekintet a világgal ér fel- én, saját árnyékom gyenge utánzata, ártatlanul tisztán csillogó ezüstkésemmel rontottam rá. Lesajnáló tekintete a szemembe égett, mielőtt ő égett el az enyészetben.

-         Nahát, ragyogok!- kiáltottam fel hirtelen.

-         Mindig is ragyogtál. – szólt vissza Zsombor a túlvilágról. – Nincs semmi különbség. Csak a világ lett sötétebb.

3.0.7