Papírhajó

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Gyüjtő belül, gondolatok, most van |