Miután beadtam a jelentkezésemet, a beadandóimat, a mini-szakdogát meg a Jóisten tudja még, mi minden mást, eljátszadoztam egy kicsit a tengerentúli egyetemek gondolatával, de ezekről gyorsan le is tettem. A mai napig nem tudom, miért, de egyfajta ellenérzésem van az amerikai és kanadai egyetemekkel kapcsolatban. Európában akartam tanulni, és ezt most is tartom.

A téli szünetben pedig összesen annyit foglalkoztam az egyetemekkel, hogy Shoya kérésére átnéztem az esszéit, amiket az amerikai egyetemei számára gyártott. Nem akartam foglalkozni az egész témával, magyar egyetemekkel pedig pláne nem. Azt tudtam, hogy jelentkezni fogok, de hogy hova, mire, mikor, miért, arról fogalmam sem volt. Akkorra már azt is tudtam, hogy nem fogok rögtön egyetemre menni, így egy darabig még arra is gondoltam, hogy esetleg nem is jelentkezek. A családi béke megőrzésének érdekében azonban erről nagyon gyorsan letettem.

Apám egyébként nagyon tudni akarta, hogy nekem mi a jó, amiben felteszem, volt jó szándék is, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy leginkább az motiválta, hogy megint ő akart lenni a faszagyerek, aki összerakja nekem az életet, amit magamtól képtelen vagyok megcsinálni. Blöeh.

Magyar egyetemekre végül február 14-én este tíz körül jelentkeztem, olyan két órával a határidő előtt. Ennyire érdekelt a téma. ELTE szociológia volt az első választásom, ha jól emlékszem. Igazából random módon dobáltam össze az egészet, nagyon nem törődve azzal, hogy mi is lesz az egész dologgal. Igaz, ekkor már nem tartottam ördögnek valótól a gondolatot, hogy talán Budapesten leszek egyetemista, de ez még mindig csak a kevésbé kívánt alternatíva volt.

Teltek- múltak a hónapok, én pedig gondtalanul suhantam át a napokon, amik egyre gyorsabban pörögtek május felé. Márciusig minden brit egyetemtől kaptam visszajelzést: ketten elutasították a jelentkezést (Edinburgh, amin meglepődtem, és LSE, amin egyáltalán nem), Glasgow, Birmingham és Goldsmiths pedig helyet kínáltak. A teljesítendő IB-eredmény egyik helyen sem volt magas vagy elérhetetlen, így nyugodt voltam és biztos a dolgomban. Ami nyomasztott, az a pénz volt, hogy honnan lesz minderre fedezetem, de úgy voltam vele, hogy amíg csal félúton tart a project, addig nincs értelme aggódni. Voltak persze terveim a finanszírozásra, de egyik sem volt bombabiztos, buktatóktól mentes.

Az IB-eredmények július 6-án jöttek ki. Ekkorra már egy kisebb vitába keveredtem a Felvivel, akik csak kb. harmadik telefonhívásra tudták megmondani, hogy nem olyan nagy baj, ha egy napos késéssel nyújtom be a dokumentumaimat (náluk hetedike volt a végső határidő, de mivel a suli által kiállított igazolást – nem a bizonyítványt – le kellett fordítani és hitelesíttetni kellett, nem volt biztos, hogy ez meglesz).

A magyar egyetemi rendszer gyönyörűsége az, ahogy az IB-eredményeket magyar pontokba ültetik. Érted. Megpróbálkoznak azzal, hogy két teljesen különálló és eltérő színvonalú rendszert egybegyúrjanak. Oké, ez még elmenne, de ahogy megoldják… vegyük alapul az IB-m szégyenét, a History HL-t (emelt történelem). Ezen ötöst kaptam (5/7), ami már önmagában elég sokkoló, tekintve, hogy két évig folyamatosan hatos-hetes voltam belőle. Mühühü.

Az IB történelem tananyagában, követelményrendszerében, felépítésében és számonkérési módszerében a legtöbb helyen élesen elüt a Magyarországon tanított történelem tantárgytól. Nekünk többet kell tanulnunk és alaposabban, nem bemagolt számokat és eseményeket kell visszaadnunk, hanem összefüggéseket és ok-okozati viszonyokat kell keresnünk és kifejtenünk, magyaráznunk kell és következtetnünk. Beadandókat kell írnunk és sok önálló munkát kell végezünk amellett, hogy forráselemzést is végzünk.

Ennek ellenére a magyar pontrendszerbe úgy rakták át az eredményt, hogy az ötösömért 70%ot kapok, noha a viszonyítási rendszer egy, a magyarnál erősebb szisztéma, ahol a kevesebb több mint a magyarországi standard. Nem sok olyan ország van, amelyik így tekint az IB-eredménnyel jelentkező diákokra, mint Magyarország, és nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet egy külön IB-diákok számára felállított kritériumrendszer szerint felvételiztetni. A világ legjobb egyetemei is így csinálják, de Magyarországnak persze ebben is különcködni kell.

Persze tény, hogy az IB-val rendelkező diákok száma Magyarországon elenyésző, de abból a pénzből, amiért léhűtőket fizetnek a semmiért sok helyen, talán fizethetnének pár értelmes embert, akik minden évben egyszer meghúznak egy IB-ponthatárt a különböző egyetemi szakokon. Minden valamire való egyetem így csinálja, és nem hiszem, hogy a magyar egyetemek olyan jól állnának nemzetközi viszonylatban, hogy megengedhetnének maguknak egy ilyen mulasztást – nem utolsó sorban azért, mert az IB-s diákok emberszámba vevése esetleg több, fizetőképes nemzetközi diákot is vonzana az országba, főleg most, amikor Európa-szerte drasztikusan emelkednek a tandíjak (igaz, otthon is, de összehasonlításban még mindig olcsóbbak vagyunk).

Visszatérve: olyan kínos szituáció alakult ki, hogy egyetlen magyar egyetemre sem vettek fel. Ebben nekem is van felelősségem, az IB-eredményem alulmúlta az elvárásokat. Viszont még mindig felháborít az a mentalitásbeli különbség, amit a UK és Magyarország között tapasztaltam. Míg a UK-ban valamilyen technikai hiba folytán nem kapták meg az eredményeimet, két e-mail után meg volt oldva a dolog, míg Magyarországon nyolcvanhatezer bürokratikus szarságon kellett keresztülmenni, hogy végül 0 pontot kapjak. Ezt később megváltoztatták, de nem teljesen maguktól…

Míg Magyarországon csúfosan elbuktam a felvételit, felvett a University of Glasgow. Eleinte ők sem akartak, de írtam nekik egy e-mailt, amiben kifejtettem, hogy ezt az évemet Thaiföldön fogom tölteni, ami egy olyan tapasztalat, ami nagyban segíthet egy jövőbeli szociológust, és meggyőztem őket, hogy ők egy ilyen tapasztalaton átment diákot nagyon is akarnak az egyetemükön. Meggondolták magukat és felvettek.

És ez egy óriási különbséget világít meg. Egészen egyszerűen azt, hogy van, ahol a jegyek mögött rejlő ember is érdekli őket, és nem csak a száraz eredményekre koncentrálnak, hanem a karakterre, a jelentkezőben rejlő lehetőségekre is igyekeznek figyelemmel lenni. Mindemellett közvetlenek, flexibilisek, jelentkező-barát a szolgáltatás-rendszerük. A magyar egyetemektől legtöbbször akkor ment el a kedvem, amikor valamilyen információra vagy segítségre volt szükségem, és hiába vártam türelemmel a segítő válaszokat, hetek után kaptam csak két, barátságtalan és semmitmondó mondatot.

Szóval ott tartunk, hogy egy biztos helyem van: Glasgow, szociológia és politológia (eredetileg ez szociológia és olasz volt, de ezt a kurzust sajnos mégsem indítják el).

captain@paperboat.hu I 5.0.2 I