Papírhajó

Lehetnél az nekem, mint az őszi falevélnek az arany és bíbor- a színek csodás ragyogása, a halál méltósága- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a tengernek a part- a tökéletes eltérés teljes egésze, a végtelenek határa- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint papírnak a toll- a sercegés feszült izgalma, a vonalak kacskaringóiból születő alkotás, az új, az ismeretlen, az egyedi- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint az éjszakának a hajnal- az örökké véget érő kezdet, a fény földre hullásának vörös kezdete- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint szemnek a kép- inspiráló, vibráló, befogadó, elutasító, átjátszó, megbolondító színhalmaz- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint feketének a fehér- feloldhatatlan ellentét, amely nélkül mégis értelmetlen az élet- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a csend a parti sétánynak- örök társ, elválaszthatatlan kötődés, soha el nem múló csodaforrás- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a sziklának a hullám- neki- neki feszülő kihívás, a haladás és a maradás harca, a hatalmas, örökké láthatatlanul lebegő kérdőjel- de nem, te több vagy.

Mi vagy tehát…? Több vagy, mint inspiráció, mint ellentét, mint motiváció, mint kecsegtető kihívás, mint kérdőjel, mint ismeretlen, mint társ, mint kötődés, mint ellentét, mint bármi, ami szó:

önmagad vagy.

3.1.8

Néha felmerül bennem a kérdést, hogy mi teszi a blogot bloggá?

Van, aki nem tud helyesen írni. Van, aki angol szavakkal szövi tele a szöveget. Van, aki minden mondata végére felkiáltójelet tesz. Van, aki állandóan csak picsog. Van, akinek akkora arca van, hogy a blog szinte bele sem fér a képernyőbe. Van, aki meg elveszik benne, annyira nincs önbizalma. Van, aki mániákus. Van, aki folyamatosan a drámakirályt játsza. Van, aki idegesít, és utána három hónapig felé sem nézek. Van, aki egyszerűen csak mű.

De mind bloggerek. Mind egy- egy ember, egyéniség, szerethető személyiség. Ott vagyok közöttük én is; a magam hibáival, csak úgy, mint ők. Írok, kimondottan szélsőségesen, de írok. Néha a fellegek fölé szállok Zsombor szárnyain, néha arra sincs erőm, hogy egyszerű mondatokat értelmesre formáljak. Néha hetekig dolgozok egy bejegyzésen, van, amikor öt perc alatt összedobom. Biztos van, akit idegesítek, aki műnek, arcosnak, picsogósnak, finnyásnak, mesterkéltnek, kockának, megjátszottnak, önzőnek, harsánynak, töketlennek tart.

De mind olvas. Érdeklem. Miért?

Miért, miért…? Ez a blogok nagy rejtélye, és ez az, amire sosem fogok rájönni. Még akkor is, ha néha legszívesebben a falhoz vágnám a laptopot egy- egy bejegyzés olvasása közben, mégis követem ezeknek az embereknek az életét.

Hiszen valahol mind ugyanolyanok vagyunk. Talán ettől blog a blog, és ettől blogger a blogger? Az életünk lenyomata annyira különböző, amennyire csak lehet, mégis olyannyira közös, hogy érezzük: akár a miénk is lehetne.

Igen, talán ettől blog a blog, és talán ezért olvasok és olvasnak.

3.1.7

Ahogy közelednek a választások, nálam is várható lesz egy- egy, az aktuálpolitikát, a pártokat véleményező vagy bíráló, illetve „kire és miért szavaz Captain” összeállítás. Azonban mielőtt elérkezik az ő szezonjuk, mindenképpen akarok időt szentelni egy olyan jelenségre, amit már észrevettem egy ideje, de bejegyzés szintjére csak most érett.

VonAdolf. Érdekes, hogy milyen könnyen össze lehet gyúrni ezt a két szót (és még jelentése is van a németben). Vona és Adolf- Vona Gábor, tettrekész hazafink, illetve Adolf Hitler, a szennyes náci vezér. Két különböző korban élt, de ideológiailag egymáshoz nagyon közel álló ember.

Eddigi, a náci rémuralomról szerzett felületes tudásom és a Jobbik erősödéséről szerzett újabb és újabb, néha már rémisztő kategóriába sorolható hírek alapján is arra gondoltam: megdöbbentő, mennyire megfeleltethető egymásnak Hitler és Vona felemelkedése. A körülmények, a pártok ideológiája, jelleme, taktikája… ez pedig most, a Weimari Köztársaság történelmét mélyrehatóan tanulmányozva csak megerősödött bennem.

Aki most lemondóan legyint, vagy esetleg növekvő idegességgel mered a képernyőre, az ne adja még fel, és nyomja be máris az észosztást- előbb lássuk, miért is hasonló a 20-as, 30-as évek Németországa és a kora 21. századi Magyarország!

Németországban az első világháború után káosz uralkodott. A fiatal, Weimarban megalkotott köztársaságot mind jobbról, mind balról veszély fenyegette, de amíg a szociáldemokrata kormányzat ura tudott maradni a helyzetnek, nem volt jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. Az ország állapota azonban gyorsan romlott: a gazdaság a külföldi tőkén függött, az utcákon mindennapos volt az erőszak, összecsapások, puccsok (Bajorország, München, Berlin). Az emberek csalódottak voltak; nem értették, mi megy körülöttük; a társadalom számára túl kevés idő alatt történt túl sok dolog. Az autoriter rendszer összeomlása, felülről kreált köztársaság, amelyben nem bíztak, majd az első világháborút lezáró, megalázó békeszerződés. Mindez megfejelve a hiperinflációval majd a nagy gazdasági válsággal a kormányzatot megszorításokra kényszerítette. Keynes és az ő nézetei ekkor még sehol sem voltak, bár szerintem, ha lettek volna, sem tudott volna mást tenni a német kormányzat. Az így is végtelenségig eladósodott állam nem tudott volna hatásos gazdaságélénkítő injekciót belőni a gazdaságba (amikor felmondták a jóvátételeket, akkor már változott a helyzet, de ez most részletkérdés). A kiábrándult, csalódott, vagyonát elvesztő, magát elárultnak és kifosztottnak érző német nép pedig a szélsőségek felé fordult. Ott természetesen készen állt a magyarázat mindenre. A korábban is létező nácikra a német társadalom nem volt kíváncsi egészen addig, amíg nem lett nagy baj. Ha vetünk egy pillantást a kor munkanélküliségi rátájára, és a nácik támogatottsági indexére, akkor meglepő egyenes arányosságot fedezhetünk fel a kettő között. A történet többi részét pedig gondolom, nem kell ecsetelni, azt még a történelemért kevésbé rajongó Olvasók is tudják: a fiatal német demokrácia meggyilkolása, egyre nyíltabb zsidóüldözés, militarizáció, Ausztria bekebelezése, Közép- Európa megnyerése majd Lengyelország lerohanásával a második világháború; 52 millió ember halála. Koncentrációs táborok, rasszizmus, tudatos népirtás és üldözés.

Ha végignézünk a mai magyar helyzeten, elöljáróban ki kell jelentenünk: a helyzet közel sem ennyire súlyos. A mi köztársaságunk nem kimondottan friss már, a kormányunk nem hordoz magán szociáldemokrata jegyeket, viszont jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. A társadalom megviselt, hiszen két válságot egyszerre kell elviselnie: a gazdasági világválságot megelőzte a mi kis miniválságunkat. A Jobbik már akkor is létezett, bár támogatóinak száma elenyészően kevés volt. Puccskísérletek nem voltak, a 2006-os őszi eseményeket pedig nem vehetjük annak, hiszen azok jogos tiltakozó megmozdulások voltak.

A társadalom sokat szenvedett az elmúlt években. A magyar gazdaság legyengült, a megszorító intézkedések bevezetésére egy olyan kormányzat kényszerült, amely gyakorlatilag 2006 óta erkölcsi hullának számít a magyarok túlnyomó többségének szemében. Amikor pedig nagyon nagy lett a baj, akkor jött az Európai Unió és az IMF, akik nélkül olyan mintaszerű államcsődöt hajtottunk volna végre, mint amilyenről a tankönyvek beszélnek. Megvan tehát a külföldi függőségünk is.

Az országban lassan, de biztosan kezd eluralkodni egy furcsa, nincs- rá- jó- szó állapot. Az emberek kiábrándultak, pesszimisták, utálják a kormányzatot, elkezdődnek kisebb- nagyobb összecsapások és erőszakhullámok, főleg a cigányság (az idegen népelem is kipipálva) részéről, ami csak olaj a tűzre, hogy a Pride-ról már ne is beszéljünk.

Minden körülmény adott tehát ahhoz, hogy megerősödjenek az emberek félelmeire, kiszolgáltatottságára, biztonság, erő utáni vágyára alapozó szélsőséges haszonlesők. A Jobbik radikális retorikájával megcélozta azokat, akiknek úgymond „elegük van”- tehát gyakorlatilag a társadalom nagy részét. Új frázisokat aggattak a problémákra, hangzatos jelszavakkal tüzeltek a külföldi hitelek és befektetők ellen („hazaküldjük a multikat”- cserébe kapnánk milliós munkanélküliséget és milliárdos adókiesést, ugye másra sincs most szükségünk?). Fellépésük felbátorította a szélsőséges hangokat; a színmagyar szellem szárnyalása a radikális bunkók hangoskodásában teljesedik ki, begyűrűzve a demokráciát tisztelő, annak idején azért harcoló Fidesz soraiba is.

A munkanélküliség emelkedik, és noha Magyarország a mutatók alapján már kifelé jön a válságból (vagy legalábbis a legmélyebb pontot már magunk mögött hagytuk), az emberek ezt nem igazán érzik. A Jobbik így továbbra is tudja mire alapozni radikális idiotizmusait, továbbra is bátran és nyíltan járathatja le az országot az Európai Parlamentben az egész Unió és a világ előtt.

Furcsa ez a sok hasonlóság és összefüggés… Furcsa, hogy mindkét pártnak megvolt, illetve megvan a maga félkatonai alakulata is. A nácinak az SA, a Jobbiknak a Magyar Gárda. A kettő között nem lehet kimondottan éles párhuzamot vonni, mert más célból hívták őket életre- bár kérdéses, hogy mi is a Magyar Gárda célja. Az alapításkor még parlagfüvet akartak irtani- nos, nem tudom, hány tövet húztak ki (talán zsidó politikusokat kéne a helyükre képzelniük, jobban menne a munka!) meg öreg néniket átsegíteni az utcán-, de mit is csináltak igazából? Rájátszottak az emberek valós szükségeire, kihasználták a kiszolgáltatottságukat és megfélemlítettségüket. Szomorú, de tény, hogy a (vidéki?) közbiztonság nem a lehető legjobb, és főleg a cigányság pedig a nem megfelelő szociális juttatási rendszer miatt (bőrszíntől függetlenül) tolerálhatatlan cselekményeket vitt véghez- a rendőrség pedig nem tett semmit. Ők is félnek…? Érthető, hogy az ilyen helyeken mérhetetlenül megnő az igény az erős kéz politikáját lebegtető csoportokra. Nem azt mondom, hogy ez így helyes, vagy jól van- csupán egyfajta magyarázatot próbálok keresni. Pártügyeket így tehát a Gárda csak közvetve szolgál, viszont ugyanúgy illegális, mint az SA volt. Tagadhatatlanul közös azonban, hogy ez egyiket sem zavarja különösebben.

Dinamikus, populista és az embereket jól ismerő erő volt az NSDAP, és a Jobbik is az. A következmények beláthatatlanok, bár nem szabad túlzásokba esni. Nálunk nem lesz népirtás és demokrácia- gyilkosság, hiszen ez az ország nemzetközi helyzete (gy.k.: Európai Unió) miatt lehetetlen. Merem remélni, hogy azért sem, mert a Jobbik nem lesz kormányzó erő 2010. áprilisától.

Van-e okunk félni? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a félelemnél sokkal hasznosabb, ha a lehető legelfogulatlanabbul, objektíven próbáljuk meg elemezni a tényeket, összefüggéseket keresünk és megpróbálunk visszaemlékezni, történt-e már hasonló a múltban, mert a történelem a leghasznosabb tanácsadó, ha a jelenben hozandó döntéseinkről van szó.

3.1.6

Hüpp.

Project Week Hungary 2010. Nah ezzel meggyűlt a bajom. Nem kicsit, nagyon. Kuuuurvanagyon.

Kezdődött úgy, hogy mindenki szervezhetett projectet. Gondoltam, jóarc leszek, adok vissza a kiküldő országomnak, közösségemnek, és szervezek egy project hetet Magyarországra. Angoltanítás kicsiknek, nagyoknak.

Egy darabig nagyon jól is ment a dolog, a fogadó iskolák (Refi + általános iskolám) pozitívak és segítőkészek voltak, kicsit nehezebben, de vannak befogadó családok is, van program.

Nade a pénz. Az első költségvetésünk még egészen pontosan 509 euróval számolt- ami 8 embernek egy hétre nagyon jó! Simán átment, nekem meg dagadt a mellem, hogy sikerült így megvágnom a költségeket, amíg más projectek ezres nagyságrendekből tudták csak kihozni a dolgot.

Aztán jött az első szarság: az iskolatitkár későn foglalta le a repjegyeket, ezért azok drágábbak lettek. Nem tudom, mennyi közgazdaságtant kell tanulni ahhoz, hogy ezt megértsék, de gyanítom: nem sokat. Mindegy, átettem magam rajta, hogy megduplázódtak a költségeink és újra kellett írnom a büdzsét, az iskola finanszírozza.

Aztán meg lefoglalták a vonatjegyeinket, amit nem kalkuláltam bele, mert gondoltam, azokat megvesszük mi (naiv módon költségeket akartam csökkenteni, holott mások költségvetést sem írtak, csak hasraütés- szerűen  mondtak egy összeget, általában jó nagyot, most meg plusszokat tologatnak maguk előtt…). Így részben az én hibámból is, minuszba kerültünk (-150 euró). Viszont találtam megoldást: az egyik project, amelyiknek van plusz pénze, ki tud minket segíteni, csakhogy ezt nem engedik! Miért? Ez egy nagyon jó kérdés. Szóval véget nem érő, értelmetlen, egymás mellett elbeszélős viták mellett a project hetek felügyelőjével most ott tartunk, hogy utólag visszahoznak minket 0-ra, ha minuszra futunk ki. Márpedig garantálni tudom nekik, hogy minuszra fogunk kifutni. Olyan szinten nevetséges, hogy míg mások százas nagyságrendben nem tudják hová szarni a pénzüket, nekünk minden egyes euróért könyörögni kell. A MÁV emelte a jegyárakat (…), ez nekünk 20 eurós többletet okozott volna: hát ezt sem fizetik. Majd utólag. De hogyan várhatom el a csapatomtól, hogy ők is minuszba verjék magukat, akár ideiglenesen is? Nem értem én ezt az egész rendszert és benne a logikát (mondjuk nehezen is lehet érteni azt, ami nincs…). Böööh.

Amúgy az élet szép és vidám, mert szombaton találkozok Kis Estivel, pénteken több, mint egy órát beszéltem folyamatosan olaszul és tök jól ment, és hetest kaptam a töriesszémre, márpedig ez a tanár nagyon ritkám ad hetest. Meg hazaviszem a nemzetközi idiótákat és tanítunk angolt kis mócsingoknak, és a reformátusoknak is felvághatok, hogy akit ők egy közönséges lázadónak bélyegeztek, az most nem is kevésre vitte. Mu ha ha

3.1.5

azt hiszi, hogy én vagyok a stabil, ő pedig az instabil. Azt hiszi, hogy én érek sokat, mert optimista vagyok, pozitív élet- és világszemléletű és tehetséges.

Kis Esti szerint ő instabil, mert nem szeretik az emberek, akiket ő sem szeret. Kis Esti nem kell senkinek.

Captain szerint ennek az ellenkezője igaz. Captain szerint Kis Esti a stabil, és ő az instabil. Captain nem tartja magát többre Kis Estinél. Sőt, sokszor Kis Estit tartja többre, mert tud szerény lenni. Ez Captainnek csak hatalmas nyomás alatt megy. Vagy van önbizalma, vagy nincs, egészséges középút Captainnél nem létezik.

Captain nem tud semmit, Kis Esti pedig mindent tudhat, amit csak akar. Captain jövője homályos. Olyan szinten homályos, hogy még azt sem tudja, másfél év múlva melyik kontinensen lesz, nemhogy melyik egyetemen és mit fog tanulni. Kis Esti Captain számára a stabil pont. Egy értékes, tehetséges, szerethető regényhős.

3.1.4

És igen, megvan!

Beugrott at isteni szikra! Megvan a szakdolgozatom címe!

Noha a kitalálási határidő még messze van, íme az ötlet.

Tárgy: Közgazdaságtan

Téma: A meleg kisebbséget célzó marketing hatásai a piacon (vagy valami ilyesmi).

Nos?

3.1.3

“Azért indult ez a blog, hogy leírjak ide mindent, szabadon és kötetlenül, amit gondolok a világról, az életről, az emberekről, akik közt csak egy vagyok a hatmilliárdból- igen, csak egy.

Mindannyian csakis egy vagyunk a sokból, a rengetegből. Egy van csak belőlünk, egy, utánozhatatlan, megismételhetetlen.” (Az első , 2008. február 9.)

“Az illúzióknak van egy sajátosságuk, mégpedig az, hogy el lehet őket tüntetni. Nem kell hozzá más, csak szilárd akarat. S még az sem kell, hogy ez a sajátod legyen! Elég egy barát, abból az igazi fajtából, aki melleted van, és ha kell, visszarángat a földre. Még beléd is rúg egyet, hogy ébredj már fel.” (Illusion, Confusion and Confession, 2008. április 19.)

“19 nap múlva 17 éves leszek és úgy látom, nincs értelme tovább. Pedig persze van, hisz itt van körülöttem rengeteg remek ember, a barátaim és szeretteim, akik most is, mint mindig teljes vállszélességgel mellettem állnak, fogják a kezem és segítenek, húznak de én egyre csak süllyedek.” (In  memoriam, 2008. június 5.)

“Lelkünk, jellemünk ugyanis erősödik bennük, de rengeteg rossz ember intrikája és mérhetetlen szenvedés szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudjuk a jó dolgokat. Folyamatosan szembesítenünk kell magunkat azzal, mink van, és mink lehetne- illetve mink nem. Minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Menekülni nem lehet, ugyanis az élet vége is valami újnak a kezdete;)” (Kísértetek, 2008. augusztus 28.)

“Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.” (Két srác, 2009. január 10.)

“Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem.” (Szabadság, 2009. március 27.)

“Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.”(A mániám, 2009. május 29.)

“Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És ezzel szerintem minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.” (A legnagyobb bajom, 2009. augusztus 2.)

“Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?” (A múlt szelleme, 2009. október 21.)

“Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.” (Kapcsolatok, 2010. január 15.)

A Papírhajót második születésnapja alkalmából köszönöm és ajánlom:

Kis Estinek, aki időről időre visszaadja az önbizalmam,

Anyukámnak, aki segített olyanná válnom, hogy megnyerhettem az ösztöndíjat,

Unokatestvéremnek, akivel 1 éves korom óta legjobb barátom,

B-nek, aki rádöbbentett, mennyire szeretem a Papírhajót, amikor mindenáron el akarta azt tüntetni az életemből,

SVityónak, aki barátságával önzetlenül segítette az én és a blogom életét,

Barátaimnak, akik felemeltek, ha elestem,

Duinoi másodéveseimnek, akik biztonsággal vezettek be a La Dolce Vita-ba,

A magyar bizottságnak, akik hittek bennem,

Bloggertársaimnak, akik beemeltek a blogéletbe,

És végül, de nem utolsó sorban

köszönöm és ajánlom Neked, kedves Olvasó, amiért kitartasz mellettem, olvasol, tehát van miért, van kikért írnom.

“Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?” (A kör vége, 2009. december 30.)

3.1.2

captain@paperboat.hu

Furcsa dolog ez. Összetartozás.

Annyira kiszámíthatatlan, megérinthetetlen… és sosem tudod, mikor, hogy érint meg.

Ki hitte volna két hete, hogy itt fogunk állni, kezünkben 1.700 euróval Haitinak? Pedig mennyivel könnyebb lett volna csak ülni és semmit sem tenni…

… mint ahogy sokszor érezzük magunkat. Egy ilyen presztizsű, különleges iskolában vagyunk, tele tettvággyal, és semmire sincs időnk a sokat szidott nemzetközi érettségi miatt.

De igen, tudunk. Képesek vagyunk rá. Folyamatosan csiszolódunk, napról napra jobbak, okosabbak és tettrekészebbek vagyunk, hogy a Világba kikerülve, értékes kapcsolatok birtokában tegyünk valamit azért, hogy jobbá tegyük a világot.

Akár csak egy szóval, egy tettel, egy mozdulattal, egy jelentéktelennek tűnő gesztussal is; de jobbá, élhetőbbé, igazságosabbá tegyük.

Furcsa dolog.

Innentől kezdve az ehhez hasonló rövid gondolataimat - stílusosan -
a La Dolce Vita sorozatban fogom leírni.

3.1.1

A padlás poros volt. Zsombor és én a hatalmas, üresen tátongó dobozok között elveszve kutattunk, mint két valódi felfedező a feledés ismeretlen dzsungelében.

Rengeteg elromlott, használhatatlan, mérgező, ártalmas kacat között bukkantam rá egy focilabdára. A többi tárggyal ellentétben ez nem volt porral borítva; olyan tisztán csillogott, mintha csak egy perce dobták volna ide, erre a silány, sötétséggel telített helyre. Lassan felemeltem, és a tetőcserepeken át beszűrődő fénybe tartottam.

-         Mit találtál?- hallottam Zsombor hangját a hátam mögül.

-         Csak ezt a labdát. – válaszoltam. – Miért van ez itt? – kérdeztem Zsombor felé fordulva.

Arcán átfutott egy árnyék. Mintha hirtelen ismét felbukkant volna valaki, akit akármennyire is akar, nem tud kiutasítani magából. Mintha egy, a labdához hasonló sebet téptek volna fel benne. Egy sebet, amelyet valahol mélyen ejtett valaki, akit nem tud a felejtés, a kárhozat, az örök nemlét sötét padlására száműzni.

-         Dobd ide. – szólt végül halkan, majd elkapta a felé repülő labdát. Mély lélegzetet vett, majd a tüdejébe áramló mocskos portól heves köhögőroham tört rá.

-         Tartsunk egy kis szünetet. – mondta végül, majd leült egy nyitott, félig telepakolt dobozra. Kezében lassan forgatta a labdát. – Most elmondok neked egy történetet.

*

A kisfiú lassan, körülményesen kötözte cipőfűzőjét. Anyja valahol a dolgozószobában tett- vett, apja pedig arcán a megszállottak boldog- lázas izgalmával járkált fel és alá, szúrós tekintetével sürgetve a fiút.

A nap fényesen tűzött. A kert máskor üde zöld gyepje sárgán fulladozva vívta haláltusáját a rekkenő hőséggel. Az apa gyermeki izgalommal magyarázta az érthetetlen, össze- vissza szabályait ennek a furcsa játéknak. A kisfiú, arcán szorongással, lelkében pedig félelemmel kénytelen- kelletlen hallgatta.

- Érted? – kérdezte az apa.

- Értem. – hazudta a fiú.

- Akkor kezdjük.

A kisfiú levette szemüvegét, nehogy eltörjön, majd gondosan a kerti asztalra helyezte. Mély lélegzetet vett, majd mint egy vesztett csatába induló harcos, lassú léptekkel sétált saját kis csataterére.

És elkezdték. Az új, drága bőrlabda magasba repült, és nekilódultak. Legjobb tudásuk szerint küzdöttek. Az apa, az önjelölt tanítómester és fia, az elszánt kis harcos- a két gyerek körbe- körbe szaladt a halott gyepen. A labda pedig öntudatlanul szállt, gurult kapukon át egyik térfélről a másikra. Az apa, a győzelem ízétől megrészegülve lebegett keresztül a pályán, míg a fiú a megaláztatás súlya alatt bukdácsolva próbálta követni.

A labda a pálya közepén nyugodt, mikor egyszerre rúgtak bele. Az apa rúgásának ereje a földre taszította a kisfiút. Egy pillanatig öntudatlanul feküdt. Egy pillanatig még nem tudta eldönteni, felkeljen-e, vagy utat engedjen dörömbölő könnyeinek. Nem volt választása: könnyei dühödt tömegként törtek elő, száját szélesre tátotta, és utat engedett kétségbeesett hangjának is.

Hirtelen árnyék magasodott fölé, mintha öblös felhők takarták volna el a napot. Térdét elkeseredetten markolva felnézett apja dühös arcára.

-         Állj fel. A fiúk nem sírnak.

-         De fáj! Nagyon fáj! – mondta sírástól el- elcsukló hangon kisfiú. Nem állt fel.

Hirtelen erős, bizalmat árasztó erőt érzett. Anyja meghallotta fia sírását, és kijött az udvarra. Gyengéden felsegítette a sérült kisfiút. Letörölte könnyeit, és visszaigazította rá szemüvegét.

-         Ne félj, nem lesz semmi baj. – mondta lágyan, majd az apához fordult. – Mindenki sír, aki érzi a fájdalmat. – mondta, majd kisfiát karjaiba vette, és bementek a hűs házba.

Az apa pedig, mint egy hadvezért, aki a csatában elvesztette apródját, egyedül állt a haldokló udvar közepén. Kifejezéstelen arccal nézte a távolodó anyát és a kisfiút.

Aznap este mindketten bosszút esküdtek.

Az apa álmatlanul forgolódott ágyában. Lelkét elöntötte a harag. „Én nem ezt akarom.”- gondolta.

A kisfiú is álmatlanul forgolódott ágyában. Az ő lelkét a keserűség öntötte el. „Én nem ezt akarom.”- gondolta, fájdalmas lemondással. Majd egy hirtelen ötlettel vezérelve kipattant az ágyból, magához vette takaros kis köpenyét és kezébe vette zseblámpáját. Az éjjel jótékony takarásában titkos szabadságharcosként osont ki a garázsba. Zseblámpája fényénél kikutatta a labdát, melyet apja a sarokba hajított. Félősen felvette, majd lassan megforgatta kezében. Szemét ismét elöntötték a könnyek, és kis karjának egy hirtelen, erőteljes lendítésével feldobta a labdát a padlásra.

Másnap a reggeli mellett, aznap először, életükben utoljára egymás szemébe néztek. Az apa keserű lemondással nézte a kisfiút ápolgató anyát. A kisfiú nyugtalan, gonosz örömmel fúrta tekintetét apja szemeibe. Arcán széles mosoly ünnepelte az éjjeli forradalom sikerét.

*

A labda egy üres dobozba került, melyet Zsombor azonnal le is zárt. Sok- sok évig nem tértünk vissza a padlásra. Egyszer azonban ismét oda vetett a sors. A létrán felfelé mászva eszembe jutott a labda, és története. Halványan elmosolyodtam, majd felkapaszkodtam a por és felejtés örök birodalmába.

Ismét megláttam. Úgy feküdt ott ártatlanul, a tetőcserepeken át bezuhanó napsugarak ölelésében, mintha sosem érintették volna meg. Talán csak a következő meccsre vár.

3.1.0