Tudom, hogy sok dolog van, amit meg kell emésztenem magammal, a világgal, Duinoval, a tágabb és szűkebb környezetemmel kapcsolatban egyaránt. Olyan hatások értek az elmúlt intenzív időszakban, amivel kevés ember szembesül ilyen idős korban.

Olyan ez, mintha egy nagyon nehéz terhet raknának egy gyenge alapra.

A végtelenségig sokat változtam, mióta Duinoban vagyok. Változott az önképem, változott az identitásom, az eszmerendszerem, a világfelfogásom, a véleményformálásom, a kritikusságom, a hazaszeretetem- minden, ami én vagyok, vagy valaha én voltam. Duino előtt magabiztos voltam, hittem önmagamban, sikereim garanciájában, személyiségem biztosító erejében, kapcsolataim erősségében és mindenben, aminek bármi köze is volt hozzám.

Gyakran úgy érzem, hogy nem vagyok képes úgy megbirkózni ezzel a fokú változással, hogy közben blogot vezetek. A blog elméletileg az én lenyomatom, az én részem, minden egyes betűje én vagyok- kellene, hogy legyek, de sokszor nem éreztem már ezt. Éreztem, hogy akarok mondani valamit, ami túlmutat a Papírhajó profilján, ami nem illik bele a Papírhajónak a blogok között meghatározott helyébe. Elveszettnek éreztem azt az írói stílust, ami két éve formálódott előttem, előttetek, mindkettőnk előtt, mindkettőnk segítségével.

A Papírhajó régi mottója: „Belső összeférhetetlenségem dühöngője” volt. Ez a mottó valahogy elveszett az idők során, de azt hiszem, ma jobban illik a blogra, mint valaha. Adva vagyok én, aki sejti, de nem igazán tudja, mit vár magától, mit várhat az élettől. Vagyok én, aki olykor magamra veszek olyan dolgokat is, amikre legtöbben csak legyintenének, aki igenis érzékenyen foglalkozik dolgokkal, amikkel nem feltételezik, hogy foglalkozik. Vagyok én, aki próbálom, de nem tudom elmagyarázni a UWC- élményt- de hogyan is tudnám…- ami viszont kulcsfontosságú szerepet játszik abban a változásban, ami megkérdőjelezi a blog létjogosultságát.

Vagyok, de nem tudom, kellene-e még, hogy legyek, mint blogger.

Nem tudom, mire van szüksége a blognak, és mire van szükségem nekem.

Az előttem álló időszak szintén intenzív, kihívó, embert próbáló. Május 25-én búcsút mondunk másodéveseinknek, aki a világ különböző részeire szélednek szét. Soha többet nem fogjuk őket együtt látni.

Hazamegyek. Ez lesz a leghosszabb otthon töltött időszakom tavaly augusztus óta. Én rengeteget változtam, de az otthoni környezetem szinte ugyanolyan maradt, vagy ha változott is, akkor nem velem egy irányba.

Nem tudom hová rakni magamban ezt az egészet. Egyrészt azt érzem, idő kell, hogy helyre rakjam a dolgokat magamban, másrészt viszont nem tudom, hogy lennék erre képes, ha nincs egy hely, ahová mindent kiírhatok magamból. Bár inkognitó nélkül mennyire minden a minden…?

Egy szóval: a Papírhajó most egy nagy fordulóponthoz érkezett. És félreértés ne essék, nem arra számítok, hogy most megindul a kommentek árja, mindenki biztosít arról, hogy szeretimád és folytassam- ez úgyis rajtam múlik. Egyszerűen csak nem tudtam tovább magamban tartani ezt a logikai kapcsokat sokszor nélkülöző gondolattömeget.

3.4.8

captain@paperboat.hu

Amikor elkezdődött, minden rendben volt. Úgy, ahogy, de rendben mentek a dolgok.

Aztán persze minden összeomlott, majd felépült megint, csak kicsit máshogy. És azóta is folyamatosan omlik és épül, minden mozdul, minden változik, minden hullámzik és semmi sem marad ugyanolyan.

A főhős pedig mindent átél, minden túlél, mindenből jól kerül ki, összejönnek a dolgai. Nem kívülálló, de nem átlagos. Mindenki megláthatja benne magát. Van kapcsa a való világhoz, de a sajátját jobban szereti.

Viszont a filmek véget érnek egyszer. Tehát az élet nem olyan, mint egy film- mondhatnánk most, de nem, mi nem az életről beszélünk itt.

Mi egy limitált, mesterséges keretek közé szorított valamiről beszélünk, aminek a kezdete egy megmásíthatatlan dátum, a vége viszont még nyitott. A véghez részint szándék, részint irányíthatatlan folyamatok akaratlan összjátéka, betűk, gondolatok és leütések vezetnek.

Szándékok, melyeket tapasztalat szül, összjátékok, melyeket a szándék generál, betűk- mint megannyi elektrosokk egy haldokló testnek, mely mégis tovább funkcionál, nem törődve azzal, hogy lassan szétesik- mint egy film a vége felé haladva…

Szóval igen, olyan ez, mint egy film. Mindennek szét kell esnie, a szálakat el kell vágni, hogy tisztán rendezni tudjuk az új kontextust, hogy letöröljük a fura ábrákat és nyilakat, melyek egy tiszta laphoz vezettek.

Akkor vajon mire várunk még…?

3.4.7

captain@paperboat.hu

Van, aki nem tud helyesen írni. Van, aki angol szavakkal szövi tele a szöveget. Van, aki minden mondata végére felkiáltójelet tesz. Van, aki állandóan csak picsog. Van, akinek akkora arca van, hogy a blog szinte bele sem fér a képernyőbe. Van, aki meg elveszik benne, annyira nincs önbizalma. Van, aki mániákus. Van, aki folyamatosan a drámakirályt játsza. Van, aki idegesít, és utána három hónapig felé sem nézek. Van, aki egyszerűen csak mű.

De mind bloggerek. Mind egy- egy ember, egyéniség, szerethető személyiség. Ott vagyok közöttük én is; a magam hibáival, csak úgy, mint ők. Írok, kimondottan szélsőségesen, de írok. Néha a fellegek fölé szállok Zsombor szárnyain, néha arra sincs erőm, hogy egyszerű mondatokat értelmesre formáljak. Néha hetekig dolgozok egy bejegyzésen, van, amikor öt perc alatt összedobom. Biztos van, akit idegesítek, aki műnek, arcosnak, picsogósnak, finnyásnak, mesterkéltnek, kockának, megjátszottnak, önzőnek, harsánynak, töketlennek tart.

De mind olvas. Érdeklem. Miért?

Miért, miért…? Ez a blogok nagy rejtélye, és ez az, amire sosem fogok rájönni. Még akkor is, ha néha legszívesebben a falhoz vágnám a laptopot egy- egy bejegyzés olvasása közben, mégis követem ezeknek az embereknek az életét.

Hiszen valahol mind ugyanolyanok vagyunk. Talán ettől blog a blog, és ettől blogger a blogger? Az életünk lenyomata annyira különböző, amennyire csak lehet, mégis olyannyira közös, hogy érezzük: akár a miénk is lehetne.

Igen, talán ettől blog a blog, és talán ezért olvasok és olvasnak.

3.1.7

Az életem egy szakaszának vége; új  kezdődött. Ennek örömére íme: új külsőt kapott a Papírhajó

A mestermunka Nico remeke, akinek ezúton is köszönöm a gyors, precíz és stílusos munkát!

Az új, fiatalos, lendületes design teljes mértékben illik az életemnek azon fejezetéhez, ami most kezdődik- és nem csak azért, mert a duinoi vár is része . Nem tudom, miért, de nagyon olyan érzésem van, hogy ez az év verhetetlenül jó lesz Fene sem tudja, miért vagyok ilyen javíthatatlanul optimista…

A Papírhajó tehát megújulva, töretlenül szeli tovább az országokat! További jó utat mindenkinek!

3.0.2

captain@paperboat.hu

Negyed háromkor aztán összefutottam az én egyetlen Kockámmal és szimpatikus  barátjával (mondtam is neki, hogy nagyon becsülje meg ), akikkel rögtön lakásra is mentünk- de azon kívül, hogy leraktam a cuccaim és leoltottam Kockát hogy milyen nagypapás a pulcsija, más nem történt Utána kulcsátadás és máris külön utakon sodródtunk a hétvége nyitánya, a blogtali felé: én Matinnal találkoztam és beszéltem meg életem és az ő élete nagy és fontos dolgait, mint például pasik meg vizsgák meg nemzetközi érettségi nem ilyenek. Az idő pedig repül, szóval pár pillanat múlva már Eklektikában is találtam magamat, amint Kocka és Matin között ülök, Kockát oltva A vendégek lassan szállingóztak, de végül mind- többen, mint gondoltam, és ez jó – megérkeztek. Ott volt a már említetteken kívül SPF, Ricsi, 979, Lost és az ő Földije, Tigri és Andreas, Pape és pasija (Pape pasija- ez tök jól hangzik ) Pablo, Assam, valamint egy kedves olvasó- barátom, Peti (aki mondta, hogy simán hívhatom Petinek, így nem is gondolkodtam álnéven ), és Nickkel is összefutottam egy percre.. Jó volt, élveztem Eredetileg több új arcot vártam volna, de ami késik, nem múlik Eljön még az idő amikor Maxen és Wauuu is ott lesz majd és az még jobb lesz és én is még boldogabb leszek és jippí hurrá miegymás

A tali után (vagyis számomra után- nem tudom, a többiek meddig maradtak de én éjfélkor leléptem Petivel és Matinnal) ellátogattunk Alteregóba

Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmek dúlnak bennem, ugyanis egyrészt Alterego előtt, de főleg közben és után jobban megismertem Petit, akivel most találkoztam először, viszont a norvégos bizonytalan helyzet után (gyakorlatilag közben, de most ugye szünet van) jól esett volna egy kis sikerélmény- egy sikeres kavarás, hódítás, ami kicsit helyre billenti a látszat ellenére igenis megtépázott önbecsülésem, de nem jött össze. Volt egy srác, aki helyes volt és én is bejöttem neki, és már egész jól is ment a dolog de egyszer csak kitalálta, hogy neki ez most nem. Azt mondta, nem miattam hanem miatta, de most nem- és elment. Pedig tényleg nagyon jóképű srác volt és olyan típusnak nézett ki, akivel lehet, hogy én visszakoztam volna és inkább beszélgettem volna vele- az arcáról nyitottságot tudtam leolvasni, a félős tekintetéből pedig bizonytalanságot. A kisugárzásában volt valami rejtélyes, ami kihívást jelentett, mert megoldandó talány, megfejtendő kérdés és felfedezéssel járó új élmény. Kár, hogy így alakult.

Alterego után feltettem Petit a vonatára én pedig visszamentem Kocka lakásába (ami egy kockaházban van ) és aludtam egy picit. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha találkozok Kocka félelmetesen tipikus, undorító hetero lakótársaival, de erre nem került sor- amikor mentem, már aludtam, amikor pedig elhagytam a lakást, akkor még aludtak. Egyébként a hétvége során az is megfordult a fejemben, hogy van bennem egyfajta elfojtott heterofóbia- de erről majd egy külön bejegyzésben

A nemzetközi ösztöndíjakat szervező egyesült magyar válogatóbizottságának (röviden: a bizottság ) délután/ este volt egy karácsonyi partija a jelenlegi /volt ösztöndíjasoknak, barátaiknak, szüleiknek, ahová természetesen mentem, ám előtte még összefutottam ezzel a sráccal. Furcsa Azóta is beszélünk msn-en és gondoltam, ha már úgyis Budapesten járok, miért ne találkozhatnék vele, és így összefutottunk, beszélgettünk egy jót az életről és a küzdelmeinkről, félelmeinkről és élveztem Furcsa, néha nem is gondolnánk, hogy mikor ismerünk meg olyan embereket, akik később többet jelenthetnek nekünk, mint amennyire először gondoltunk Miközben vele sétáltunk, belebotlottunk az előző éjszakai alteregos srácba is- kicsi a világ Egyébként nem tudom, miért de olyan érzésem van, hogy ő olvas engem: ha igen, akkor kedves Névtelen Alteregos Srác! Kérlek jelentkezz itt: captain@paperboat.hu. Köszönöm

A bizottság partijára elhavazva érkeztem- és szó szerint, ugyanis a villamos nem ment el a végállomásig, mivel leesett három centi hó és ez nyilván olyan hatalmas és megoldhatatlan probléma elé állította a csodás BKV ezen járművét, hogy fel is adta a küzdelmet Természetanyánkkal. Így az út utolsó részét gyalog tettem meg, de – természetesen késve- odaértem A parti jó volt, jól éreztem magam Találkoztam sok kedves, régi ismerőssel és pár újjal is- például a duinoi tizenharmadéveseimmel, akik ott voltak Mickey’s nyitóbuliján! Talán ez nektek semmi nem jelent, de én nem tudtam sem köpni, sem nyelni, márpedig ez nálam nagy szó, mivel általában csak úgy nyomom a sok dumát

A ma reggelem pedig igen érdekes volt. Úgy volt, hogy tízkor indulok haza, de az azóta leesett plusz tíz centi hó már a MÁV-ot is megoldhatatlan feladat elé állította: gyakorlatilag totális volt a káosz a Keleti pályaudvaron. Senki nem tudott semmit, egyetlen információs ember sem közel, sem távol, a pénztárosoknak nem adtak felvilágosítást, a vonatokat nem nyitották ki, úgyhogy az emberek hatalmas tömege csak ázott és vacogott, reménykedve figyelve a kijelzőt. Fűtött váró persze sehol, ugyan miért is lenne- röhejes a magyar vasút, szerintem ha egyszer én is nagy és okos leszek, követem Maxen példáját és elprivatizálom a búsba. Így négy óra várakozás, MÁV- vezetőség anyázása és eredménytelen telefonálások tömkelege után (egyetlen nyomorult MÁV-infos sem vettem fel… nem tudom, nálunk miért nem működik semmi sem rendesen) végül találtam egy buszt, ami elhozott háromnegyed- útig, ahonnan pedig apám hozott haza. El kell ismernem, mostanában igyekszik a kedvemben járni és rendesnek lenni- nem is annyira bénán, sőt, meglepően jól csinálja. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy akármit is elfelejtek vagy megbocsátok neki. Például valóban rendes volt, hogy bejött értem, de a hazafelé vezető, egyébként negyed órás utat egy óra alatt tettük meg (holott el volt kotorva a hó), mert ideológiai továbbképzést tartott nekem, ami a következő kis dialógussal kezdődött:

- Hitler nem volt normális. (mondja ő)

- Hát nem, ez szerintem elég nyilvánvaló. (ez voltam én)

- Mármint, ha nem támadta volna meg a szovjeteket, akkor most…

És innen természetesen eljutottunk a Jobbikig meg a zsidózásig, és új elméletével, az MSZP-SZDSZ-LMP háromszög- teóriával is megismerkedhettem. Viszont el kell ismernem, hogy az önuralmam nagymértékben fejlődött, nem szóltam be, nem voltam bunkó, pedig néha legszívesebben egyenesen kilöktem volna a kocsiból. A fejem azért megfájdult, és itthon bevettem egy algopirint, mert nem is akart elmúlni.

Eltekintve a mi igazán egyedi vasutunk okozta kellemetlenségektől, a hétvégém nagyon jó volt, élveztem, jól éreztem magam Köszönöm mindenkinek, aki segített, aki eljött, aki ott volt, aki bárhogyan részt vett

2.9.6

Igen, tegnap éjjel kapott szárnyra a hír, és immár hivatalosan is megerősíthetjük:

december 18-án, pénteken

Budapesten az Eklektikában

20:00- kor

Captain és Cube szervezésében ismét

Blogtali

Hogy miért?

Mert már régen láttuk egymást, nameg a hazatérő Kapitányt is meg kéne ünnepelni már egy kicsit Adjuk neki vissza az egoját, emberek!

Mindenkit hívunk és várunk! Főleg az új bloggereket- huh, nem is kevesen vannak

Szóval, nem sokat kell már aludni, és ismét blogtali. See you there

Kezdjük azzal, hogy vártatok a szervezőre vagy fél órát. Aztán elviseltétek, hogy az asztal alatt összerúgdoslak titeket (ebből főleg Cody kapott ), eltűrtétek az egofelhőm (amit leggyakrabban SPF emlegetett ), nameg ajándékot is hoztatok, amit igazán nem kellett volna! De azért persze tagadhatatlanul jól esett, köszönöm

SVityótól és Iguazutól pedig külön- külön is elbúcsúztam, ami komolyan próbára tette könnycsatornáimat…

Mostanában nem tudom, mit írjak. Egyrészt szomorú vagyok, mert itt kell hagynom sok mindenkit, egy klasszul felépített és jól működő életet. Ugyanakkor elmondhatatlanul örülök annak a lehetőségnek, amit kaptam, és már alig várom, hogy részese lehessek annak az elérhetetlennek tűnő álomnak, ami két nap múlva az életem része lesz.

Először elbúcsúztam a kecskeméti barátaimtól, szerdán az itthoniaktól, és most Tőletek is. De végülis miért…? Hiszen nem örökre megyek el… vagy mégis? Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, mikor jövök haza, hogy itt folytassam az életem. Egy biztos: ezer és ezer szál köt ide, és amíg világ a világ, elszakadni ettől az országtól sosem fogok. Ez számomra nem egyszerűen csak egy ország, hanem értékes emberek sokasága, akiket mind másért és másért szeretek. És amíg ez így van, addig újra és újra vissza fogok ide jönni, hazajönni Hozzátok, akiket a családomnak, barátaimnak nevezek.

Félek? Nem, nem mondhatnám, hogy félek. Egészen egyszerűen érzem, hogy jó lesz. Nincs bennem félelem. A Papírhajó a Jóreménység fokánál vesz új irányt- miért is kéne félnem bármitől…?

(és nagyon remélem, hogy az írói válságom nem jön utánam Olaszországba…)

2.6.2

2009. augusztus 28., péntek, 20:00, Eklektika (Budapest, Nagymező u. 30)

Gyertek el minél többen

… bejegyzést írni az olaszországi melegkalandjaimról, melyek annak ellenére történnek, hogy az olaszországi életem még el sem kezdődött- ezért ezekről majd csak szeptemberben olvashattok, amikor már jóval több eseményről tudok beszámolni.

… bejegyzést írni a melegek közötti összetartásról, és arról, hogy meg kell tanulnunk elhelyezni magunkat közösségként a világban, de ezt is inkább későbbre tartogatom, mert szeretem, ha egy nagydurranás bejegyzés sokáig első helyen szerepel a blogban.

… bejegyzést írni apám legújabb, minden eddiginél mocskosabb húzásáról, de erről inkább nem is írok, mert teljesen felesleges tovább idegesítenem magam ezen az utolsó rohadékon.

És akartam arról is írni, amiről végül fogok a fenti előzetesben foglaltak pedig hamarosan

BLOGTALI KÖZELEG EMBEREEEEEEEEEEK!

2009. augusztus 28-án, pénteken, 19:00-s kezdéssel, előreláthatóan Eklektikában

Mivel ez a nyár utolsó hétvégéje, remélem már senkinek nincsen semmi programja Ez általában holtszezon szokott lenni, szóval (a ti érdeketekben) merem remélni, hogy teljes létszám lesz, és nem kell az utolsó itthon töltött napjaimat arra szánnom, hogy hallgatom a szánalmas magyarázkodásaitokat arról, hogy miért nem voltatok jelen

Sőt, hogy igazi legyen a hangulat, hozzon magával mindenki még egy embert, lehetőleg minél jobb pasit Én már hívtam egyet

Természetesen addig még kirakom a blogra a blogtali kis logóját milliószor, csak hogy jól bevésődjön mindenkinek Ugyanis nem csak bloggereket hívok és várok

2.5.3 captain@paperboat.hu

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs

… bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem <3-jelet is tudok már, de az picsás

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi.

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye.

 2.4.6