Papírhajó

Lehetnél az nekem, mint az őszi falevélnek az arany és bíbor- a színek csodás ragyogása, a halál méltósága- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a tengernek a part- a tökéletes eltérés teljes egésze, a végtelenek határa- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint papírnak a toll- a sercegés feszült izgalma, a vonalak kacskaringóiból születő alkotás, az új, az ismeretlen, az egyedi- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint az éjszakának a hajnal- az örökké véget érő kezdet, a fény földre hullásának vörös kezdete- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint szemnek a kép- inspiráló, vibráló, befogadó, elutasító, átjátszó, megbolondító színhalmaz- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint feketének a fehér- feloldhatatlan ellentét, amely nélkül mégis értelmetlen az élet- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a csend a parti sétánynak- örök társ, elválaszthatatlan kötődés, soha el nem múló csodaforrás- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a sziklának a hullám- neki- neki feszülő kihívás, a haladás és a maradás harca, a hatalmas, örökké láthatatlanul lebegő kérdőjel- de nem, te több vagy.

Mi vagy tehát…? Több vagy, mint inspiráció, mint ellentét, mint motiváció, mint kecsegtető kihívás, mint kérdőjel, mint ismeretlen, mint társ, mint kötődés, mint ellentét, mint bármi, ami szó:

önmagad vagy.

3.1.8

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Hűen önmagához, ismét meglepett furcsamód állandó változatosságával. Mikor a cirkalmas körök és karikák között repült, körülötte aranyló fényáradat hirdette hetykén az ereje, öntudata és magabiztossága csúcsán lebegő alteregó boldogságát.

„A viharos széllel szemben a kacskaringós kanyarok nyújtanak csak menedéket.”- írta egyszer egy meg sem írt levelében. Nem hittem neki. Nem mintha nem lett volna okom.

„A viharos széllel szemben csak a saját roncsaid védenek meg.”- válaszoltam neki. Kinevetett. Vissza sem írt.

Én pedig kacskaringós körutakon cikázva kanyarogtam, keresve a cirkalmas körök és karikák biztonságát. Persze, hogy nem találtam. Mindig csak rá gondoltam. Az örök győztesre. Én, az örök vesztes.

-         Öld meg!- mondta valaki.

-         Bálványozd!- vágta rá rögtön a másik.

-         Hagyd rá. Csak húzd meg magad. – kontrázta a harmadik.

Én pedig, akinek nem kellenek jelek, akinek egy kósza, eltévedt tekintet a világgal ér fel- én, saját árnyékom gyenge utánzata, ártatlanul tisztán csillogó ezüstkésemmel rontottam rá. Lesajnáló tekintete a szemembe égett, mielőtt ő égett el az enyészetben.

-         Nahát, ragyogok!- kiáltottam fel hirtelen.

-         Mindig is ragyogtál. – szólt vissza Zsombor a túlvilágról. – Nincs semmi különbség. Csak a világ lett sötétebb.

3.0.7

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Kerültünk- fordultunk a sötét körúton, de nem tudtuk elérni egymást. Ő utánam jött, én elé mentem.

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9

Sok minden kavarog a fejemben ezután a nap után… a kivándorlás, hogy lehet-e akármit is tenni Magyarországért innen, a jövőben, a jelenben, akármikor, és ha igen, hogyan…

… de most mindez nem számít, mert a mai nap után érzem először olyan igazán, hogy igenis 100%, hogy nem tévedésből kerültem ide, helyem van itt, mert ide köt a szellemiségem.

Nehéz akármit is mondani, írni a mai napról és főleg arról, hogy mit jelentett ez nekem. Az elmúlt pár órában sok dolgot kaptam, amit még biztosan sokáig, nagyon sokáig fogok emészteni- talán örökre? Még azt sem tartom elképzelhetetlennek.

A kulturális különbségek néha döbbenetesek tudnak lenni. Egy nagyon egyszerű, mindennapi és egy hatalmas esemény, szinte rögtön egymás után, és mindkettő bombaként robbant.

Az első… viccesnek hat, de Secondának segítettem csirkét pucolni a tutorial vacsorájára, és nem nagyon boldogultunk vele, amikor jött az iraki lány, majd lesajnálóan rám nézett, hogy mit szenvedek, majd két perc alatt megpucolta az összes csirkét, míg én negyed órát szenvedtem egy szárny felével.

Mi meg csak álltunk és magunkat mélységesen szégyellve ámuldoztunk rajta. Kicsit lesajnálóak voltunk vele, mert nem az a nagyon szociális fajta, és angolul sem nagyon tud; szeptemberben egy mukkot sem, azóta nagyjából eltársalog, érted, mit mond, és ha elég lassan beszélsz, ő is fogja, te mit akarsz. És ő, akinél mi olykor tudat alatt, de valahol többnek, jobbnak érezzük magunkat, tegnap a maga kis mosolygós és természetes módján porba alázott minket. Tudom, hogy viccesnek hat, visszaolvasva tényleg nem nagy ügy, de igen, én ott legszívesebben elsüllyedtem volna.

És túl vagyunk a nemzeti héten is. Egy héten Kelet- Közép- Európa és a Balkán állt a reflektorfényben. Eleinte mi magyarok, húztuk a szánkat, hogy pont azokkal kell együtt lennünk, akikkel nagyon nem akartuk, hogy összekeverjenek (szlávok), de a végén mind nagyon boldogok és büszkék voltunk magunkra, a gazdag kultúránkra, az országunkra, a nemzetünkre. Kidekoráltuk az iskolát- a magyar dekoráció még mindig fent van, és senki sem mozdítja kisujját sem, hogy leszedje, és tegnap pont azt beszéltük, hogy a hatalmas Hungary feliratot fent is hagyjuk. Fárasztó és kimerítő, de elmondhatatlanul jó volt a csángó tánc gyakorlása és előadása, a Nemzeti dal szavalása, aminek a refrénjét a legviccesebb akcentusok tömkelegével mondták vissza; a híres magyarok, magyar tájak, magyar jelképek, a zászló, a városok, az ételek, a kultúra, a találmányok bemutatása… tudjátok, mennyien rajonganak a Rubik- kockáért? Elképesztő… talán a leghíresebb magyar találmány.

A csúcspont pedig a mai délelőtt volt. A suli általában  minden hónapban egyszer szervez ún. Internatioal Affairs előadást, ahová egy híres vagy jelentős embert hívnak meg, aki egy téma specifikusa.

A mai téma: halálítélet. A vendég: egy amerikai férfi, aki 19 évig volt börtönben, várva saját halálát, ártatlanul. Két éve derült ki, hogy semmi köze a gyilkossághoz. Azóta szabad. Járja a világot különböző emberjogi szervezetek segítségével, és a korrupt amerikai igazságszolgáltatásról és saját élményeiről beszél.

Én ilyet még soha nem éreztem. Amikor egy órán keresztül szinte mereven ülsz és iszod minden szavát, egyik döbbenetből a másikba esel, miközben büszke vagy arra, hogy az Európai Unió nem alkalmaz halálbüntetést, és látod a színpadon ezt a megtört, de mégis erős embert, aki könnyeivel küszködve mesél arról, hogy mit is jelent a jogrendszerben a bűn és a gyilkosság fogalma, kik vannak igazából a börtönökben, hogy Bush egyedül annyi embert ölt meg mint összes elődje együtt…

Utána angolon a tanárral lesétáltunk a tengerparta, leültünk a sziklákra és az előadásról beszélgettünk. Nem tudom leírni. Képtelen vagyok rá. Olyan volt, mint maga az egész hely: leírhatatlan. Érezni kell.

Utána az ebédnél mellette ültünk, és beszélgettünk. Mit érzett, amikor halálra ítélték valamiért, amit el sem követett, miért jobb az EU mint az USA… kért könyvcímeket magyar íróktól, amiket olvashat, és szerintem a Sorstalanság ajánlása egy nagyon jó ötlet volt.

Persze  közben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy otthon meg egyesek a halálbüntetés visszaállítása mellett lobbiznak… és bár akármennyire is várom a téli szünetet, ez egy pillanatra megint elbizonytalanodott. Akármennyire is szeretném jobbá tenni a világot, ilyen élmények után pedig főleg, valahogy még mindig nincs meg bennem az a kellő határozottság és szembeszálláshoz szükséges erő, ami kéne. Miért rémiszt meg Magyarország gondolata, ha egy szinten még büszke is vagyok rá? Miért állok ki a kivándorlás mellett, ha egyszer azt vallom, hogy az országot fel kell emelni, mert nincs még veszve?

Valahogy mindig minden megtalálja bennem az útját Magyarország felé. Szerencsére.

Hát ezért imádok itt lenni. Itt azt csinálják, amit nekünk is kéne otthon. Nem csak oktatnak, hanem nevelnek. Olyan dolgokat adnak, amiket máshol nem kaphatunk. A keszekuszaságban meglátni a lényeget, a bírálatban közvetíteni a szeretetet és a törődést.

Érzem, hogy itt egyre teljesebb ember leszek. Igaz, nem otthon vagyok, eljöttem, amit sokan bírálnak, de erre otthon soha nem lett volna lehetőségem. Itt viszont van, ami jó nekem is, meg az országomnak is, mert ha visszamegyek, egy olyan embert fog visszakapni, aki minden olyan adottsággal rendelkezik, ami felemelheti az országot.

2.9.3

Amikor kijöttem ide, ebbe az egyedülálló iskolába, tudtam, hogy tanulni fogok. Tudtam, hogy lesznek majd emelt és középszintű tárgyaim, és annak rendje és módja szerint ki is választottam őket. Elkezdődtek az órák, és én azóta is küzdök a kereslet- kínálat diagramokkal, a történelem-esszékkel, az angol szövegelemzésekkel, az irodalmi elemzésekkel, a laboratóriumi beszámolókkal és még sorolhatnám.

Amikor kijöttem ide, tudtam, hogy sok minden fog változni. Tudtam, hogy rengeteg új embert és világszemléletet, politikia-, szociális-, kulturális nézetet fogok megismerni.

Itt vagyok három hónapja és igen- minden úgy történt, ahogy gondoltam és nem: semmi sem úgy történt, ahogy én elgondoltam.

Tudtam, hogy sokan szenvednek a világon, hogy nem létezik tökéletes demokrácia; tudtam, hogy ha hallok valamit a híradóban, nem kell feltétel nélkül elhinni, mert nincsen független média; tudtam, hogy az eszmék mögött sokszor összeesküvések és haszonszerzési vágy van. Tudtam, hogy súlyos dolog az éhínség, hogy háborúk dúlnak a világban, hogy sokan hontalanok, sokakat kínoznak, sokaknak azért kell szenvedniük és meghalniuk, mert nem élhetnek teljes életet.

Mindez azonban távoli víziónak tűnt, mintha a képek egy másik világról érkeztek volna érdekességként, amin elszörnyedek, gondolkodok egy ideig, majd elfelejtem, hiszen nekem sokkal fontosabb problémáim vannak: a pasik, a családi belviszályok, a blogom minőségének javítása, saját magam tökéletes kifejezése és értékelése… igen, ezek fontos, nagyon fontos önző dolgok.

Sokan azt hiszik, hogy nekünk itt más dolgunk nincsen, csak a határidőkön aggódni, megírni, kigondolni, kidolgozni, leadni, felülvizsgálni amit kell, miközben élvezzük az élet minden egyes percét az Adriai- tenger vagy az Atlanti- óceán partján, nevetünk, bulizunk és élünk, mert tudunk élni. Mert itt szabadon az lehetsz, aki; nem vagy megfosztva a lényegedtől.

Igen, ez egy bizonyos szintig tényleg így is van. De van valami, amit itt kapunk, mert elfogadtuk, hogy a nevelésünk része lesz: ez pedig nem csupán tekintélyes tudás, hanem kilátás a világra.

Mindeddig távolinak tűnt az izraeli- palesztin háború, de most, hogy az egyik legjobb barátom zsidó, a szobatársam meg palesztin, a mindennapjaim részévé vált. Nem tudtam elképzelni, milyen szenvedéssel teli élete lehet annak, aki a legalapvetőbb emberi szükségleteit kell, hogy feladja azért, hogy legalább pár nappal tovább legyen esélye életben maradni- a háborúzó országokból érkezettek erre emlékeztetnek. Kicsoda Hugo Chávez? Eddig csak hírből hallottam, de most már tudom, hogy a világ egyik valaha élt legellentmondásosabb embere.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió, a szabadság és a demokrácia védangyalai romba döntenek fejlődő országokat? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy az én országom is részt vesz ebben anélkül, hogy tudnám?

Lehetséges, hogy a fejlett világ csak papol a fejlődőek felhúzásáról, de tenni semmit nem tesz- sőt?

Van még hely, ahol a melegeket akasztják? Van még hely, ahol azt hiszik, hogy a kommunizmus a földi Mennyország? És hol van az a kis ország, amelynek gazdaságát piócaként szívják a hatalmas kávéforgalmazók- a Nestlé,  a Starbucks… ? Az ösztöndíjasa mellettem ül történelmen…

Borzalmas dolgok történnek a világban, és mi nem tudunk róla- nem azért, mert nem szeretnénk hanem azért,  mert nem tudhatunk róla. És mindeközben mit teszünk…? Én néha bűntudatot érzek, amikor eszembe jut, hogy én itt a norvégról nyavajgok, miközben csodásabb életem nem is lehetne, mások meg éheznek…

És ilyenkor igenis nagyon fejlett és nyugatian országnak tűnik az én kis Hazám…

És itt vagyok én, a tehetséges nemzetközi ösztöndíjas, ebben a motiváló környezetben, ami lenyúlt az alapjaimig és egy új embert kreált belőlem: a gondtalannak tűnő élet árnyékában a felelősség súlyával. Tudom, hogy sosem lesz tökéletes a világunk, mert mindig lesznek éhes emberek, mindig lesznek elnyomásra tökrevő kegyetlenkedők, lelketlen zsarnokok, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék minden tudásommal és tehetségemmel segíteni a világnak. Néha alig várom, hogy kikerüljek az iskola falai közül, és úgy istenigazából tegyek valamit (nem mintha itt nem tennék, sőt)- de hol kezdjem?

Szociálisan érzékenynek vallom magamat, de vagyok annyira önzetlen, hogy feladjam a saját jólétem azért, hogy éhező afrikaikat etetek? És hol kezdjem? Annyi minden van, amin változtatni kell! Hogyan válasszak? Melegjogok, a nők egyenjogúsága, a háborúk, éhezés, diktatórikus rendszerek, dömping… mi ellen küzdjek először, annak a ténynek a teljes tudatában, hogy teljes győzelmet sosem arathatok?

2.9.1

Barna lassú léptekkel ereszkedett le a lépcsőn. Nem tudta miért, de Zsomborral ébredt: mintha volt barátja az éjszaka folyamán lassú kísértet módján befészkelte volna magát agya valamely mélyen rejtett, titokzatos zugába.

Mikor kilépett a ház ajtaján és a buszmegálló felé gyalogolt, hogy bemenjen dolgozni a közeli nagyvárosba, még mindig Zsomborra gondolt. Pedig nem volt ott, nem érintkeztek már hónapok óta; nincsenek különösebben jóban, bár kimondottan rosszban sem: senki nem tudja meghatározni a kettejük közötti furcsa, vibráló közeget, ami semmiképpen sem harag vagy utálat, de nem egyértelműen szeretet.

Barna aznap Zsomborral utazott.

A több, mint 600 kilométerre élő Zsombor kísérte végig a reggeli sürgés- forgásban saját álomvilágában baktató Barnát. Mintha ott lépdelt volna mellette a maga kis esetlenül határozott módján, lassú- sietve, ahogy mindig is tette. Mintha ott csodálkozott volna rá mellette barnás-kék szemeivel a világ minden mozzanatára, idétlen kommenteket fűzve mindenhez, idióta vicceket gyártva az eseményekhez.

A nagyvilági kisgyerek… és mégis, mennyire szerette…

A poharak csörrenése sem zökkentette ki mindennapjainak elmúlt szereplőjével való furcsa, földön túli napjából. Arcok jöttek- mentek, újak és ismeretlenek, kedvesek és kevésbé vártak, de ő végig mellette maradt. Zsombor aznap nem tűnt el az életből.

Ha felnézett, ő nézett vissza rá; ha elbújt, követte; ha megpróbált másra gondolni, szelíd erőszakkal terelte vissza gondolatait, szerényen önző módon csakis önmagára, ahogy ezt mindig is tette. A figyelem középpontjába színlelve lökött igazságbajnok, belső összeférhetetlenségének dühöngőjéből szabadulva most teljes elképzelt valójában ott állt előtte.

De ha Zsombor belé lát, ő miért nem olvashat Zsomborban? Miért nem tudhatja, hogy mi történik a tengerparton? Mi van a skandinávval? Teljesültek-e Zsombor vágyai, vagy visszavonulót fújt? Elbukott, és ékes szólamait maga köré vonva ismét látványosan felállt, ahogyan azt mindig is tette? Megszabadult már irritálóan vonzó retorikájától, vagy még mindig kormányozza a hajóját?

A munkaidőnek ugyanakkor lett vége, a mesterkélten műfiús bájszólamok pedig ugyanolyan elmaradhatatlanul követték, mint mindig. De ma valahogy más volt: mintha Zsombor állt volna mellette, a béna elszántság egyértelmű vonásaival arcán, ahogyan próbálja meggyőzni magát arról, hogy mondja meg exének, hogy égően viselkedik, ám ugyanakkor arról is, hogy magát kéne meggyőznie arról, hogy toleránsabbnak kéne lennie Barna macsós hóbortjaival.

A hatalmas belső összeférhetetlenségekkel terhes, dühöngőjébe menekülő tinisrác… és mégis, mennyire szerette…

A mindennapi rutin ma más volt. Mintha Zsombor is hazaért volna vele. Mintha együtt nézték volna a showmant a tv-ben, mintha együtt ültek volna le a laptop elé…

Barna érezte Zsombort, ahogy mellette áll a zuhanyzóban: nem is olyan régen nem csak az eleven emléke, hanem maga a hús-vér-lélek ember is ott volt, teljes fizikai és érzelmi valójában… mintha évezredek teltek volna el. A felszín átalakult, de az alap ugyanaz maradt.

Barna gondosan betakarózott, ahogy mindig is tette. A kellemesen otthonost a minimál váltotta fel szobájában: megváltozott, eltávolodott Zsombortól, ahogy ő is tőle. És most mégis ismét itt van. Olyan, mint a hullámok, amik a hajóját lökik tovább. Itt van, aztán meg nincs. Elment lelkileg, majd visszajött megint, következőnek pedig nem csak lelkileg ment el, de elhagyta az országot is.

Barna mindig is tudta, hogy Zsombor furcsa ember. Ezért is szerette annyira.

Zsombor még mindig furcsa, és Barna ezt még mindig tudja.

2.8.7

Mi az, ami hajt, hogy mindig menjek tovább?

Miért állok mindig fel, az újabb bukás teljes tudatában?

Miért harapok bele olykor tudatosan a keserűbe, holott az édeset is választhatnám?

Mindenek előtt az idealizmusom éltet és mozgat. Idealista vagyok mindenben: naivan hiszek a szeretetben, a lassú víz sziklákat ledöntő erejében, a nagyobb jóban és a legyőzhetetlen igazságban.

Számomra az ideák mindenek felett állnak, mindent befolyásolnak és mindenre kihatással vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindig feltétel nélkül követem őket: néha kimondottan ellenük cselekszem (és utána hihetetlenül rosszul érzem magam).

Az én egyéni képzeletvilágomban béke van és szeretet. Az emberek a másikat a lelke alapján ítélik meg, és egyenrangú partnerként tisztelik. Az erőszakot a béke váltja fel, mert mindenki képes értelmes, érett emberi lényhez méltóan megbeszélni a problémáit a többi értelmes, érett emberi lénnyel. Fehérek és feketék, melegek és heterók, férfiak és nők, egészségesek és betegek: mind kiválóan megférnek egymás mellett tiszteletben, szeretetben, elfogadásban és békességben.

A valóság persze egy cseppet sem hasonlít erre az elképzelt világra. Most egy mini, 83 országból mesterségesen összekreált társadalomban élek, ahol az emberek túlnyomó többsége ilyen ideákban hisz. Ez a hely maga a valóra vált álom, de ha kilépek belőle, akár egyetlen percre is, még ha csak az interneten keresztül is, de kilépek- pl. elolvasok egy hírt (ha otthonit, akkor hamarabb)- rádöbbenek, hogy az itt életre kelő ideáim a külvilágban még mindig halálra vannak ítélve. De mivel idealista vagyok, és az ideáimért hajlandó vagyok küzdeni is, ez csak megerősíti az elképzelt világomba vetett hitemet.

Kicsit olyan, mintha megfordítanánk az ördögi kört…

Látom, hogy az idealizmusomat érvényesíteni otthon jelenleg nem tudom, ezért az életemet nem Magyarországon tervezem- minden lehetőségem adott ahhoz, hogy az életem a világ bármely más szegletén folytassam- minden csak rajtam múlik. Az ösztöndíjammal elképesztő mértékben kinyílt a világ- az én idealizmusomnak kedvező világ. De vajon fair-e, hogy nem viszem haza az ideáim? Tudnám otthon is olyan mértékben érvényesíteni, mint ahogy máshol tudom? Valóban olyan súlyosan holdkórosak a magyarok, hogy reménytelenül kívülálló lennék/maradnék a társadalomban? Lehetnék-e úttörő, vagy kiutálnának? Elég a blogom és a személyes kapcsolataim hálója az ideáim hazatelepítésére?

Amikor a gyakorlatba akarom átültetni a dolgokat, idealistának lenni nem hogy nehéz, de pokolian kínzó tud lenni…

Ez vagyok én. Egy reménytelenül idealista. Gyerekes…? Talán, de senki sem lehet igazán felnőtt, aki nem tud gyerekesen hinni.

2.8.6

Már ha annak nevezhetjük, persze.

Mit hívunk bukásnak?

Mert azt, hogy nem sikerült, semmiképpen… nem buktam el, mint ember. Nem szenvedtem értékveszteséget. Csak egy pofont kaptam.

De hát… van ez így. Na és akkor mi van. Mert hát mi is lenne. Ugyan. Hmm. Nagy ügy. Jaj jaj.

Magamhoz térek. Feleszmélek. Lassan felemelem a fejem. Megmozdítom a végtagjaim. Érzem az izmaim, tehát érzem a fájdalmat. Lassan felállok.

És talán elbukok megint. Talán nem. Talán ehhez az ajtóhoz nincsen kulcsom. Talán van.

És talán ennek az egész bejegyzésnek így, ahogy van, semmi értelme nincsen. És talán ez az egész bejegyzés csak így értelmes.

2.8.3