Ahogy közelednek a választások, nálam is várható lesz egy- egy, az aktuálpolitikát, a pártokat véleményező vagy bíráló, illetve „kire és miért szavaz Captain” összeállítás. Azonban mielőtt elérkezik az ő szezonjuk, mindenképpen akarok időt szentelni egy olyan jelenségre, amit már észrevettem egy ideje, de bejegyzés szintjére csak most érett.

VonAdolf. Érdekes, hogy milyen könnyen össze lehet gyúrni ezt a két szót (és még jelentése is van a németben). Vona és Adolf- Vona Gábor, tettrekész hazafink, illetve Adolf Hitler, a szennyes náci vezér. Két különböző korban élt, de ideológiailag egymáshoz nagyon közel álló ember.

Eddigi, a náci rémuralomról szerzett felületes tudásom és a Jobbik erősödéséről szerzett újabb és újabb, néha már rémisztő kategóriába sorolható hírek alapján is arra gondoltam: megdöbbentő, mennyire megfeleltethető egymásnak Hitler és Vona felemelkedése. A körülmények, a pártok ideológiája, jelleme, taktikája… ez pedig most, a Weimari Köztársaság történelmét mélyrehatóan tanulmányozva csak megerősödött bennem.

Aki most lemondóan legyint, vagy esetleg növekvő idegességgel mered a képernyőre, az ne adja még fel, és nyomja be máris az észosztást- előbb lássuk, miért is hasonló a 20-as, 30-as évek Németországa és a kora 21. századi Magyarország!

Németországban az első világháború után káosz uralkodott. A fiatal, Weimarban megalkotott köztársaságot mind jobbról, mind balról veszély fenyegette, de amíg a szociáldemokrata kormányzat ura tudott maradni a helyzetnek, nem volt jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. Az ország állapota azonban gyorsan romlott: a gazdaság a külföldi tőkén függött, az utcákon mindennapos volt az erőszak, összecsapások, puccsok (Bajorország, München, Berlin). Az emberek csalódottak voltak; nem értették, mi megy körülöttük; a társadalom számára túl kevés idő alatt történt túl sok dolog. Az autoriter rendszer összeomlása, felülről kreált köztársaság, amelyben nem bíztak, majd az első világháborút lezáró, megalázó békeszerződés. Mindez megfejelve a hiperinflációval majd a nagy gazdasági válsággal a kormányzatot megszorításokra kényszerítette. Keynes és az ő nézetei ekkor még sehol sem voltak, bár szerintem, ha lettek volna, sem tudott volna mást tenni a német kormányzat. Az így is végtelenségig eladósodott állam nem tudott volna hatásos gazdaságélénkítő injekciót belőni a gazdaságba (amikor felmondták a jóvátételeket, akkor már változott a helyzet, de ez most részletkérdés). A kiábrándult, csalódott, vagyonát elvesztő, magát elárultnak és kifosztottnak érző német nép pedig a szélsőségek felé fordult. Ott természetesen készen állt a magyarázat mindenre. A korábban is létező nácikra a német társadalom nem volt kíváncsi egészen addig, amíg nem lett nagy baj. Ha vetünk egy pillantást a kor munkanélküliségi rátájára, és a nácik támogatottsági indexére, akkor meglepő egyenes arányosságot fedezhetünk fel a kettő között. A történet többi részét pedig gondolom, nem kell ecsetelni, azt még a történelemért kevésbé rajongó Olvasók is tudják: a fiatal német demokrácia meggyilkolása, egyre nyíltabb zsidóüldözés, militarizáció, Ausztria bekebelezése, Közép- Európa megnyerése majd Lengyelország lerohanásával a második világháború; 52 millió ember halála. Koncentrációs táborok, rasszizmus, tudatos népirtás és üldözés.

Ha végignézünk a mai magyar helyzeten, elöljáróban ki kell jelentenünk: a helyzet közel sem ennyire súlyos. A mi köztársaságunk nem kimondottan friss már, a kormányunk nem hordoz magán szociáldemokrata jegyeket, viszont jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. A társadalom megviselt, hiszen két válságot egyszerre kell elviselnie: a gazdasági világválságot megelőzte a mi kis miniválságunkat. A Jobbik már akkor is létezett, bár támogatóinak száma elenyészően kevés volt. Puccskísérletek nem voltak, a 2006-os őszi eseményeket pedig nem vehetjük annak, hiszen azok jogos tiltakozó megmozdulások voltak.

A társadalom sokat szenvedett az elmúlt években. A magyar gazdaság legyengült, a megszorító intézkedések bevezetésére egy olyan kormányzat kényszerült, amely gyakorlatilag 2006 óta erkölcsi hullának számít a magyarok túlnyomó többségének szemében. Amikor pedig nagyon nagy lett a baj, akkor jött az Európai Unió és az IMF, akik nélkül olyan mintaszerű államcsődöt hajtottunk volna végre, mint amilyenről a tankönyvek beszélnek. Megvan tehát a külföldi függőségünk is.

Az országban lassan, de biztosan kezd eluralkodni egy furcsa, nincs- rá- jó- szó állapot. Az emberek kiábrándultak, pesszimisták, utálják a kormányzatot, elkezdődnek kisebb- nagyobb összecsapások és erőszakhullámok, főleg a cigányság (az idegen népelem is kipipálva) részéről, ami csak olaj a tűzre, hogy a Pride-ról már ne is beszéljünk.

Minden körülmény adott tehát ahhoz, hogy megerősödjenek az emberek félelmeire, kiszolgáltatottságára, biztonság, erő utáni vágyára alapozó szélsőséges haszonlesők. A Jobbik radikális retorikájával megcélozta azokat, akiknek úgymond „elegük van”- tehát gyakorlatilag a társadalom nagy részét. Új frázisokat aggattak a problémákra, hangzatos jelszavakkal tüzeltek a külföldi hitelek és befektetők ellen („hazaküldjük a multikat”- cserébe kapnánk milliós munkanélküliséget és milliárdos adókiesést, ugye másra sincs most szükségünk?). Fellépésük felbátorította a szélsőséges hangokat; a színmagyar szellem szárnyalása a radikális bunkók hangoskodásában teljesedik ki, begyűrűzve a demokráciát tisztelő, annak idején azért harcoló Fidesz soraiba is.

A munkanélküliség emelkedik, és noha Magyarország a mutatók alapján már kifelé jön a válságból (vagy legalábbis a legmélyebb pontot már magunk mögött hagytuk), az emberek ezt nem igazán érzik. A Jobbik így továbbra is tudja mire alapozni radikális idiotizmusait, továbbra is bátran és nyíltan járathatja le az országot az Európai Parlamentben az egész Unió és a világ előtt.

Furcsa ez a sok hasonlóság és összefüggés… Furcsa, hogy mindkét pártnak megvolt, illetve megvan a maga félkatonai alakulata is. A nácinak az SA, a Jobbiknak a Magyar Gárda. A kettő között nem lehet kimondottan éles párhuzamot vonni, mert más célból hívták őket életre- bár kérdéses, hogy mi is a Magyar Gárda célja. Az alapításkor még parlagfüvet akartak irtani- nos, nem tudom, hány tövet húztak ki (talán zsidó politikusokat kéne a helyükre képzelniük, jobban menne a munka!) meg öreg néniket átsegíteni az utcán-, de mit is csináltak igazából? Rájátszottak az emberek valós szükségeire, kihasználták a kiszolgáltatottságukat és megfélemlítettségüket. Szomorú, de tény, hogy a (vidéki?) közbiztonság nem a lehető legjobb, és főleg a cigányság pedig a nem megfelelő szociális juttatási rendszer miatt (bőrszíntől függetlenül) tolerálhatatlan cselekményeket vitt véghez- a rendőrség pedig nem tett semmit. Ők is félnek…? Érthető, hogy az ilyen helyeken mérhetetlenül megnő az igény az erős kéz politikáját lebegtető csoportokra. Nem azt mondom, hogy ez így helyes, vagy jól van- csupán egyfajta magyarázatot próbálok keresni. Pártügyeket így tehát a Gárda csak közvetve szolgál, viszont ugyanúgy illegális, mint az SA volt. Tagadhatatlanul közös azonban, hogy ez egyiket sem zavarja különösebben.

Dinamikus, populista és az embereket jól ismerő erő volt az NSDAP, és a Jobbik is az. A következmények beláthatatlanok, bár nem szabad túlzásokba esni. Nálunk nem lesz népirtás és demokrácia- gyilkosság, hiszen ez az ország nemzetközi helyzete (gy.k.: Európai Unió) miatt lehetetlen. Merem remélni, hogy azért sem, mert a Jobbik nem lesz kormányzó erő 2010. áprilisától.

Van-e okunk félni? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a félelemnél sokkal hasznosabb, ha a lehető legelfogulatlanabbul, objektíven próbáljuk meg elemezni a tényeket, összefüggéseket keresünk és megpróbálunk visszaemlékezni, történt-e már hasonló a múltban, mert a történelem a leghasznosabb tanácsadó, ha a jelenben hozandó döntéseinkről van szó.

3.1.6