Ha már kettős élet…
Amikor megszülettem, 1991. júniusában, akkor első gyerekként érkeztem az egész családba. Nem csak szüleim első gyerekeként, hanem az egész család első unokájaként, dédunokájaként, unokaöccseként stb. Hatalmas adagnyi szeretet és figyelem összpontosult egyedül rám- egy évig egyedül rám. Egy év múlva követett unokatestvérem, akire már kevesebb jutott- ez az arány pedig folyamatosan csökkent.
Hogy kiből kaptam direkt hatást, az már közel sem annyira egyértelmű, mint az, hogy kitől kaptam direkt szeretetet. Tény, hogy meleg vagyok, de ahogy Seconda is mondta: én az a büszke típusú meleg vagyok, akinek ez sosem okozott (nagy) problémát, nem került miatta lelki válságba. Nem akartam menekülni, változtatni: elfogadtam, hogy vagyok, aki vagyok; így kell élnem az életemet, így kell boldognak lennem. A melegségem a génjeimbe van kódolva, amit két részről örököltem.
Az anorexiás zsidóknak pszichológusok szerint a génje hordoz egy bizonyos üzenetet, ami a második világháború borzalmai alatt égett beléjük: „nem élhetsz”. Vajon az én génjeim is hordoznak efféle jelentést? Vajon nekem is van egy genetikai üzenetem, parancsom, amitől nem tudok szabadulni? Vajon nekem is végzetem van, amit be kell teljesítenem, mert egyszerűen így vagyok felépítve?
Ha van is ilyen, akkor egyértelműen nem az, hogy nem élhetek. Az eddigi életem egy rögös sikersztori, így inkább azt a parancsot tudom elképzelni, hogy „legyél önmagad”, vagy „érd el, amit el kell érned”. Kivel szemben kéne önmagamnak lennem? Hogyan, kiken keresztül tudom elérni, amit el kell érnem?
Anyukámmal mindig is jól kijöttünk, jól megértettük egymást, soha nem voltak komoly nézeteltéréseink. Őt is megdobálta az élet, neki is át kellett mennie az önelfogadás és az önállósodás rögös folyamatán az apámtól való elszakadás révén, így szerintem nagyon meg tud érteni. Itt nincsen probléma.
A probléma forrása apám. Vele sosem volt komoly apa- fiú kapcsolatunk. Sosem tekintettem rá igazi apaként, noha kiskoromból még vissza tudok emlékezni olyan időszakokra, amikor próbáltam. Ő és én alapból más személyiségek vagyunk. Míg én művészlélek, empatikus, liberális, nyitott, befogadó, változékony, rugalmas ember vagyok, addig ő realista, kemény elveket fanatizmussal valló, konzervatív (ál- konzervatív?), hagyománytiszteletet (tettető) ember. A problémákra, nehézségekre is teljesen máshogyan reagálunk. Én a körülöttem található kapaszkodókat ragadom meg, ha lefelé süllyedek: a blogomat nyomom mélyre magam helyett, kiadom magamból a feszültséget. Mintegy védőhálóként működik körülöttem azon emberek sokasága, akikre számíthatok, ha baj van. Objektíven próbálom vizsgálni azt, ami történt: megpróbálom kideríteni az okot, és visszailleszteni a gépből kiesett alkatrészt, vagy átszervezni a mechanizmust.
Ő vagdalkozik, nem ismeri el a felelősségét, nem adja ki magából a feszültséget. Az erős férfi mítoszába burkolózva sebezhetetlennek tekinti magát, és igaza megkérdőjelezhetetlen.
Ő magának akar mindent, élvezi a rá irányuló figyelmet a családon belül, és igyekszik kihasználni a mélységes megosztottság előnyeit, míg én arra törekszem, hogy az unokák között ne legyek mindig első, mert egyenlő akarok lenni, mivel nem hiszem, hogy születésemnél fogva jobb lennék náluk (mint ahogy azt apám teszi).
De mennyire lehetek különböző egy olyan embertől, akinek a génjei bennem vannak, elméletileg a Captain- jelenség felét adják?
Az életem minden szakaszában az egyik központi szerepet az apám játszotta. Úgy volt jelen, mint egy példa, amit követni érdemtelen. Aki mindenképpen negatív szereplő: valaki, aki zavart, bizonytalanságot, törést hozott egy amúgy jól funkcionáló gépezetbe: a családomba. Akinek a személyisége alapból különbözik az enyémtől: de egy ilyen szoros genetikai és tényleges életbeli kapcsolat feltételez némi hasonlóságot.
Igen, hasonlítunk- igazság szerint csak hasonlítottunk. Ahogy kiléptem a gyerekkorból, és elindultam kis kamaszként a felnőttség felé, éreztem bennem a jelenlétét. Kicsit a Harry Potter- Voldemort pároshoz tudom hasonlítani: egy-egy reakciómban, gondolatomban éreztem, hogy ott van ő. Mikor azonban felfedeztem, nem éreztem jól magam. Mintha egy felébredő szörnyet éreztem volna magamban. Valakit, aki nem én vagyok, akinek semmi keresnivalója bennem, aki összeegyeztethetetlen velem, mert nem fogadja el a melegséget, mert régimódi, mert mentálisan nem egészséges, mert romboló, mert nem felelősségteljes, mert egyszerűen mindenben az ellentétem. Ezt azonban sosem tudta elfogadni, és a saját szája ízére akart formálni. Kiskoromban tudat alatt, azonban felnőve egyre tudatosabban utasítottam el ezeket a kísérleteket, és az erősebb szándékra erősebb eltéréssel válaszoltam. Minél inkább a saját klónjává akart tenni, annál inkább kerestem új, neki nem tetsző irányokat, amelyek felé a saját utamat járhattam. Belegondolva gyakorlatilag megmentettem az életemet, és el kell ismernem, hogy jól harcoltam.
A blogomat visszaolvasva, régi reakcióimon, döntéseimen eltűnődve arra jutottam, hogy szisztematikusan kiirtottam őt magamból. A kezdeti, mondjuk 90 fokos eltérés lassan, de biztosan 180 fokosra nyílt. Egy teljesen új, teljesen eltérő irány lettem: apám alternatívájává fejlesztettem magam.
Kérdés azonban, hogy kiirtottam, vagy csak elnyomtam? Ha a korábban már leírt alapvető különbségekre gondolunk, 
és az azóta eltelt idő tapasztalataira, akkor szerintem egyértelműen kiirtottam, és jó munkát végeztem. Ezt persze véglegesen majd 20- 25 év múlva lehet megmondani, de egyelőre úgy néz ki: sikerrel mentettem meg magamat, és építettem egy önálló, új, független életet- azok segítségével persze, akik szintén más értékek szerint élnek, mint ő.
De vajon a génjeimben volt kódolva a változás lehetősége, vagy a puszta akaratommal tudtam magamon változtatni? Tényleg képes lehettem gyakorlatilag a fele részemet egyszerűen kilökni és a színtiszta sajátommal pótolni? Ezekre a kérdésekre majd az élet ad választ.
Pszichológusok szerint a nagyszülő- unoka hasonlóság sokszor hangsúlyosabb, mint mondjuk az apa- fiú hasonlóság. Ez még nálam is helytálló, mert nagyapámat az esetek többségében követendő példának tekintettem. A szellemiségünk nem, de a személyiségünk egy bizonyos fokig hasonlít. Az eltéréseket viszont sokkal könnyebben lehet magyarázni: neki háborúban telt a gyerekkora, a családja megélhetéséért dolgozott és erősen konzervatív szellemben nevelkedett, míg én jólétbe születtem, békében nevelkedtem, és a konzervatív szellem nem olyan mértékben és nem ugyanolyan módon hatott át. Anyukám sosem volt klasszikus értelemben vett konzervatív, az önelfogadásra nevelt. Az egyház konzervativizmusát pedig az iskolai éveim alatt megutáltam, mert a fejlődő személyiségem gátját láttam (és látom a mai napig) benne.
Az, hogy elfogadtam a melegségem, megteremtette a lelki béke és az önkiteljesedés alapjait. Ez a folyamat (logikusan) párhuzamosan ment végbe önmagam felépítésével, apám kilökésével, az ő elutasításával. Noha konkrét példát nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy nem egy döntésemet a tőle való különbözőség szándéka indikálta, és nem pedig a saját józan eszem vagy szellemiségem.
A véletlenekben nem hiszek. Szerintem minden okkal történik, mindennek magyarázata van, mert minden irányít egy felső erő- akárhogyan is hívják azt a felső akármit vagy akárkit. Nem hiszem, hogy apám véletlenül lett apám, akivel egy elválaszthatatlan elem mégis örökre összeköt: csillagjegye, az Oroszlán az aszcendensem, ami (főleg a Napban állva) elég érdekes egy Ráknál.
Körbenézve és mélyrehatóan vizsgálva az életemet, az eddigi befolyásoló tényezőket, igazat kell adnom annak az asztrológusnak, aki már másfél éve megmondta, hogy külföldön fogok tanulni és élni. A viharos apa- fiú kapcsolat csak nekem profitál. A különbözőségből erőt tudok meríteni, ami az életemet előre hajtó erő. Új vagyok, tehetséges és sok mindenre képes. Ami vagyok és leszek, egy folyamatosan változó állandóság: a családom terhét tovább hordozó, de attól ismételten meg- megváló új úttörő, aki új alapokat rak le, amire a saját életét építi. Azt hiszem, büszke lehetek arra, hogy jól tudtam felhasználni a nekem adott segítséget, jól tudtam megharcolni magamért és az életemért. Itt vagyok Duinoban, és az új kezdetén hideg fejjel és racionalistán szembe tudok nézni a múltammal. Lezártam az eddigi harcaim, mert apámat, mint befolyásoló tényezőt sikerült kilöknöm az életemből. A magam ura vagyok, kiteljesedhetek, élhetek úgy, ahogy akarok: magam miatt bocsánatot nem kérve, büszkén, személyiségem felvállalva.
3.2.4
captain@paperboat.hu
Comments 8
Megyek sorban:
Minden amin átmész, amit megélsz formál téged, azok hatására vagy olyan amilyen (ezt nem negatívként gondolom). 
Posted 12 Mar 2010 at 1:44 pm ¶- Büszke lehetsz édesanyádra, úgy látom támogat téged, úgy szeret ahogy vagy, és ez a lehető legnagyobb támasz, vigasz, erőforrás az ember életében, ezt én is tapasztalom.
- Akár tetszik neked, akár nem, édesapádból áll az egyik feled. Ezt eltüntetni, kiirtani soha nem fogod tudni. Amit megtehetsz és amit teszel is, az az, hogy csak a saját értékrended, a saját gondolataid érzéseid szerint élsz, és nem akarsz megfelelni olyan elvárásoknak amelyek idegenek tőled.
Persze te pontosan ezt is csinálod, mész a saját fejed után, a saját álmaidat éled meg és ez így helyes. Ildim szokta mondani, hogy nem kell szeretnem apámat, nem kell olyannak lennem mint ő, egyszerűen csak fogadjam el a tényt és tiszteljek annyit benne, hogy az életem részben tőle kaptam. Megjegyzem ez a fajta elfogadás és gondolkodás nekem még nem megy, de dolgozom rajta
Véletlenek szerintem sincsenek, oka van annak hogy ilyen az életed, oka van annak, hogy nem csak úgy az öledbe hullanak a dolgok, és persze jó okkal vagy most kint Duinoban
Hanson! Köszi!
Egyetértek, semmi nem öncélú, minden okkal történik, akkor is, ha még nem értjük, sőt, nem tudunk bizonyos helyzeteket elfogadni. Az idő megmutatja majd, hogy igenis szükség volt rá.
Posted 12 Mar 2010 at 4:21 pm ¶Tetszik, nem tetszik, feled tényleg apádból áll. Hidd el, sokat köszönhetsz annak a felednek is: 1) ego-amit formálni kellett ugyan, de ezen öntudat, önbizalom nélkül nem jutottál volna el eddig, és haladnál még tovább; 2) értelmi képességeid: gyors észjárásod, felfogókészséged, memóriád, érvelési képességed; 3) határozott, magabiztos fellépésed.
Ezek jutottak eszembe most gyorsan, de talán ezek is a legfontosabbak. Remélem nem akarod kiirtani magadból egyiket sem!?
A melegséged elfogadásáról beszéljünk majd, mert nem vagyok biztos benne, hogy olyan könnyen ment az neked. Egybeesett az ideje a kolesz-dologgal, megszenvedted rendesen azt a néhány hónapot! (Az én dolgomat sem könnyítetted meg egyáltalán, de ez nem is fontos. A szülő ezért-is-szülő!)
Kedves, tisztelt “anyuja” – a zárójeles utolsó mondat (is) nagyon helyén van, büszke lehet a fiára!
Posted 12 Mar 2010 at 6:34 pm ¶Szerintem ezzel a hozzászólással sokat segít a még nem előbújt, Kapitányos korosztálynak.
Én könnyen beszélek, nem vagyok normális
Kedes deFalla!
) és ez így a normális.
Posted 12 Mar 2010 at 6:52 pm ¶Büszke vagyok a fiamra, és hiszem, hogy nagy dolgokra hivatott. Mindenben, amennyire módomban áll, támogatom, ugyanúgy, mint a húgát.
Valamilyen szinten mindenki “nem normális” (még én is – ezt Kapitányunk is igazolhatja
Szerintem egy ilyen oldalon abszolut lényegtelen a kor, ezért mindenkit megkérek:TEGEZŐDJÜNK!
Nincs mit “anyuja”
Posted 12 Mar 2010 at 7:07 pm ¶Én anyum is mindig ezt hajtogatja, nem fontos hogy neki mennyi idő volt átrágni a másságomat (már semmi gondja vele, mindennapi téma köztünk), magammal foglalkozzak.
Csak hogy ez nem olyan egyszerű dolog, mert ahogy a szülő saját érzéseit, gondolatait félretéve “küzd” a gyereke mellett, a gyereknek vacak azt látni mennyi gondot okoz annak akit szeret.
Korelnök Úr: A “nemnormálisság” alap dolog, próbálj csak meg totál normális lenni a mai világban
Szerintem lassan pont az a hülye aki nem hülye…vágod
Kedves Kapitány!
köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem, velünk!
Ismételten megragadott két vastagon szedett kérdésed…
Gének…. újabban a tudomány varázsszava lett….
Saját életemre gondoltam vissza… 2 éves koromban állami gondozott lettem. Mai fejjel eredeti szüleimre nem emlékszem – egyáltalán. Nem tudom meghatározni így, hogy milyen dolgokat örököltem tőlük, vagy éppen miket nem. Talán a szemem és hajam színe tőlük jött vagy a magasságom… Soha nem találkoztam velük később sem. 15 éves koromig éltem intézetben. Az intézetben sok dolog történt velem – de ez az idő is én vagyok! Ekkor vettek ki onnan nevelő szüleim, akikkel 18 éves koromig éltem. Sajnos mindkettőjüket elveszítettem, mikor kiléptem a nagy betűs életbe, pedig nagyon kellettek volna, hogy kísérjenek még, vagy legalább picit vissza adhattam volna abból, amit kaptam tőlük, de nem így lett…
Tőlük, genetikailag semmit nem örököltem – mégis, azt kell mondanom, hogy nagyon sok dolog rajtuk múlt, hogy most olyan ember vagyok, amilyen, hogy “varázsló” lettem. Nekik köszönhettem, hogy vissza kaptam a hitet az emberekben, hogy megtanultam szeretni, és megbocsátani. A másik alkotó magam voltam….
Hogy az, aki, ami lettem, miből eredt? genetika, akarat, a sors nem létező véletlene vagy mindazok az emberek, akik körülvettek? nem nagyon kerestem. Sokkal inkább vonzott életem céljának felfedezése:
emberként boldogságra vagyunk teremtve – életünk alapvető célja, hogy boldogok legyünk és boldoggá tegyük a körülöttünk lévőket. Ez határozza meg vágyainkat, álmainkat és fájdalmainkat és meneküléseinket is.
Picit azt éreztem soraid között, hogy talán bánt is, hogy apukád ezeket az érzéseket váltotta, váltja ki….nem tudjuk, hogy az életünkben a dolgok miért úgy történnek, ahogy…. azt viszont látom, hogy a kihívások, a küzdelmek megtisztítanak, valahogy általuk dől el, hogy mivé válunk – és azok által akiket életünkben utitársként kapunk – barátaink, ellenségeink, szüleink, szerelmeink és végtelen a felsorolás….
Bár a víz hullámozhat erősebben is, és vannak viharok is rajta, de jó vízeken jársz, jó utitársaid vannak, (Hála égnek, édesanyádért!) a többi pedig majd jön, ahogy jönni kell….
Bocsánat, kicsit személyesre és hosszúra sikerült, de így jobban le tudtam írni a mondanivalómat!
kitartást és örömet!
Posted 12 Mar 2010 at 10:08 pm ¶gandalf
Kedves anyuja, köszönöm, vettem a kérést
Posted 13 Mar 2010 at 11:12 am ¶Hanson: vannak a normálisak, s vannak az értelmesek
Gandalf – nagyon jól összeszedted/leírtad! Erőt (is) kívánok, abból sosincs elegendő!
Kedves Captain!
Posted 15 Mar 2010 at 9:03 pm ¶A gének éppolyan elképesztően kevésért felelősek, amennyire elképesztően sokért is. Egy újszülött kisgyerek agya hihetetlenül kialakulatlan. Pszichológusok azt mondják, hogy bizonyos lehetőségekkel jövünk, egyfajta maximummal, és aztán az életünk során eldől, hogy tudunk-e élni a maximummal, és ha igen, hogyan. Én ebben nagyon kevéssé tudok hinni. Az emberek nem születnek nagy különbségekkel, és ezek a kezdeti különbségek ha vannak sem jeleznek semmit, mégis elképesztően különbözőkké válnak, mégpedig a döntéseik következtében. Pl. egy olyan döntés következtében, hogy “nem fogom úgy csinálni, mint az apám”, legyen bár az illető ember 8, 10 vagy esetleg 1.5 éves. Ha elégedett vagy a döntéseiddel – és úgy tűnik, hogy az vagy – akkor nincs miért kivetnivalókat keresned magadon. Ráadásul a képességeid is rendben vannak…ugye?…a kihasználásuk hogyanját pedig éppen most (is) alakítod.
És ha már biológia, ne felejtsük el az elképesztően fontos genetikai rekombinációt… Hogy ti. 10 dkg gyerek nem 5 dkg anyu és 5 dkg apu összeturmixolásával keletkezik.
Post a Comment