Papírhajó

Azt hiszem, büszke vagyok arra, hogy két év után a Papírhajót immár arccal írhatom. Captain szerepét már nem a függönyök mögött játszom, és ez egy nagy lépés a kettős életem teljes felszámolása felé.

Mert sajnos kettős életet kell élnem- bár ebben igazából semmi meglepő nincs, hiszen melyik melegnek nem? Azelőtt is kettős életet kellett élnem, mielőtt kijöttem Duinoba. A közvetlen környezetem egy része előtt a hetero jófiút kellett játszanom. A kettős élet hazugságba kényszerített: nem csak szavak, hanem életvitel szintjén is. Fájt, és fáj a mai napig, hogy nem büszkélkedhetek el például a blogommal, egy- egy olvasói levél bizalmasságával, azzal, hogy milyen jól sikerült beilleszkednek a bloggerközösségbe. Ez azonban csak egy szelete a dolognak.

Nem oszthatom meg az érzéseimet sem. Nem tudhatják, ha különösen boldog vagy egy kicsit is szomorú vagyok, mert az kérdésekre adhat okot. Szinte hallom is nagyapám hangját, ahogy a csajok felől kérdez, mert természetesen velük asszociálnának mindent, és én nem mondhatom, hogy nem. Egyszerűen nem. Azt a részemet kell távol tartanom, gondosan elrejtve és az oda vezető utakat alaposan lefedve, amelyik az egyik legbefolyásosabb, legdominánsabb elemem. Azt a részemet, amelyik nagyban irányítja az életem, ami segített a személyiségem kiformálásában.

Hazudnom, titkolóznom kell olyan emberek előtt, akiket szeretek, akiket érdemesnek tartok a bizalmamra, de mégsem avathatom be őket, ha fenn akarom tartani a családi békét, a beszélő viszonyt. Fogalmam sincs, mekkora szintű elutasítással vagy toleranciával fogadnának, gyanítják-e, gondoltak-e már rá, van-e akárki a környezetükben, aki mesél nekik a melegségről, vagy van élménye vele… utálom, hogy hazudnom kell, mert utálom a hazugságot. Tartsam őket tudatlanságban, amíg csak tudom? A földrajzi távolság ebben kimondottan segít, de nem segíthetne az ellenkezőjében is? A dolgok nyugodt és elvonult megfontolásában, a napi konfrontációk kikerülésében?

A barátaim közül már nincs olyan, aki ne tudná, és ne fogadná el. Az igazi probléma itt egyértelműen a családom. Az egyik félről tudom elképzelni az elfogadás egy lassú folyamatát, a másik félről viszont egyértelműen és teljesen lemondhatnék, és meggyőződésem, hogy egyenesen zaklatásnak lennék kitéve, ha outolnék. Apám részéről még azt is el tudom képzelni, hogy Olaszországba is eljön, akár a pappal is, hogy „észhez térítsen”.

Duplán fájdalmas a helyzet akkor, amikor a blogomat végre az arcom fémjelzi, és nem (az egyébként nagyon menő) kis kék bábu. A háttérhelyzetem egyszerre bizonytalan, veszélyes és erős, biztonságos. Duinoban a melegek jogai mögött szinte 100% áll ki. Nem kell titkolóznom magamról: úgy élhetek melegként, hogy az embert látják bennem, és nem a meleget. Nem súgnak össze mögöttem, nyíltan kérdeznek, én pedig nyíltan válaszolhatok. A kabátomon viselhetem a 2QT2BSTR8 feliratú kitűzőt (too cute to be straight- túl helyes, hogy hetero legyen), mert viccesnek, nem pedig magamutogatónak tartják. Itt lehetek, aki vagyok. Kimondottan sokan szeretnék látni Kis Estit is, mert érdekli őket, ki az, akinek a gondolata naponta mosolyra késztet…

Két ilyen szinten ellentétes közeg között mozogni pedig nagyon nehéz. Két világnak vagyok része egyszerre, és akármennyire is igyekezek, tudom, hogy ha végleg le akarom bontani a kettő között húzódó falat, akkor nagyon nagy nehézségekkel kéne szembenéznem.

Így hát lassan egy- egy téglát veszek csak ki ebből a falból, de azt hiszem, az alapot meghagyom. Tudom, hogy túléltem már sok nehézséget, sokszor kellett már felvennem a kesztyűt és küzdenem, és minden egyes harcomból megerősödve kerültem ki, de ez más.

Viszont egyre nehezebb és nehezebb lesz. Akármennyire is megtépáz Duino, ugyanakkor nagyon nagy fokon megerősíti az öntudatom, az önképem. Szilárddá teszi a magamba, mint melegbe vetett hitem.

Bele kéne tehát nyugodnom, hogy ennyi, ez így van és kész? De nem, ez nem lehet, ez hazugság, ez így nem fair, nem jó, nem igaz- üvölti az egyik felem, míg a másik szimplán csak szemet huny az ügy felett.

A jövőben szeretnék olyan ember lenni, aki valami nagyot, maradandót alkot. Valaki, aki minden tudását és tehetségét arra tudja fordítani, hogy segítsen az emberiségen. Szívesen mennék például Afrikába menekülteket segíteni, de tudom, hogy ezzel nem elégíteném ki a saját becsvágyam. Én aktív, dinamikus és lendületes harcot akarok vívni emberek jogaiért, köztük a mi, melegek jogaiért is. Aki pedig teljes odaadással küzd valamiért, az igazán csak őszintén szállhat ringbe.

Ugyanakkor egy másik részem pedig nyugodt, önreflexióval és gondolkodással teli életet akar, amelyben kiteljesíthető az írói ambícióit.

Lehet egyáltalán egy olyan valakinek, akinek a személyisége ennyire szerteágazó, az élete egységes? Talán nem, de ez még mindig nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy miért kell egy, az őszinteséget szerető embernek hazugságban élnie a szerettei előtt.

3.2.3

captain@paperboat.hu

Az utóbbi időben azt hiszem elég olyan bejegyzéssel bombáztalak titeket, amelyeknek az igazi jelentését csak hosszas elemezgetés vagy jó intuíciós képességek birtokában lehetett felismerni. Így most íme: az elmúlt hét két részletes leírása.

Az iskola tantervében szerepel egy ún. Project Week, ami minden tanévben (háh, mekkora meglepetés) egy hetet vesz igénybe. Arról szól, hogy a diákok szervezhetnek projectet, ami egy szocális munka vagy ilyesmi. Erről egyébként már írtam itt.

Szóval február 20-án repültünk Velencéből Budapestre A kis nyolcfős csapat összeállítása kicsit random volt, de egy dolog mindenképpen összekovácsolt minket: a kőkemény melegség

8-ból négy ugyanis queer volt: jómagam, a norvég másodéves Liv biszexnek vallja magát de köztudomású, hogy leszbikus; Ellie szívem nemrég jött rá, hogy biszex, és Shai már Ljubljanában bevallotta, hogy bizony leszbikus.

Így hát az első szombat esti utunk az Alteregóba vezetett. Jól éreztük magunkat: volt rúdtánc, a travi show nekik nem tetszett annyira, mert ugye nem értették Dömper szövegét, viszont a helyet nagyon megkedvelték.

Ellie és Liv pedig majdnem összejöttek a rúdon- sajnos csak majdnem, és Ellie azóta ugyanabba a spirálba veri magát, mint amibe én rángattam magam Ole (Mr. Norway) kapcsán. Majdcsak túljut rajta…

Nos, de lépjünk tovább: vasárnap miután felébredtünk, maradt még idő egy gyors városnézésre, majd irány Kecskemét! Ugyanis a projectünk, az angoltanítás Kecskeméten volt, ahol a vasútállomáson már várták őket a host familyk. Szétosztottuk őket, mindenki megkapta, akihez be volt osztva, engem a családom kapott meg, és hazakocsikáztunk Fagyivárosba, ahol rövid szunyára hajthattam fejemet,

ugyanis hétfőn reggel angol tanítás premier Az egész összességében jó volt, szerintem jó órákat tartottunk. Minél kisebbek, annál okosabbak és ügyesebbek voltak- ez az első nap meglepetésként ért és naaaagyon kiakadtam. Nem hiszem el, hogy mit csinálnak a Refiben, mióta nem járok oda, de az angoltanítást kicsit mellőzik. Gyakorlatilag az idegösszeomlás szélére kerültem a harmadik olyan osztály után, amelyik nem volt képes együttműködni, beszélni, játszani… nem hittem volna, hogy ilyen rosszul áll a dolog. Aztán a negyedikesek visszabillentették a jókedvemet, így utána is igyekeztünk picikhez menni, mert ők elképesztően jók, okosak és nyíltak.

Így megerősödött bennem a tudat, hogy nem leszek tanár, vagy csak valami hiperiskolában, ahol a jövő Einsteinjeit nevelik.

A PW nagyon sokat kivett belőlem. Nem bírtam, hogy ilyen hihetetlen szinten én vagyok mindennek a közepe: a PW vezetője, akinek mindent irányítani kell, aki fordít (ami egy nagyon nehéz munka, egyszerre két nyelven működtetni az agyad hosszú távon). A másik pedig az a szakadék, ami az otthoniak és köztem keletkezett, amiről majd még írni fogok. A gond az, hogy sokan (a nagy többség) nem igazán érti, mi is az a UWC, olyan megfoghatatlan, megérthetetlen nekik az egész. Annyit vágnak, hogy kint vagyok, jó nekem, és nem hiszik el, ha panaszkodok, ha úgy kezdek egy történetet hogy “Velencében az történt, hogy…” akkor forgatják a szemüket hogy “Jaa, te Velencébe járogatsz” és még sorolhatnám. Sajnos nagy szakadékot ás az ösztöndíj köztük és közém, így nem értették meg sokan most sem, hogy nem azért vagyok otthon, hogy pihenjek, hanem azért, mert dolgozok. Egy iskolai projectet vezettem, és ez nem volt relaxáló. Én viszont senkit sem akartam megbántani, így igyekeztem magamat olyan sok részre választani, amennyire csak tudtam, hogy mindenkivel lehessek- és ez nem volt nehéz. Igazából nem voltam sehol, és ezt mindenki érezte. Nem jó dolog ez, de erről majd később írok részletesen.

A nemzetköziek amúgy jól érezték magukat: a host familyk minden este megitatták őket, a nagyapám szintúgy. Magyarország tetszik neki, jót röhögtek a ‘kuki’ és ‘puszi’ szavainkon (a kuki angolul süti, a puszi pedig a lányoknak van, a fiúknak nincs ), tanultak pár magyar szót (csillagok, köszi, nem lehet, nem, igen, áldás békesség -.-, szia), tetszett nekik Budapest, Kecskemét és Fagyiváros is (a fagyit pedig imádták- bár sajnos be kell látnom, igazuk van: a gelato tényleg jobb, főleg a világdíjnyertes trieszti Zampolli).

Csütörtök este mentünk vissza, hogy szombat délutánig még élvezzük Budapestet. Így a magyarországi tartózkodás PW része véget ért- és jól ért véget. Igaz, sokat kivett belőlem, de jó volt. Minden úgy ment, ahogy mennie kellett: mondhatnám, mint a karikacsapás? Igen, egyébként igen. Nem voltak fennakadások, mindenki tudta a dolgát (aki meg nem, annak megmondtam, mit kell tennie), a büdzsét sikerült 150 minuszról 5 pluszra átfordítanom, ami azért szerintem elég jó eredmény (közgazdásznak kell mennem, de komolyan vagy egyenesen pénzügyminiszternek, együtt többet érek, mint az összes parlamenti idióta együtt). A host familyk csodás munkát végeztek, a családom is nagyon segítőkész volt (apám persze megint alakított, de erről most nem akarok írni).

Én ekkor találkoztam Kis Estivel. Péntek délután.

Nehéz erről bármit is mondani, írni, nyilatkozni. Jó. Jó volt, most is jó, és remélem, jó is lesz. Remélem, hogy lehet jó. Lehet, hogy irreálisan komolyan veszem, hogy nekem irreálisan sokat jelent, de úgy éreztem, kölcsönös, és azt hiszem, ő igazán olyan ember. Olyan megmagyarázhatatlan, olyan… önmaga. És ez az, ami több mindennél.

Szombaton pedig repültünk vissza Velencébe.

Az élet Duinoban szép. A nap süt, a tenger hullámzik és meleg hőhullámokat nyom az arcodba minden újabb hullámmal. Tanulunk és teszünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen. A közösségi egyetértés pedig minden harc, küszködés és önmegkérdőjelezés után elhozza a belső békét is.

Még akkor is, ha ez a belső béke egy olyan helyhez köt, amellyel lassan elszakadnak a kapcsolataid. Amely mindig a tiéd lesz, mindig a tiédnek érzed, mindig szereted, de most valahogy halványodik, lassan eltűnni látszik a láthatáron. Ami mindig megdobogtatja a szíved, de mindig szomorúságot is ébreszt benned. Amiért felelős vagy, de ami nem látszik felelősnek érted.

Igen, jó volt a PW. Kis Esti is jó. Ő nagyon jó. Ő anélkül dobogtatja meg a szívem, hogy eltűnni látnám, ami furcsa. Ésszerűtlen, érthetetlen, mégis felfogható, elfogadható.

Azt hiszem, néha muszáj az ész ellen cselekedni, hogy egyenesbe hozzuk az életünket.

3.2.1

Most olyan jó. Jó az életem, szeretem. Szeretek élni. Szeretek itt lenni. Eredményes vagyok és sikeres. Vannak barátaim, akikben bízok és ők is bíznak bennem. Kölcsönösen folyik körbe a szeretet árama.

Kis Esti is jó. Maga az érzés, hogy van, él, létezik valahol. És hogy én is élhetek, létezhetek, és valahol, valahogy része lehetek, mint ahogy ő is részem.

Akárki akármit mond- az élet szép.

Ilyen pozitív hangulatban kezdtem neki önmagam mélyelemzésének. Az eredmény nemsokára a blogomon, több részben.

3.2.0

“Kicsit gáz ez. Mármint, ez az ösztöndíj dolog ilyenkor. Nem vagy se itt, se ott: otthon nem vagy, mert bár azt vallod, az a hazád, egyszerűen nem ott élsz. A mindennapjaid, a hétköznapi élményeid nem oda kötnek. Az életed itt éled, de itt miben? Egy változó közeg tagja vagy, ami két év alatt teljesen kicserélődik. Ilyen bizonytalan helyzetben pedig nehéz kapcsolatot építeni, főleg olyasvalakivel, aki maga is kicsit bizonytalan. Mint Ő. (…) Furcsán vagyunk hasonlóak. Ugyanazokban a dolgokban térünk el végletesen és egyezünk meg tökéletesen. Egyszerre érzem ellenpólusomnak és kiegészítőmnek.”

Az unokatestvéremnek írt levél egy részlete, amit blogolhatónak éreztem.

Ígérem, nemsokára a költői magasságokból a közérthetőség talajára süllyedek, hogy értsétek is, miről szól, amiről most szó van.

3.1.9

Lehetnél az nekem, mint az őszi falevélnek az arany és bíbor- a színek csodás ragyogása, a halál méltósága- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a tengernek a part- a tökéletes eltérés teljes egésze, a végtelenek határa- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint papírnak a toll- a sercegés feszült izgalma, a vonalak kacskaringóiból születő alkotás, az új, az ismeretlen, az egyedi- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint az éjszakának a hajnal- az örökké véget érő kezdet, a fény földre hullásának vörös kezdete- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint szemnek a kép- inspiráló, vibráló, befogadó, elutasító, átjátszó, megbolondító színhalmaz- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint feketének a fehér- feloldhatatlan ellentét, amely nélkül mégis értelmetlen az élet- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a csend a parti sétánynak- örök társ, elválaszthatatlan kötődés, soha el nem múló csodaforrás- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a sziklának a hullám- neki- neki feszülő kihívás, a haladás és a maradás harca, a hatalmas, örökké láthatatlanul lebegő kérdőjel- de nem, te több vagy.

Mi vagy tehát…? Több vagy, mint inspiráció, mint ellentét, mint motiváció, mint kecsegtető kihívás, mint kérdőjel, mint ismeretlen, mint társ, mint kötődés, mint ellentét, mint bármi, ami szó:

önmagad vagy.

3.1.8

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Hűen önmagához, ismét meglepett furcsamód állandó változatosságával. Mikor a cirkalmas körök és karikák között repült, körülötte aranyló fényáradat hirdette hetykén az ereje, öntudata és magabiztossága csúcsán lebegő alteregó boldogságát.

„A viharos széllel szemben a kacskaringós kanyarok nyújtanak csak menedéket.”- írta egyszer egy meg sem írt levelében. Nem hittem neki. Nem mintha nem lett volna okom.

„A viharos széllel szemben csak a saját roncsaid védenek meg.”- válaszoltam neki. Kinevetett. Vissza sem írt.

Én pedig kacskaringós körutakon cikázva kanyarogtam, keresve a cirkalmas körök és karikák biztonságát. Persze, hogy nem találtam. Mindig csak rá gondoltam. Az örök győztesre. Én, az örök vesztes.

-         Öld meg!- mondta valaki.

-         Bálványozd!- vágta rá rögtön a másik.

-         Hagyd rá. Csak húzd meg magad. – kontrázta a harmadik.

Én pedig, akinek nem kellenek jelek, akinek egy kósza, eltévedt tekintet a világgal ér fel- én, saját árnyékom gyenge utánzata, ártatlanul tisztán csillogó ezüstkésemmel rontottam rá. Lesajnáló tekintete a szemembe égett, mielőtt ő égett el az enyészetben.

-         Nahát, ragyogok!- kiáltottam fel hirtelen.

-         Mindig is ragyogtál. – szólt vissza Zsombor a túlvilágról. – Nincs semmi különbség. Csak a világ lett sötétebb.

3.0.7

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Kerültünk- fordultunk a sötét körúton, de nem tudtuk elérni egymást. Ő utánam jött, én elé mentem.

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9

Sok minden kavarog a fejemben ezután a nap után… a kivándorlás, hogy lehet-e akármit is tenni Magyarországért innen, a jövőben, a jelenben, akármikor, és ha igen, hogyan…

… de most mindez nem számít, mert a mai nap után érzem először olyan igazán, hogy igenis 100%, hogy nem tévedésből kerültem ide, helyem van itt, mert ide köt a szellemiségem.

Nehéz akármit is mondani, írni a mai napról és főleg arról, hogy mit jelentett ez nekem. Az elmúlt pár órában sok dolgot kaptam, amit még biztosan sokáig, nagyon sokáig fogok emészteni- talán örökre? Még azt sem tartom elképzelhetetlennek.

A kulturális különbségek néha döbbenetesek tudnak lenni. Egy nagyon egyszerű, mindennapi és egy hatalmas esemény, szinte rögtön egymás után, és mindkettő bombaként robbant.

Az első… viccesnek hat, de Secondának segítettem csirkét pucolni a tutorial vacsorájára, és nem nagyon boldogultunk vele, amikor jött az iraki lány, majd lesajnálóan rám nézett, hogy mit szenvedek, majd két perc alatt megpucolta az összes csirkét, míg én negyed órát szenvedtem egy szárny felével.

Mi meg csak álltunk és magunkat mélységesen szégyellve ámuldoztunk rajta. Kicsit lesajnálóak voltunk vele, mert nem az a nagyon szociális fajta, és angolul sem nagyon tud; szeptemberben egy mukkot sem, azóta nagyjából eltársalog, érted, mit mond, és ha elég lassan beszélsz, ő is fogja, te mit akarsz. És ő, akinél mi olykor tudat alatt, de valahol többnek, jobbnak érezzük magunkat, tegnap a maga kis mosolygós és természetes módján porba alázott minket. Tudom, hogy viccesnek hat, visszaolvasva tényleg nem nagy ügy, de igen, én ott legszívesebben elsüllyedtem volna.

És túl vagyunk a nemzeti héten is. Egy héten Kelet- Közép- Európa és a Balkán állt a reflektorfényben. Eleinte mi magyarok, húztuk a szánkat, hogy pont azokkal kell együtt lennünk, akikkel nagyon nem akartuk, hogy összekeverjenek (szlávok), de a végén mind nagyon boldogok és büszkék voltunk magunkra, a gazdag kultúránkra, az országunkra, a nemzetünkre. Kidekoráltuk az iskolát- a magyar dekoráció még mindig fent van, és senki sem mozdítja kisujját sem, hogy leszedje, és tegnap pont azt beszéltük, hogy a hatalmas Hungary feliratot fent is hagyjuk. Fárasztó és kimerítő, de elmondhatatlanul jó volt a csángó tánc gyakorlása és előadása, a Nemzeti dal szavalása, aminek a refrénjét a legviccesebb akcentusok tömkelegével mondták vissza; a híres magyarok, magyar tájak, magyar jelképek, a zászló, a városok, az ételek, a kultúra, a találmányok bemutatása… tudjátok, mennyien rajonganak a Rubik- kockáért? Elképesztő… talán a leghíresebb magyar találmány.

A csúcspont pedig a mai délelőtt volt. A suli általában  minden hónapban egyszer szervez ún. Internatioal Affairs előadást, ahová egy híres vagy jelentős embert hívnak meg, aki egy téma specifikusa.

A mai téma: halálítélet. A vendég: egy amerikai férfi, aki 19 évig volt börtönben, várva saját halálát, ártatlanul. Két éve derült ki, hogy semmi köze a gyilkossághoz. Azóta szabad. Járja a világot különböző emberjogi szervezetek segítségével, és a korrupt amerikai igazságszolgáltatásról és saját élményeiről beszél.

Én ilyet még soha nem éreztem. Amikor egy órán keresztül szinte mereven ülsz és iszod minden szavát, egyik döbbenetből a másikba esel, miközben büszke vagy arra, hogy az Európai Unió nem alkalmaz halálbüntetést, és látod a színpadon ezt a megtört, de mégis erős embert, aki könnyeivel küszködve mesél arról, hogy mit is jelent a jogrendszerben a bűn és a gyilkosság fogalma, kik vannak igazából a börtönökben, hogy Bush egyedül annyi embert ölt meg mint összes elődje együtt…

Utána angolon a tanárral lesétáltunk a tengerparta, leültünk a sziklákra és az előadásról beszélgettünk. Nem tudom leírni. Képtelen vagyok rá. Olyan volt, mint maga az egész hely: leírhatatlan. Érezni kell.

Utána az ebédnél mellette ültünk, és beszélgettünk. Mit érzett, amikor halálra ítélték valamiért, amit el sem követett, miért jobb az EU mint az USA… kért könyvcímeket magyar íróktól, amiket olvashat, és szerintem a Sorstalanság ajánlása egy nagyon jó ötlet volt.

Persze  közben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy otthon meg egyesek a halálbüntetés visszaállítása mellett lobbiznak… és bár akármennyire is várom a téli szünetet, ez egy pillanatra megint elbizonytalanodott. Akármennyire is szeretném jobbá tenni a világot, ilyen élmények után pedig főleg, valahogy még mindig nincs meg bennem az a kellő határozottság és szembeszálláshoz szükséges erő, ami kéne. Miért rémiszt meg Magyarország gondolata, ha egy szinten még büszke is vagyok rá? Miért állok ki a kivándorlás mellett, ha egyszer azt vallom, hogy az országot fel kell emelni, mert nincs még veszve?

Valahogy mindig minden megtalálja bennem az útját Magyarország felé. Szerencsére.

Hát ezért imádok itt lenni. Itt azt csinálják, amit nekünk is kéne otthon. Nem csak oktatnak, hanem nevelnek. Olyan dolgokat adnak, amiket máshol nem kaphatunk. A keszekuszaságban meglátni a lényeget, a bírálatban közvetíteni a szeretetet és a törődést.

Érzem, hogy itt egyre teljesebb ember leszek. Igaz, nem otthon vagyok, eljöttem, amit sokan bírálnak, de erre otthon soha nem lett volna lehetőségem. Itt viszont van, ami jó nekem is, meg az országomnak is, mert ha visszamegyek, egy olyan embert fog visszakapni, aki minden olyan adottsággal rendelkezik, ami felemelheti az országot.

2.9.3