“Sometimes I wonder what it would be like for everything inside me that’s denied and unknown to be revealed. But I’ll never know. I live my life in hiding. My survival depends on it.”
vagy ahogy régen hívtalak: apa!
Akkor hát levelezzünk. Mert a levélre válaszolni illik, noha őszintén bevallom, semmi kedvem hozzá. Ugyan kinek lenne kedve egy olyan embernek sorokat írni, aki sportot űz abból, hogy megszégyenítse, befeketítse, elhiteltelenítse és kiforgassa?
Éppen ezért levelem nem neked küldöm, hanem a blogomon közlöm. Ha elég okos vagy, úgyis megtalálod- hidd el, kicsit aggaszt is a dolog- ha meg nem, akkor egyszer úgyis meg fogom mutatni. Egyszer, ha majd elég önálló (és kigyúrt) leszek ahhoz, hogy eléd álljak, és mintegy utolsó kegyelemdöfésként elmondjam, mi is az igazi helyzet.
Kisfiamnak szólítottál a levélben.
Nem vagyok a kisfiad. Egyrészt azért nem, mert már nem vagyok gyerek. De a kamaszos dacon túllépve; azért sem, mert sokkal érettebb, okosabb és talpraesettebb vagyok nálad. És tudom, ez téged idegesít is. Én már 17 évesen többet tettem le az asztalra, mint te. Én már 17 évesen, magam mögött tudhattam egy szakkollégiumot, jó jegyeket, 3 nyelvvizsgát, emberségem próbatételeit és nem utolsósorban a nemzetközi ösztöndíjat. Szemben ezzel te, amikor először a saját lábadra kellett volna állnod, elbuktál, hazaszaladtál anyuka szoknyája mellé, és azóta is ott nyüszítesz. Nyüszítesz, dehogy, miket beszélek… nem, az rangodon, méltóságodon aluli. Nagyképűen azt hazudtad, hogy van diplomád, majd piócaként kapcsolódtál rá az apád életművére, ahonnan azóta 40 milliót pumpáltál ki- és ez csak a közvetlenül bizonyítható összeg. Magadtól semmit nem értél el, saját hazugságaid és adósságaid tengere közepette egy csődtömeg lettél, akit csak apjának neve és becsülete véd meg hitelezőinek haragjától (vagy, talán emlékszel még: csavarhúzóitól…). Szóval te engem csak ne hívj kisfiamnak.
Sosem viselkedtél szerető apaként, ezért, már ne is haragudj, de kicsit hiteltelen, hogy azt írod: hiszed, hogy a szeretet ereje mindent legyőz.
Nos, ez így van. A szeretet ereje mindent legyőz. Ezzel az állítással nem is akarok vitába szállni, De annyit azért igazán elmondhatnál, hogy ha te annyira hiszel a szeretet erejében, akkor miért nem engedted, hogy az legyőzze a makacsságodat, kényszerességedet, becstelenségedet és önzésedet, mikor a családodról volt szó? Egy ember, aki saját állítása szerint szeret, hogyan engedheti, hogy miatta az apja szívrohamok és trombózisok során menjen át? Hogyan engedheti, hogy az anyját szinte hetente tükrözzék mert polipok nőttek a bélfalán? Hogyan engedheti, hogy a testvére szívrohamközeli állapotba kerüljön? Hogyan engedheti, hogy a lánya kóros önbizalomhiány áldozata legyen, hogy a keresztlánya pszichológushoz járjon, a volt feleségével együtt, és hogy a fia pofonsorozatok árán tanulja meg, hogy az apja márpedig az ellensége?
Szerető ember ilyenkor félreáll, bocsánatot kér, és megpróbálja jóvá tenni a bűneit. Ha tényleg szerető ember lennél, akkor szembe tudtál volna nézni magaddal, leálltál volna a lopással, csalással, simliskedéssel, le tudtad volna állítani az utánad loholó magándetektíveket, és útját tudtad volna állni a lavinának, amíg még nem volt késő.
Nem tetted. Végülis te szívtad meg. Kevesebb vagy egy gyerekkel.
Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy miután kénytelen voltam végignézni, ahogy módszeresen kinyírod a családom, én magam is majd önként és dalolva állok be a sorba?
Nem, engem nem fogsz kikészíteni. Velem nem fogsz szórakozni.
Sajnálom, hogy így alakult, de 19 év alatt elegem lett a megaláztatásokból, a személyem, személyiségem, eszmeiségem és úgy egyáltalán: az egész lényem ellen elkövetett nyílt vagy titkolt aljas támadásaidból. Nem foglak tovább elviselni. Vedd ezt büntetésnek azért, amit a család ellen tettél.
Szóval kedves Múltidő: gratulálok! Tudod, ebből már nem húz ki semmilyen rafináltan felépített levél, fenyegetés, érzelmi vagy valós zsarolás (hiszen az elmúlt hetekben mindegyiket kipróbáltad már)- saját magadnak okoztad ezt a bajt, ami most túlnőtt rajtad.
Itt az ideje, hogy a tetteidnek végre következményük is legyen. Jó szórakozást!
Üdv,
a volt fiad
3.5.1
Comments 22
mutasd meg neki egyszer ezt a levelet, tényleg ez lenne a legjobb.
ott előtte biztos nem tudnád ezt ilyen jól összeszedni a bűneit, és a képébe vágni.
de azért legyen melletted valami kigyúrt állat is, biztos ami biztos. ; )
egyébként nagyon sajnálom a történteket, tényleg szomorú, amit a családdal művelt, és ahogy leamortizálta. de gondolj arra is , hogy mekkora szerencse, hogy le tudsz tőle szakadni, és nem kell elviselned és hallgatnod nap, mint nap.
kívánnám, hogy béküljetek ki, de mivel mindenki látja, hogy itt már csak süllyedni lehet, mindössze annyit kívánok, hogy minél kevesebbet hallj a gonoszságairól és a rossz cselekedeteiről a jövőben!
Üdv.: Kristóf
Posted 11 Aug 2010 at 10:34 pm ¶köszönöm
Posted 11 Aug 2010 at 10:57 pm ¶oh, nyugodj meg, képébe vágtam én ezt már. de kb. annyit ért, mint halottnak a csók.
Ez durva, de jobb nyílt lapokkal lejátszani az ilyent. Fel a fejjel és kitartás.
Posted 11 Aug 2010 at 11:46 pm ¶Mikor legutóbb olvastalak, pont rákerestem az “apa” kulcsszóra.
Posted 11 Aug 2010 at 11:50 pm ¶Amúgy tényleg milyen furcsa, hogy legtöbbünknek rossz kapcsolata van az apjával. Mit rossz? Katasztrofális…Sajnálom, hogy ez van…Ugyanígy vagyok ezzel én is…Hiába vágtam a képébe minden bűnét, hiába könyörögtem, hogy változtasson…Semmi…”…mint halottnak a csók.”
Posted 12 Aug 2010 at 6:56 am ¶Valóban úgy látszik, ez a helyzet már-már menthetetlen. Szomorú. És egyet értek csokipudinggal a rossz viszonnyal kapcsolatban. Egyeseknél vagy rossz a viszony, vagy másoknak (gondolok itt magamra) már születésétől kezdve “nincs apja”. …
Posted 12 Aug 2010 at 8:06 am ¶Kicsit még mindig kamaszosnak tűnik… Egyszer majd túlnősz ezen is
S hogy ne a levegőbe beszéljek: volt ám nekem is katasztrofális viszonyom apámmal (még tettlegesség is, mindkét részről, gyűlöltem, a halálát kívántam), ma még is kivételnek számíthatok, mert tényleg magunk mögött hagytuk ezt, és jó kapcsolatot ápolunk, szeretjük és becsüljük egymást. Innentől számítom magamat nem gyereknek, persze fontos volt, hogy azért ő is más tészta, gyúrható kicsit
. De fenntartom, a megbocsátás (jó, felejteni nem lehet), a színpadiasságon túl a csendes továbblépés neked lesz előny.
Posted 12 Aug 2010 at 8:42 am ¶Tényleg felnőttél, ha képes vagy meghozni egy ilyen döntést, annak ellenére, hogy a jövőd szempontjából rengeteg múlik azon, milyen a viszonyod a családoddal. De ezt már megbeszéltük párszor. Tényleg szégyen az, hogy nem volt melletted, sőt, mi az, hogy nem volt melletted, a családod ellen volt azokban az években, amikor tényleg szükséged lett volna rá.
Viszont… H.K.-val kell egyetértenem. Apumnak rengeteg rossz tulajdonsága volt, néhány még a mai napig megmaradt. Lementek ezek a kamaszos éveim, 20 éves lettem, és megtanultam kezelni a hülyeségeit. Tudtam, hogy nem fog változni, viszont ezek kis áldozatok a részemről, és egyben marad a család. Azt hittem, öcsém sosem fogja meglépni ezt. 1 hónapja már 22 éves, sőt, nemis, 23, és rajta is ezt látom. Mesél, néha nyel egyet. És néha visszaszól, amit apum megtanult kezelni. Ha pedig valamelyik részről rossz reakciót tapasztal a család többi tagja, rögtön van reakció arra is.
19 éves vagy. [jobban tudom, mint az öcsém korát:P] Nem élsz vele együtt. Sőt, a családod többi tagjával sem él együtt. Nem érdemel esélyt, tudom. De én azért nem tekinteném örökre lezártnak ezt a témát a helyedben.
Kristóf:
“ott előtte biztos nem tudnád ezt ilyen jól összeszedni a bűneit, és a képébe vágni.
de azért legyen melletted valami kigyúrt állat is, biztos ami biztos. ; )”
Akkor én megyek lelki társnak, te pedig a biztonságért fogsz felelni:P
Posted 12 Aug 2010 at 11:14 am ¶Kapitány úr!
Nem sok olyat tudnék írni, amit az előttem hozzászólók még nem írtak le. Téged is elég korán megkeményített az élet. De ami nem öl meg… Ugye, tudod.
Az én faterom kicsit lájtosabban adta elő, bár a család nálunk is ráment.
Nem szűkölködtem semmiben, de mégis, amíg otthon éltem, rengeteget veszekedtünk. Volt olyan, hogy megütött. Volt olyan, hogy lefogtam, mielőtt megüthetett volna. Volt olyan, hogy a csendes vasárnapi ebédnél a viselkedése után csak egy pohár vizet kapott az arcába (erre azóta se vagyok büszke). Tönkretette két ballagásomat is. Akármit csináltam, nem volt jó. Nem számított, hogy jobb kézügyességem volt, mint neki bármikor, a végeredménnyel sose volt elégedett. Porig rombolta az önbizalmamat – még így, sok-sok évvel később is próbálkozom újjáépíteni. Később, amikor a kollégiumból hazamentem hétvégente, mindig begubóztam a szobámba, hogy ne is nagyon találkozzak vele (a zárkózottságomat is próbálom folyamatosan leküzdeni). Rengetegszer kívántam a halálát, és mérgemben többször mondtam, hogy rohadjon meg.
Aztán eljött egy júniusi kedd, 11 évvel ezelőtt, amikor együtt mentünk orvoshoz. Ő ment be előbb, én pedig utána. Az orvos nekem mondta csak el, ami akkor már egy ideje nyilvánvaló volt: daganat. Pár hét múlva kiderült, hogy az áttétek miatt nem operálható.
Fél évvel később temettük.
Azóta is rám tör időnként a gondolat, hogy én vagyok a hibás, az átkozódásaim miatt. Persze, a fejemben tisztában vagyok vele, hogy sokkal inkább annak köszönhette, hogy a pia kikezdte a gyomrát, de mégis… Azóta kétszer is meggondolom, mielőtt átkot szórnék valakire.
Az idő nem mindent gyógyított meg. Azt hittem, már nem is emlékszem ezekre a dolgokra, de most egymás után törnek a felszínre az emlékek.
Nem tudom, nálatok van-e visszaút – az írásod alapján nagyon úgy tűnik, hogy nincs. Biztos nem ez az első, amikor le akarod zárni az életetek közös szakaszát. De ha így is teszel, jobb, ha a lelkedben békével és megbocsátással teszed. Még ha vele nem is tudod ezt megbeszélni. Hidd el, a halálos ágyánál állva, amikor belátod, hogy ilyen szenvedést a legádázabb ellenségeidnek se kívánsz, késő már azon gondolkozni, hogy megbocsásd-e neki mindazt, amit tett.
Bármi is legyen a sorsotok, akármerre kanyarog is életetek útja, akár együtt, akár külön, egyvalamit nem felejthetsz el neki. Ha ő nem lenne, te sem születtél volna meg.
Posted 12 Aug 2010 at 12:26 pm ¶Basszus, néhány gondolatodat, de legfőképpen ezt: “ahhoz, hogy eléd álljak, és mintegy utolsó kegyelemdöfésként elmondjam, mi is az igazi helyzet” hihetetlen mód a sajátomnak érzem. Én ugyanezekkel a gondolatokkal zártam le magamban apámat, és azt hittem jó lesz majd nekem.
Jó is lett… egy ideig. Aztán néhány súlyosabb dolog kapcsán előkerült az apámmal való viszonyom, a harag, amit iránta érzek, hogy tönkretett engem, a családom, anyum, a testvéreim… ez az egyik oldalon. A másik oldalon pedig az a pár kellemes emlék, ami gyerekkoromból maradt róla: egy-egy mosoly felém, és néhány járni tanulok fénykép.
Most úgy érzem, hogy megbocsátani sosem tudnék neki. Viszont borzasztóan sajnálom őt. Látni, hogy egy ember megöregszik, pusztítja önmagát, egy törékeny, lassan magatehetetlen ronccsá válik… szerintem kiöl minden haragos-bosszús érzést, és csak az az űr marad utána, amit a meg nem történt és be nem következett lehetőségek keltenek. És ettől válik nálam fojtogatóvá a dolog, hiszen ezeket (bár bármikor beszélhetnék még vele) már sosem tudjuk bepótolni.
Szóval sajnálom, hogy nálad (is) így (vagy legalábbis hasonlóan…) alakult.
Posted 12 Aug 2010 at 3:22 pm ¶Ahogy Én látom, amíg ilyen indulatokkal (érzelmekkel) tudsz reagálni egy levélre, addig nem fogod tudni megvalósítani a szándékolt leválást a “családról”.
Posted 12 Aug 2010 at 8:05 pm ¶Nyilván megvan benned az erő arra vonatkozóan, hogy kerüld őt, hogy azt mondd a múltad és így is viselkedj, de általános tény, hogy amíg magadban nem tudsz neki megbocsátani azokért amit úgy érzed ellened és a családod ellen tett, addig képtelen leszel a múltba zárni őt.
Ez pedig mind szépen hangzott, és bármennyire is hiszem ezeket a szavakat, én is hiába próbálom a múltként tekinteni apámat, nem megy, mert egy lépést még mindig nem tudok, vagy nem akarok megtenni, ami pedig a megbocsáltás.
Srácok, köszönöm ezeket a kommenteket
Néhányatoknál viszont olvastam a megbocsátásról, elnézésről…
Posted 12 Aug 2010 at 10:10 pm ¶azok alapján, amiket írtok, nyilván nem teljesen egyedi az esetem. Az viszont lehet, hogy egyedi, hogy nem hiszem, hogy bármiért is meg KÉNE bocsátanom neki. Amíg nem is látom, hogy jóvá akarja tenni a bűneit, addig már csak azért sem fogok megbocsátani, mert akkor azt látja, hogy tartósan nem bírom nélküle, és ettől még jobban elszáll. Továbbá: hogyan is bocsáthatnék meg valakinek, aki azt hiszi, nem vagyok több egy hisztis kamasznál, aki az egészet csak kitalálta…? Nem hiszem, hogy vissza kéne mennem a látszatba, ahol mosolygunk egymásra, holott legszívesebben egy kanál vízben megfolytanám.
Vannak dolgok, amiért nincs bocsánat, és szememben a család lelki- és anyagi tudatos szétzúzása és az ezzel járó bűdületes hazudozás és gyűlöletkeltés egy ilyen dolog.
Kedves Kapitány!
Először is örülök, hogy újra a fedélzeten vagy és ismét úton a Hajó!
Pár éves koromban szüleim állami gondozásba adtak. Nem sokat tudok az okokról. Soha nem kerestem velük a kapcsolatot, valahol legbelül megérteni sem akartam tettüket. Ezen tettük megváltoztathatatlan nyomott hagyott bennem, életemben! Sokszor kérdezték tőlem azt, hogy meg tudtam-e ezt számukra bocsátani! A válaszom mai napig nem egyértelmű. Azt tudom, hogy egy ideje már nem haragszom rájuk – nem mentem fel őket semmi alól, de úgy vagyok valahol vele, hogy az, aki most vagyok, abban vagy így, vagy úgy szerepük van nekik is…. Ez az érzés nem nekik fontos, hanem nekem….
Szó esett a megbocsátásról: A megbocsátás nem azt jelenti, hogy valakinek igazat adsz, vagy hogy azt mondod, hogy jó az amit csinált, vagy nem számít amit tett. A megbocsátás gyakorlására a sértést, fájdalmat, a bántást elszenvedő embernek van szüksége – de botorság lenne azt gondolni, hogy ezt könnyű meglépni… az egész egy hosszú és összetett folyamat. Van, hogy sikerül, van, hogy nem!
Ahogy kezdesz felnőni és építed az életed, úgy kerülnek az új életben helyükre a mozaikok, úgy definiálod újra a körülötted lévő emberek helyét életedben, határozod meg a viszonyukat önmagaddal újra. Most már önálló leszel, saját lábra állsz, látod a világot és magad alakítod az életed…. A dolgok a helyükre kerülnek – hagyj magadnak időt erre – fontosabb, hogy több energiád legyen az újra, a megismerésre, a boldogság és a jelen megélésére, mint a haragra, vagy dühre….
Erőt, örömet és mosolyt kívánok!
Posted 12 Aug 2010 at 11:24 pm ¶ganadalf
A megbocsátást nem a felszínes bájmosolyra értettem, és szerintem a többiek sem, de nem fejtem ki, mert Gandalf igen bölcsen leírta mire gondoltam.
Posted 13 Aug 2010 at 7:25 am ¶Nem a mindenáron való megbocsátás a klasszikus jó vezérfonala, hanem a mindenki megmentése. Ez általában lehetetlen, jobb híján marad a minél több megmentése. És az néha totális ellentétben áll a megbocsátással.
Posted 13 Aug 2010 at 8:27 pm ¶Szia Kapitány!
Örülök, hogy visszatértél, megrázkódtató módon, de vissza. Ez a levél…
Olyan érzéseket mozgatott meg bennem, amit már régen magam mögött hagytam, legalábbis azt hittem. Nem tudom, hogy a voltból lehet e valóban volt.
Legtöbbször nem lehet mást tenni csak felejteni és megbocsájtani, ha lehet…
Posted 13 Aug 2010 at 9:36 pm ¶1szer még lehet, h. észreveszed, h. ettől függetlenül az apád marad. Nem te választottad/nem választhatod meg.
Posted 14 Aug 2010 at 2:14 am ¶A szüleimet és rokonaikat a magam részéről ex-rokonságnak tekintem, mert nem voltak a családom, noha együttélésre kényszerítettek amíg jogilag abban a korban voltam, hogy nem menekülhettem, amíg haszon volt belőlem. A lelki-, fizikai terror hasonló tanulságokat és következményeket hozott… a fő, hogy más vagyok, mint ők és nem kötődöm hozzájuk semmilyen függésben. Nővérem (az egyetlen, akit élő rokonomnak tekintek) jelezné, ha temetésük lenne, de kb egy vállrántással…
Posted 14 Aug 2010 at 11:38 pm ¶cselekedeteikkel már kezdeteimtől rengetegszer lemondtak mindenről, ami én vagyok. Nem ismernek, számomra idegenek.
Sejtem, milyen érzés… Immár SZABAD vagy.
Lázár Ervin sorai jutottak eszembe:
“Az ember mindig akkor kerül bajba, ha saját magát isteníti. Ilyenkor ugyanis nem akar másokkal foglalkozni, és egyszer csak észreveszi, hogy egyedül marad. Megfigyelheti bárki, az ember életét emberi kapcsolatai képezik. A kapcsolatok összessége maga az életünk. Akinek az emberi kapcsolatai jók, annak jó élete van. Akinek meg rosszak, vagy nincsenek – foghatja bárkire, rendszerint ő maga az oka-, annak az élete is zűrös. Segítői pedig … mindannyiunknak vannak. Bár néha nem kevés erőfeszítésbe kerül, hogy magunkat hátratolva észrevegyük őket.”
Ha azt vesszük, vitáiddal, szembesítéseiddel stb. lehetsz apád segítője, sokkal inkább, mint olyan emberek, akik bólogatnak neki, “egyetértenek vele”.
Posted 17 Aug 2010 at 10:24 pm ¶Az embernek egy édesapja, egy édesanyja van. Az érzéseid egy bizonnyal hosszasabb folyamat eredményei. Azonban azt tudom mondani, az idő sok mindent megváltoztat, talán te is másként látod egyszer majd a dolgokat.
Posted 31 Dec 2010 at 3:23 pm ¶Akárhányszor olvasom ezt a levelet,mindig sírnom kell…és hidd el olvasom gyenge pillanataim közepette,ebből is erőt merítve!
Posted 21 Aug 2011 at 11:59 pm ¶szeretlek: a “keresztlány”
<3 én is nagyon szeretlek <3
Posted 22 Aug 2011 at 12:31 am ¶Post a Comment