“Azért indult ez a blog, hogy leírjak ide mindent, szabadon és kötetlenül, amit gondolok a világról, az életről, az emberekről, akik közt csak egy vagyok a hatmilliárdból- igen, csak egy.

Mindannyian csakis egy vagyunk a sokból, a rengetegből. Egy van csak belőlünk, egy, utánozhatatlan, megismételhetetlen.” (Az első , 2008. február 9.)

“Az illúzióknak van egy sajátosságuk, mégpedig az, hogy el lehet őket tüntetni. Nem kell hozzá más, csak szilárd akarat. S még az sem kell, hogy ez a sajátod legyen! Elég egy barát, abból az igazi fajtából, aki melleted van, és ha kell, visszarángat a földre. Még beléd is rúg egyet, hogy ébredj már fel.” (Illusion, Confusion and Confession, 2008. április 19.)

“19 nap múlva 17 éves leszek és úgy látom, nincs értelme tovább. Pedig persze van, hisz itt van körülöttem rengeteg remek ember, a barátaim és szeretteim, akik most is, mint mindig teljes vállszélességgel mellettem állnak, fogják a kezem és segítenek, húznak de én egyre csak süllyedek.” (In  memoriam, 2008. június 5.)

“Lelkünk, jellemünk ugyanis erősödik bennük, de rengeteg rossz ember intrikája és mérhetetlen szenvedés szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudjuk a jó dolgokat. Folyamatosan szembesítenünk kell magunkat azzal, mink van, és mink lehetne- illetve mink nem. Minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Menekülni nem lehet, ugyanis az élet vége is valami újnak a kezdete;)” (Kísértetek, 2008. augusztus 28.)

“Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.” (Két srác, 2009. január 10.)

“Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem.” (Szabadság, 2009. március 27.)

“Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.”(A mániám, 2009. május 29.)

“Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És ezzel szerintem minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.” (A legnagyobb bajom, 2009. augusztus 2.)

“Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?” (A múlt szelleme, 2009. október 21.)

“Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.” (Kapcsolatok, 2010. január 15.)

A Papírhajót második születésnapja alkalmából köszönöm és ajánlom:

Kis Estinek, aki időről időre visszaadja az önbizalmam,

Anyukámnak, aki segített olyanná válnom, hogy megnyerhettem az ösztöndíjat,

Unokatestvéremnek, akivel 1 éves korom óta legjobb barátom,

B-nek, aki rádöbbentett, mennyire szeretem a Papírhajót, amikor mindenáron el akarta azt tüntetni az életemből,

SVityónak, aki barátságával önzetlenül segítette az én és a blogom életét,

Barátaimnak, akik felemeltek, ha elestem,

Duinoi másodéveseimnek, akik biztonsággal vezettek be a La Dolce Vita-ba,

A magyar bizottságnak, akik hittek bennem,

Bloggertársaimnak, akik beemeltek a blogéletbe,

És végül, de nem utolsó sorban

köszönöm és ajánlom Neked, kedves Olvasó, amiért kitartasz mellettem, olvasol, tehát van miért, van kikért írnom.

“Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?” (A kör vége, 2009. december 30.)

3.1.2

captain@paperboat.hu