Az első a ‘Secondo me’, ami minden héten egy másik blogger szerintem kiemelkedően jó, nem régi bejegyzésére fog mutatni.

A második pedig a Papírhajó tumblr-oldalára mutat, ahol rövid postok, kommentek, nekem tetsző képek, videok vannak – továbbá kérdezhetsz bármiről, amiről szeretnél

Apró, felismerhetetlen és jelentéktelennek tűnő események, mégis megváltozatják az életünket, ha nem hagyjuk őket eltűnni és elszállni mellettünk. Ha tíz körömmel kapaszkodunk minden egyes másodpercbe, színbe, hangba, illatba; arcba, személyiségbe, szóba és tettbe- igen, képesek határok nélkül felforgatni és új rendszerbe helyezni az életünket.

(Az új ember – 275)

Én csak egy olyan ember vagyok, mint te: együtt tartozunk valakihez, valamihez. Együtt vagyunk részesei egy olyan nagy körforgásnak, melyet olyan erők irányítanak, amiket mi érzünk, de megmagyarázni sosem leszünk képesek.

(Túl az emberen – 397)

captain@paperboat.hu I 5.0.0 I

Régi – új, vicces, értékes… Vegyétek, terjesszétek, olvassátok és szeressétek!

Olyan ez, mint maga az élet. Egy vagyok a sok közül, egy ember, aki Ember akar lenni. Ebben – azt hiszem – nem különbözök olyan sok mindenkitől. Vannak, akiktől viszont ez különböztet meg a leginkább, és ez szomorú. Nem nekem.

Olyan ez, mint maga az élet… és a sok minden között, ami ebben az évben történt, azt hiszem, ezt emelném ki elsőként: éltem. Éltem az életet, amit akkor régen elképzeltem magamnak, a kecskeméti kollégium ferde ablakából bámulva az unalmas parkot a Piarista Gimnázium mögött.

Éltem, mert buktam. Sírtam, zokogtam, csalódtam, ordítottam, voltam mérges és szenvedtem, mert úgy éreztem, hogy vesztettem. Zsarnoknak és kihasználónak tartottam a rendszert, amelybe önként és dalolva, boldogan sétáltam bele egy aláírással a sorsom felett.

Éltem, mert bár olykor talán a vesztes oldalon hittem magam, az élet folyamata, minden egyes kis hullám- simogatás a Papírhajó sokszor foltozott oldalán mintha folyamatosan ezt súgta volna: csak előre, csak tovább, csak bátran, csak élj, ember, élj!

És én éltem, de még hogy: mert vállaltam a kockázatot, mert nem féltem attól, hogy rosszra fordulhatnak a dolgok- mert elfogadtam és magamévá tettem a fájdalmat, a bukást, a valahol elkerülhetetlennek tűnő végzetet- így váltam győztessé, akiről azt mondják a háta mögött, hogy neki összejött az élet.

Egy álom- buborékban éltem. Úgy gondoltam, hogy májusban a buborék kidurrant, az Assembly véget ért, becsuktuk a vizsgalapokat. Kisétáltunk a világba, kétszáz külön irányba indultunk, ahonnan érkeztünk – de ma már tudom, mert az azóta eltelt idő megmutatta, hogy ez sosem így volt. Nem jöttünk máshonnan, és nem különböző utakon járunk. Talán másfelé visznek a léptek, de az a kis világ velünk együtt nő, és addig van jól, amíg ez így lehet.

Vállaltan dobtam magamat a mélyvízbe, mert úgy éreztem, hogy nekem ott a helyem, hogy nekem egy feneketlen óceán mélyén kell a tűzzel játszanom. És mert így gondoltam, mert így forrott bennem akarattá a gondolat – így is lett. A változás hozott ide, a folyton forgó örvény dobott egy újabb szigetnek tűnő földdarabra, ahonnan meg kell találnom az utat valahová, hogy bizonyítani tudjam: a világ nem szigetekből, hanem egy végtelen nagy térből áll, ahol együtt vagyunk jelen, és a földeket elválasztó tenger-tér csak képzelet. A világot körbe lehet hajózni, de kikötni mindig ugyanazon a földön fogsz, nem számít, mennyire látszik különbözőnek: ez mind egyetlen, hatalmas dolog, jóval több, mint te vagy én, vagy mi együtt, akárkivel, akárhogyan.

… de vajon meddig szelhetem a tengert ezen az elképzelt kis téren, amivé az életemet alakítottam / amivé az életem alakult / amivé az életemet alakították? Meddig járhat a vizeken egy olyan kicsi, sima papírból hajtott lebegő darabka, mint az én Papírhajóm? Nem lenne biztonságosabb egy új hajóra szállni – ha nem is kapitányként, de matrózként szolgálni egy bejáratott, kipróbált, viharedzett óceánjárón?

És amikor ezen gondolkodok, képzeletben vagy valójában – higgyétek el, fogalmam sincs, hogyan, de végigsimítom ennek a kis hajónak az oldalát, megvizsgálom a repedéseket, a foltozásokat, a javítások helyét, és a sértetlen részeket. Betűket találok és hangokat, amik lassan, gyorsan, vagy egyáltalán sehogy sem, de valahogy mégis: gondolatokká, élményekké, egy életté állnak össze, ami én vagyok, ami te vagy, ami ő, ami mi együtt vagyunk. Rájövök, hogy ha akarnám, se tudnám feladni. Összefonódtunk – én és ez a hajó, sokkal, sokkal régebben, mint ahogy először belefogtam leírni minden érhető és fel nem fogható, értelmes és ésszel fel nem mérhető dolgot.

És lebegjen bármilyen vízen – kis pontként egy óceánon vagy luxushajóként egy kisebb tavon – ez a hajó mindig szelni fogja a habokat, mert bár kiköt néha és valahogyan együtt mozog más hajókkal, de a végtelenben utazik.

Ma és holnap, idén vagy jövőre – a folyton forgó, változó hullámok között ez a pont a maga kis kapitányával valahogy mindig megmarad.

2011

United World College of the Adriatic, Nyilatkozat az Egyenjogúságról , International Baccalaureate , HDF Mercy Centre  -

Duino, Budapest, Fagyiváros, Bangkok-

de főleg Te és Én.

captain@paperboat.hu I 4.9.4 I photo by Joshua Biggs, UWCAd 10-12

Emlékszem, mikor alig 17 évesen, nem több, mint fél éves bloggerség után elmentem életem legelső blogtalálkozójára. Nem volt nehéz befogadót találni, sőt, több ember kedves felajánlásából is választhattam. Szinte az egész találkozó alatt csendben ücsörögtem egy sarokban, nem is nagyon emlékszem, melyik bloggerek társaságában (?979, Tigri, Andreas?) – akik elmélyülten beszélgettek, én meg csak csendben ültem és figyeltem és gondolkodtam, hogy vajon van-e helyem ebben a közösségben.

Aztán mindez persze megváltozott, ahogy múlt az idő; idősebb, tapasztaltabb lettem, lassan de biztosan felfedeztem magamnak a blogok összetett világát, több bloggerrel baráti kapcsolatot építettem ki – időnként pedig még többet is, mint barátit. Blogtalálkozók követték egymást, ahol a régi és új arcok keveredtek, magabiztos és félénk emberek ültek egy társaságban, nevetve, csevegve, mélyen beszélgetve. Nem volt ritka egyik vagy másik blogon a következő, vagy nagyon hasonló sorokat olvasni: „Mikor X és Y bloggerrel együtt…”. Ez mintha eltűnt volna, vagy csak senki nem tartja fontosnak, hogy megemlítse.

Hosszú ideje több blogger adja fel, mint ahány új lép a színtérre. Hanyatlunk? Lejárt a mi volna a mi időnk? A rövid, egyszerű, könnyen kezelhető twitter- tumblr- és facebook-kultúra átvette volna a hosszabb, komplikáltabb, mélyebb gondolkodást igénylő blogok terét? Leáldozott volna a bejegyzések és kommentek világa, ahol nem egyszer közösségek alakultak, barátságok születtek és kapcsolatok indultak útnak?

Tény, hogy kevesebben vagyunk, mint akár egy éve. Tény, hogy kevesebbet írunk, mint akár pár hónapja. Tény, hogy sokan panaszkodnak a látogatottság csökkenésére. Tény, hogy nem olyan könnyű már megszólítani a blogolvasókat, mint régebben, és talán tény az is, hogy nehezebb a napi pasizások leírásánál mélyebb tartalmat felvonultató blogot találni.

Szép dolog blogot írni, és nem kevés elhivatottság, olykor akaraterő kell hozzá. De függünk az olvasóinktól, függünk az igénytől: ha nincs kinek írni, akkor nincs, ami arra vezessen bárkit is, hogy a nagyvilág elé tárja magát. Ha csökken a kereslet, akkor nem lehet változatlan kínálati mennyiséggel működtetni a piacot, és törvényszerű, hogy a kínálat előbb vagy utóbb csökkenni fog.

Nem szeretnék minden problémát az olvasóközönség nyakába varrni – nem legutolsó sorban azért, mert a sajátom sok boldog percet okozott már nekem. Viszont amilyen örömteli, olyan limitáló is lehet olykor az olvasóközönség: elkerülhetetlen, hogy egy blogger egy idő után bekerül egy skatulyába. Egy idő eltelte után mindenki rájön – beleértve a bloggert magát is – hogy az adott blogtól mire lehet számítani, milyen irányvonalat követ a blogger, milyen témákat fog megtárgyalni. Az olvasóközönség specifikussá válhat, és a megtartása érdekében a bloggernek ki kell elégítenie bizonyos igényeket, amelyeket a közönség támaszt felé. Én magam is kapok olyan e-maileket, visszajelzéseket időnként, melyek az egyik vagy másik téma átmeneti háttérbe szorulását nehezményezik. Nehéz mindenkit boldoggá tenni, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán lehetséges lenne.

Sokáig hittem, vagy legalábbis akartam hinni, hogy létezik olyan, hogy „a meleg bloggerek közössége”. Ez a kifejezés akkor jelent meg, mikor a Nyilatkozat az Egyenjogúságról sajtónyilvánosságot kapott, mikor szerveződött a Milla-MEGYEK tüntetés az alaptörvény ellen. Én akkor ezt a kifejezést szívesen hangoztattam, terjesztettem, mert egy olyan jelenséget írt le, ami közel állt a szívemhez, aminek létezésében hittem, és amibe egy bizonyos fokig bizalmat, a saját „karrierem” alakulását helyeztem. Az első nagy csalódás is ekkor ért: nem gondoltam volna, hogy lesz blogger, aki nem hogy nem írja alá a Nyilatkozatot, de magasról tesz a többszöri megkeresésemre, hogy legalább egy fél mondat erejéig, de említse meg a saját blogjában.

Azóta sajnos kiderült, hogy ha volt is valaha, ma már biztosan nincsen ilyen közösség. Mi tarthat össze minket tulajdonképpen? Mind írunk, mind melegek vagyunk, de ezen kívül nincs más összetartó erő… ahhoz, hogy közösség lehessünk, kellenének közös célok, melyekben mindenki egyetért, kellene egy közös vízió, közös erőfeszítések – de ilyenek nincsenek. Különbözőek vagyunk, ami teljesen természetes és a legkevésbé sem baj, de elkerülhetetlen, hogy miután már meg- és kiismertük egymást, az bloggerek nagy tömege széttöredezik. Teljesen nyilvánvalóan megfigyelhető az a két-három csapat, amelyik nagyjából összetart, amelyekben az emberek igyekeznek közel lenni egymáshoz. Elkerülhetetlen a széttöredezés, ahogyan fejlődik ez a közösség. Az első benyomások elhalványulásával eltűnhet a kezdeti szimpátia, és átadhatja a helyét a közönynek, a tartózkodó jóindulatnak vagy éppen az ellenséges érzéseknek, legyenek azok akár nyíltak, akár kódoltak, akár csak a felszín alatt jelen lévő érzések.

És mi van a vezéralakkal? Azzal, aki (tudatosan vagy a körülmények miatt, de) az élre áll, aki irányt mutat, aki összefogja a többieket, aki igyekszik az össz-egység fenntartásán? Aki nem engedné teljesen széttöredezni a nagy egységet kis frakciókba? Van ilyen? Volt ilyen? Kell, hogy legyen ilyen? Ha igen, akkor mi a módszer, hogyan lehet ezt csinálni? Ha nem, akkor miért nem?

Hiszem, hogy ha ma lennék kezdő blogger, kicsi, jelentéktelen, félénk 17 éves, akkor ismét lenne valaki, aki kedvesen befogadna egy éjszakára és lehetővé tenné, hogy elmenjek egy blogtalálkozóra. A baj csak az, hogy nincs ma hozzám hasonló új, még ismeretlen ember: nincsen, vagy csak elvétve akad egy-egy új blogger. Nem a lecserélődés ténye az, ami bánt, hanem pontosan az, hogy nincsen jelen; úgy tűnnek el vagy süllyednek feledésbe blogok, hogy nem jönnek „helyettük” újak.

Lehet ez ellen tenni? Kell egyáltalán törődni vele? Engem mindenképpen zavar; lassan 4 éve vagyok blogger, és sok értelmes, értékes embert ismertem meg a blogokon keresztül, sok boldog, örömteli percet kaptam Tőletek. Szeretném, ha ez a jövőben is lehető lenne azoknak a fiatal, vagy éppen kevésbé fiatal melegeknek, akik valamilyen ok miatt az internetes gondolat-megosztás mezejére lépnek.

captain@paperboat.hu I 4.8.7 I

A Papírhajó megjelenése egy ideje már nem felelt meg a tartalomnak. Érzem magamban, hogy letisztultam, hogy én magam is egy újabb lépéssel közelebb kerültem a kérdéseim válaszaihoz. Velem együtt pedig a Papírhajó is, hol gyorsan, hol kevésbé, hol kacskaringókban hol pedig nyílegyenes szakaszokon, de egyre mélyebb és veszélyesebb vizekre sodródott. A letisztultság, az egyszerű, de impozáns megjelenés tehát már égető volt.

Nathan, egykori bloggertársunk és Viktor segítségével a napokban végül elkészült az Újhullám’11 névre keresztelt új design. Ezúton is nagy-nagy köszönet nekik!

A fejlécet én rajzoltam – sok dolgot próbáltam ötvözni benne. Az elrejtett, vagy éppen egyáltalán nem rejtett szimbólumok főként Duinora és a nemzetközi közösségben töltött időre utalnak: van UWC logo, Castello di Duino, olasz zászló és egy csésze gőzölgő cappuccino. A Papírhajón hosszú ideig meghatározó tenger- motívum erősítését pedig a világítótorony, Poszeidon, a tengeristen megjelenése illetve a stilizált hullámok rengetege szolgálja.

Megújult az oldalsáv is: a sort egy John Ashbery- idézet nyitja: ‘We were grape children, trying to cope in a mushroom world.’ vagyis ‘Szőlőszemekként próbáltunk érvényesülni a gombák világában.’ Ez az idézet számomra nagyon sokat jelent, Tereza, egy hihetetlen cseh lány, volt duinoi évfolyamtársam küldött egyszer télen egy képeslapot ezzel a felirattal. A képeslap azóta is mindig a falamon figyel, bárhol is legyek.

Alatta az Újhullám’11 logója hirdeti a Papírhajó megjelenésében beállt radikális változást, amit a linkek követnek – újak és régiek egyaránt új, egyszerű de igényes megjelenésben. A GayTalk, a Nyilatkozat és a UWC weboldalára mutató képek változatlanok maradtak, és megmaradt a hasznos, vagy számomra sokat jelentő oldalakat összegyűjtő Irányok is, csak úgy, mint a címkefelhő, az oldalsáv legalján.

Nade mit beszélünk még…? Feszítsd a vitorlát, és – ahoj! Nincsen már messze a Jószerencse foka!

kapitany.29@gmail.com I 4.7.0 I

De lehet egy kicsit később is. Lényeg a lényeg – képzeljétek magatok elé a világ legphotoshophülyébb emberét. És szorozzátok meg kettővel – jó hírem van! Félúton már elértetek.

Sooo, körbeudvaroltam már pár embert, az első, akit kérdeztem az nem vállalta (most nem részletezném, hogy miért), a második (akinek pedig minden büszkeségémet és hiúságomat és nem túl hízelgő véleményemet félretéve írtam, kinda indikálva, hogy I’m in desperate need) nem csinálja meg, a harmadik meg szintúgy nem. Gondolkodtam még hogy írjak-e több embernek, de végül úgy döntöttem hogy basta cosí, és íme kiállok a nyilvánosság elé:

léééééccciiiiiiiiiiiiii, aki érez magában elég kedvet és tehetséget ahhoz, hogy kivitelezze a Papírhajó új, letisztult és tényleg nagyon egyszerű külsejét, az ne hezitáljon írni a captain@paperboat.hu-ra! Szolgálatai nem maradnak viszonzatlanul (cash? souvenir from Bangkok? some Italian stuff? a signature from her/his favorite blogger?)

Thank you (thai akcentussal: tenk júúúú, magyarral: fenk jú, olasszal: beh, ez leírhatatlan, ezt élőben kell hallani)

<3 <3 <3 <3 <3