A messzeségben mégis meglátlak.

Mikor éjszaka egyedül sétálok, megyek végtelen célom felé, mellettem lépdelsz, mert Te ragyogsz a csillagokban.

Mikor az égető nap elől a tengerbe menekülök, Te ölelsz körül, mert minden vízcsepp mintha Téged tükrözne.

Nincs olyan, hogy nem vagy: szemeiddel néznek rám a fák, illatodat ellopta a parti ösvény, állhatatosságoddal dacolnak a sziklák. A kétkedők cinikus mosolyában és a gyerekes rajongók kacajában egyaránt Téged látlak. Érintésed rám festi a reggeli fény, kezemet Te vezeted írásra, mikor ebben a végtelen zsivajban egyedül maradok egy percre.

És akármerre vessen az élet, sodorjon az ár, Kapitányként vagy hajótöröttként, élettel telve vagy utolsó lélegzetemmel zihálva, Tőled nem tudok, nem fogok, nem akarok szabadulni.

A messzeségben, a tömör testű távolságban, a szabadság szédítő szeszélyében szeretnék rabod maradni.

3.4.5

captain@paperboat.hu