Miután befejeztem, módosítottam és javítottam az egyetemekről szóló bejegyzést, a végeredmény egy 979-et is megszégyenítő hosszúságú post lett, így három bejegyzésben regélem el egyetemi tragédiám történetét.

Szóval, ahogy beharangoztam: egyetemek. Sokadik nekifutásra készül el az a post, aminek több oka is van: egyrészt a lustaság, másrészt egy bizonyos fokú szégyenérzet, harmadrészt pedig az, hogy nem akartam acsarkodni és vádaskodni mindaddig – itt legalábbis nem, blogon kívül pedig megtettem elégszer – ameddig nem ismerem ki pontosan a helyzetet, amiben most vagyok.

Pályaválasztás. Ezen rengeteget őrlődtem, sok meddő és kevésbé meddő vitába bocsátkoztam, álmatlanul forgolódtam éjjel és hosszúkat sétáltam a Rilkén. Próbáltam rájönni, hogy hogyan tudom leginkább elképzelni magamat, mit szeretnék kezdeni az életemmel, hogy melyik szakmában tudnám a leginkább elérni a kitűzött célt: a személyes boldogság mások boldogságán keresztül való elérését.

Kézenfekvő volt az újságírás, a publikálás. Utána is néztem pár írói kurzusnak, de ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetettem. Eleve csak olyan egyetemek ajánlottak ilyen kurzust mint a University of East London, ami már a nevében sem vonzó, emellett pedig rájöttem, hogy írni úgyis írhatok, ha nem kapok érte külön diplomát. Ergo elérkeztem ahhoz a feltevéshez, hogy kell egy használható diploma, aminek a birtokában több lehetőségem is van. Egy újságírói diploma pedig nem pont ilyen.

Ezek után sokat gondolkodtam, és végül jogász akartam lenni. Ekkor még nagyon ördögtől való volt a gondolat, hogy visszatérjek Magyarországra, bár a pénz kérdése már ekkor is iszonyatosan nyomasztott. Minden esetre nem nagyon törődtem a magyar egyetemekkel, nem kerestem, nem néztem utána semminek. A jog keretein belül pedig nemzetközi jogra akartam menni, így jött a Uni Glasgow. Skócia több szempontból is szerencsés – eltekintve talán az időjárástól – nem olyan drága, mint mondjuk London vagy más angol nagyváros, és az EU diákjainak nincsen tandíj (csak az angoloknak… ).

A jogászról azonban nem túl sokkal utána le is tettem, mondván; száraz, személytelen, nagyon tanulós, seggelős, nem kreatív, stb. Ezek után a pszichológia kezdett érdekelni. Ez, ellentétben a többi szakmával, amin akkoriban gondolkodtam, újdonság volt. Shoya ültette el a gondolatot a fejemben, amikor az egyik éjszakai lelkizésünk után mondta, hogy jó pszichológus lennék, mert könnyen át tudom látni és magamévá tudom tenni mások helyzetét. Hogy ez mennyire állja meg a helyét, nem nagyon tudom megítélni, de tény, hogy nekem is megtetszett a pszichológia, és ekkor már konkrét feladat-vízió is párosult mellé: segíteni az útvesztett fiataloknak. Ebbe nagyon gyorsan bele is éltem magamat, és makacsul ki is tartottam az elképzelés mellett annak ellenére, hogy kb. mindenhonnan össztűz alá kerültem, mert rajtam és Shoya-n kívül másnak nem hogy nem tetszett az ötlet, de egyenesen rémálmaik voltak tőle. Végül magam is beláttam, hogy talán nem ez a legtesthezállóbb és az én temperamentumomhoz leginkább való munka.

A folyamatos kacskaringózások viszont sok időt vettek el, és a jelentkezési határidő vészesen közeledett. Október elején még sem a pályámat, sem pedig az egyetemet illetően halvány fogalmam nem volt, hogy mihez akarok kezdeni, így kisebb pánikba estem, amin csak Ellie rendszeres anyai tea-cigi-ölelés-kúrái segítségével evickéltem át nehézkesen. Persze nekem pont akkor sikerült átmennem ezen a krízisen, amikor az IB szörnyként magasodott fölénk, és beadandók, önként összeállított kísérletek, mérések, esszék és a mini-szakdolgozat nyomása alatt amúgy is nehézkesen tudtunk megállni.

Mivel nekem az olasz hetedik, tehát nem IB-kritérium tárgyam volt, így akkoriban nem is volt kérdés, hogy ez a tantárgy lesz negligálva annak érdekében, hogy a többiből össze tudjam hozni, amit kell. Vivana, a tanárom és tutorom (és olasz anyukám <3) ezt igencsak nehezményezte, és a sorozatban ötödik be nem adott esszé után félrevont egy kis anyai kiosztásra, ahol én biztosítottam őt az olasz nyelv iránti feltétlen szeretetemről, de… és akkor ugrott be: mi lenne, ha olaszt tanulnék tovább? Ennek az ötletnek nem sok alapja volt, tekintve az akkori gyászos teljesítményemet (a másodév elején össz-vissz annyit tanultam olaszból, amennyit a duinoi öregfiúktól hallottam, azok pedig többnyire triestino-akcentusban használt káromkodások voltak), de „nincs mit veszteni” alapon sokadszorra is nekirugaszkodtam a UCAS (a Felvi brit megfelelője) kurzuskeresőjének. Sok egyetem kínált olasz kurzust, de valamivel párosítani akartam. És itt jött az adu ász: University of Glasgow, sociology with Italian. Bravo.

A következő héten kerestem- kutattam, írtam, fogalmaztam, fordítottam és kioktattam az igazgató feleségét (ő volt akkoriban az egyetemi felelős, modell volt a lelkem), de végül a határidő előtt pár nappal sikerült leadnom a teljes jelentkezést.

University of Birmingham, University of Edinburgh, University of Glasgow, Glodsmiths University of London és az ambiciózus London School of Economics szociológia kurzusai kerültek fel a jelentkezési adatlapomra. Mindegyik egyetemnél másik minorral társítottam a szociológiát – olasz, social policy, politics, ilyesmik.

A szociológiát akkoriban a tökéletes választásnak hittem, mert egy kicsit minden volt, amin előtte gondolkodtam: egy kicsit jog (hogy ezt hogyan raktam össze, jó kérdés), egy kicsit pszichológia, egy kicsit írás. Nagyon meg voltam elégedve a választásommal.

captain@paperboat.hu I 5.0.1 I