Lehetnél az nekem, mint az őszi falevélnek az arany és bíbor- a színek csodás ragyogása, a halál méltósága- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a tengernek a part- a tökéletes eltérés teljes egésze, a végtelenek határa- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint papírnak a toll- a sercegés feszült izgalma, a vonalak kacskaringóiból születő alkotás, az új, az ismeretlen, az egyedi- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint az éjszakának a hajnal- az örökké véget érő kezdet, a fény földre hullásának vörös kezdete- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint szemnek a kép- inspiráló, vibráló, befogadó, elutasító, átjátszó, megbolondító színhalmaz- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint feketének a fehér- feloldhatatlan ellentét, amely nélkül mégis értelmetlen az élet- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a csend a parti sétánynak- örök társ, elválaszthatatlan kötődés, soha el nem múló csodaforrás- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a sziklának a hullám- neki- neki feszülő kihívás, a haladás és a maradás harca, a hatalmas, örökké láthatatlanul lebegő kérdőjel- de nem, te több vagy.

Mi vagy tehát…? Több vagy, mint inspiráció, mint ellentét, mint motiváció, mint kecsegtető kihívás, mint kérdőjel, mint ismeretlen, mint társ, mint kötődés, mint ellentét, mint bármi, ami szó:

önmagad vagy.

3.1.8