Papírhajó

Azt hiszem, büszke vagyok arra, hogy két év után a Papírhajót immár arccal írhatom. Captain szerepét már nem a függönyök mögött játszom, és ez egy nagy lépés a kettős életem teljes felszámolása felé.

Mert sajnos kettős életet kell élnem- bár ebben igazából semmi meglepő nincs, hiszen melyik melegnek nem? Azelőtt is kettős életet kellett élnem, mielőtt kijöttem Duinoba. A közvetlen környezetem egy része előtt a hetero jófiút kellett játszanom. A kettős élet hazugságba kényszerített: nem csak szavak, hanem életvitel szintjén is. Fájt, és fáj a mai napig, hogy nem büszkélkedhetek el például a blogommal, egy- egy olvasói levél bizalmasságával, azzal, hogy milyen jól sikerült beilleszkednek a bloggerközösségbe. Ez azonban csak egy szelete a dolognak.

Nem oszthatom meg az érzéseimet sem. Nem tudhatják, ha különösen boldog vagy egy kicsit is szomorú vagyok, mert az kérdésekre adhat okot. Szinte hallom is nagyapám hangját, ahogy a csajok felől kérdez, mert természetesen velük asszociálnának mindent, és én nem mondhatom, hogy nem. Egyszerűen nem. Azt a részemet kell távol tartanom, gondosan elrejtve és az oda vezető utakat alaposan lefedve, amelyik az egyik legbefolyásosabb, legdominánsabb elemem. Azt a részemet, amelyik nagyban irányítja az életem, ami segített a személyiségem kiformálásában.

Hazudnom, titkolóznom kell olyan emberek előtt, akiket szeretek, akiket érdemesnek tartok a bizalmamra, de mégsem avathatom be őket, ha fenn akarom tartani a családi békét, a beszélő viszonyt. Fogalmam sincs, mekkora szintű elutasítással vagy toleranciával fogadnának, gyanítják-e, gondoltak-e már rá, van-e akárki a környezetükben, aki mesél nekik a melegségről, vagy van élménye vele… utálom, hogy hazudnom kell, mert utálom a hazugságot. Tartsam őket tudatlanságban, amíg csak tudom? A földrajzi távolság ebben kimondottan segít, de nem segíthetne az ellenkezőjében is? A dolgok nyugodt és elvonult megfontolásában, a napi konfrontációk kikerülésében?

A barátaim közül már nincs olyan, aki ne tudná, és ne fogadná el. Az igazi probléma itt egyértelműen a családom. Az egyik félről tudom elképzelni az elfogadás egy lassú folyamatát, a másik félről viszont egyértelműen és teljesen lemondhatnék, és meggyőződésem, hogy egyenesen zaklatásnak lennék kitéve, ha outolnék. Apám részéről még azt is el tudom képzelni, hogy Olaszországba is eljön, akár a pappal is, hogy „észhez térítsen”.

Duplán fájdalmas a helyzet akkor, amikor a blogomat végre az arcom fémjelzi, és nem (az egyébként nagyon menő) kis kék bábu. A háttérhelyzetem egyszerre bizonytalan, veszélyes és erős, biztonságos. Duinoban a melegek jogai mögött szinte 100% áll ki. Nem kell titkolóznom magamról: úgy élhetek melegként, hogy az embert látják bennem, és nem a meleget. Nem súgnak össze mögöttem, nyíltan kérdeznek, én pedig nyíltan válaszolhatok. A kabátomon viselhetem a 2QT2BSTR8 feliratú kitűzőt (too cute to be straight- túl helyes, hogy hetero legyen), mert viccesnek, nem pedig magamutogatónak tartják. Itt lehetek, aki vagyok. Kimondottan sokan szeretnék látni Kis Estit is, mert érdekli őket, ki az, akinek a gondolata naponta mosolyra késztet…

Két ilyen szinten ellentétes közeg között mozogni pedig nagyon nehéz. Két világnak vagyok része egyszerre, és akármennyire is igyekezek, tudom, hogy ha végleg le akarom bontani a kettő között húzódó falat, akkor nagyon nagy nehézségekkel kéne szembenéznem.

Így hát lassan egy- egy téglát veszek csak ki ebből a falból, de azt hiszem, az alapot meghagyom. Tudom, hogy túléltem már sok nehézséget, sokszor kellett már felvennem a kesztyűt és küzdenem, és minden egyes harcomból megerősödve kerültem ki, de ez más.

Viszont egyre nehezebb és nehezebb lesz. Akármennyire is megtépáz Duino, ugyanakkor nagyon nagy fokon megerősíti az öntudatom, az önképem. Szilárddá teszi a magamba, mint melegbe vetett hitem.

Bele kéne tehát nyugodnom, hogy ennyi, ez így van és kész? De nem, ez nem lehet, ez hazugság, ez így nem fair, nem jó, nem igaz- üvölti az egyik felem, míg a másik szimplán csak szemet huny az ügy felett.

A jövőben szeretnék olyan ember lenni, aki valami nagyot, maradandót alkot. Valaki, aki minden tudását és tehetségét arra tudja fordítani, hogy segítsen az emberiségen. Szívesen mennék például Afrikába menekülteket segíteni, de tudom, hogy ezzel nem elégíteném ki a saját becsvágyam. Én aktív, dinamikus és lendületes harcot akarok vívni emberek jogaiért, köztük a mi, melegek jogaiért is. Aki pedig teljes odaadással küzd valamiért, az igazán csak őszintén szállhat ringbe.

Ugyanakkor egy másik részem pedig nyugodt, önreflexióval és gondolkodással teli életet akar, amelyben kiteljesíthető az írói ambícióit.

Lehet egyáltalán egy olyan valakinek, akinek a személyisége ennyire szerteágazó, az élete egységes? Talán nem, de ez még mindig nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy miért kell egy, az őszinteséget szerető embernek hazugságban élnie a szerettei előtt.

3.2.3

captain@paperboat.hu

A padlás poros volt. Zsombor és én a hatalmas, üresen tátongó dobozok között elveszve kutattunk, mint két valódi felfedező a feledés ismeretlen dzsungelében.

Rengeteg elromlott, használhatatlan, mérgező, ártalmas kacat között bukkantam rá egy focilabdára. A többi tárggyal ellentétben ez nem volt porral borítva; olyan tisztán csillogott, mintha csak egy perce dobták volna ide, erre a silány, sötétséggel telített helyre. Lassan felemeltem, és a tetőcserepeken át beszűrődő fénybe tartottam.

-         Mit találtál?- hallottam Zsombor hangját a hátam mögül.

-         Csak ezt a labdát. – válaszoltam. – Miért van ez itt? – kérdeztem Zsombor felé fordulva.

Arcán átfutott egy árnyék. Mintha hirtelen ismét felbukkant volna valaki, akit akármennyire is akar, nem tud kiutasítani magából. Mintha egy, a labdához hasonló sebet téptek volna fel benne. Egy sebet, amelyet valahol mélyen ejtett valaki, akit nem tud a felejtés, a kárhozat, az örök nemlét sötét padlására száműzni.

-         Dobd ide. – szólt végül halkan, majd elkapta a felé repülő labdát. Mély lélegzetet vett, majd a tüdejébe áramló mocskos portól heves köhögőroham tört rá.

-         Tartsunk egy kis szünetet. – mondta végül, majd leült egy nyitott, félig telepakolt dobozra. Kezében lassan forgatta a labdát. – Most elmondok neked egy történetet.

*

A kisfiú lassan, körülményesen kötözte cipőfűzőjét. Anyja valahol a dolgozószobában tett- vett, apja pedig arcán a megszállottak boldog- lázas izgalmával járkált fel és alá, szúrós tekintetével sürgetve a fiút.

A nap fényesen tűzött. A kert máskor üde zöld gyepje sárgán fulladozva vívta haláltusáját a rekkenő hőséggel. Az apa gyermeki izgalommal magyarázta az érthetetlen, össze- vissza szabályait ennek a furcsa játéknak. A kisfiú, arcán szorongással, lelkében pedig félelemmel kénytelen- kelletlen hallgatta.

- Érted? – kérdezte az apa.

- Értem. – hazudta a fiú.

- Akkor kezdjük.

A kisfiú levette szemüvegét, nehogy eltörjön, majd gondosan a kerti asztalra helyezte. Mély lélegzetet vett, majd mint egy vesztett csatába induló harcos, lassú léptekkel sétált saját kis csataterére.

És elkezdték. Az új, drága bőrlabda magasba repült, és nekilódultak. Legjobb tudásuk szerint küzdöttek. Az apa, az önjelölt tanítómester és fia, az elszánt kis harcos- a két gyerek körbe- körbe szaladt a halott gyepen. A labda pedig öntudatlanul szállt, gurult kapukon át egyik térfélről a másikra. Az apa, a győzelem ízétől megrészegülve lebegett keresztül a pályán, míg a fiú a megaláztatás súlya alatt bukdácsolva próbálta követni.

A labda a pálya közepén nyugodt, mikor egyszerre rúgtak bele. Az apa rúgásának ereje a földre taszította a kisfiút. Egy pillanatig öntudatlanul feküdt. Egy pillanatig még nem tudta eldönteni, felkeljen-e, vagy utat engedjen dörömbölő könnyeinek. Nem volt választása: könnyei dühödt tömegként törtek elő, száját szélesre tátotta, és utat engedett kétségbeesett hangjának is.

Hirtelen árnyék magasodott fölé, mintha öblös felhők takarták volna el a napot. Térdét elkeseredetten markolva felnézett apja dühös arcára.

-         Állj fel. A fiúk nem sírnak.

-         De fáj! Nagyon fáj! – mondta sírástól el- elcsukló hangon kisfiú. Nem állt fel.

Hirtelen erős, bizalmat árasztó erőt érzett. Anyja meghallotta fia sírását, és kijött az udvarra. Gyengéden felsegítette a sérült kisfiút. Letörölte könnyeit, és visszaigazította rá szemüvegét.

-         Ne félj, nem lesz semmi baj. – mondta lágyan, majd az apához fordult. – Mindenki sír, aki érzi a fájdalmat. – mondta, majd kisfiát karjaiba vette, és bementek a hűs házba.

Az apa pedig, mint egy hadvezért, aki a csatában elvesztette apródját, egyedül állt a haldokló udvar közepén. Kifejezéstelen arccal nézte a távolodó anyát és a kisfiút.

Aznap este mindketten bosszút esküdtek.

Az apa álmatlanul forgolódott ágyában. Lelkét elöntötte a harag. „Én nem ezt akarom.”- gondolta.

A kisfiú is álmatlanul forgolódott ágyában. Az ő lelkét a keserűség öntötte el. „Én nem ezt akarom.”- gondolta, fájdalmas lemondással. Majd egy hirtelen ötlettel vezérelve kipattant az ágyból, magához vette takaros kis köpenyét és kezébe vette zseblámpáját. Az éjjel jótékony takarásában titkos szabadságharcosként osont ki a garázsba. Zseblámpája fényénél kikutatta a labdát, melyet apja a sarokba hajított. Félősen felvette, majd lassan megforgatta kezében. Szemét ismét elöntötték a könnyek, és kis karjának egy hirtelen, erőteljes lendítésével feldobta a labdát a padlásra.

Másnap a reggeli mellett, aznap először, életükben utoljára egymás szemébe néztek. Az apa keserű lemondással nézte a kisfiút ápolgató anyát. A kisfiú nyugtalan, gonosz örömmel fúrta tekintetét apja szemeibe. Arcán széles mosoly ünnepelte az éjjeli forradalom sikerét.

*

A labda egy üres dobozba került, melyet Zsombor azonnal le is zárt. Sok- sok évig nem tértünk vissza a padlásra. Egyszer azonban ismét oda vetett a sors. A létrán felfelé mászva eszembe jutott a labda, és története. Halványan elmosolyodtam, majd felkapaszkodtam a por és felejtés örök birodalmába.

Ismét megláttam. Úgy feküdt ott ártatlanul, a tetőcserepeken át bezuhanó napsugarak ölelésében, mintha sosem érintették volna meg. Talán csak a következő meccsre vár.

3.1.0

Az esküvő

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Annyi mindent el akarok mondani Nektek, hogy mire mindent leírok, elkopnak az ujjaim.

Nos, kezdjük talán praktikusan az elején! Nyolcadikán esküvőn és lagzin voltam, amit megkönnyeztem. Annyira felfoghatatlan és hihetetlen számomra hogy férjhez ment egy barátom…! Ezen még nem fogok tudni túllépni egy darabig, de azért rajta leszek. A lagzi nagyon király volt, raboltam menyasszonyt meg minden, szóval igencsak social- énem adtam elő. Ez egyébként nagyon gyakran előfordul- mármint hogy idegen helyen jófej vagyok és gyorsan alkalmazkodok-, és ezen mindig meglepődök mert régebben nagyon nem így festett a helyzet, de szerencsére valami változott. Ennek pedig nagyon örülök

És az egészben az volt a legjobb hogy nem kellett táncolnom ^^

SVityó

A lagzi után SVityó nyújtott szállást. Annyira aranyos volt! Nem várt ébren, de gondoskodott róla, hogy meglepődjek, amikor belépek a lakásba, ugyanis a következő fogadott:

Ezt a tizennyolc egész nemtudomkimondanimiisez izét először nem egészen fogtam, de aztán persze leesett Sőt, olyannyira, hogy észrevettem a csodás kompozíció többi elemét is, mégpedig először

ezt. Még korábban meséltem neki, hogy a köcsög hangyák felzabálták a csokikészletem- hát pótolta A másik pedig

ez. Ő maga fabrikálta a két kis kezével Nagyon ötletes és tetszik Igazán egyedi, azóta is sokszor nézegetem. Papét pedig linkelem, mert tőle származik öt bábu- legyen ez a hála Nameg amúgy is ideje volt, facebookon már ismerem, a blogját most linkelem XD Egy költő veszett el bennem

Erdély

Rövid alvás, majd haza, itthon pedig pakolás, és éjjel 11-kor indulás Erdélybe. Na, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az erdélyi csapatot apám, annak barátnője, annak gyereke, illetve a tesóm és én alkottuk. Vegyes érzelmek között ingáztam. Egyrészt minden önuralmam latba kellett vetnem, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt azon, hogyan becézi apám a csaját (Bébibogyó), másrészt pedig a hányinger kerülgetett, mert apám persze minden ötödik percben kiselőadást rögtönzött torz ideológiai nézeteiből. Hát, nem semmi fantáziával van megáldva, ez biztos. De most komolyan, mekkora ökör az olyan, aki azt akarja bizonygatni, hogy a cigánygyilkosságokat a titkosszolgálat vitte véghez…? Ok, minimális logika van benne, de akkor is… szóval ilyen, és ehhez hasonló állításokat és azok okfejtését kellett hallgatni időről időre.

Reggelre megérkeztünk Szovátára, ott volt a szállásuk. Normális kis kéró volt, kétemeletes faház. Alul aludt apám és az ő Bogyója , felül pedig a gyerekek és én Ezt most jól esett leírni ^^ Szerencsére tehát sikerült keresztülhúzni apám egy korábbi törekvését a fiúk- lányok elrendezésre. Kitalálta ugyanis, hogy ez azért lenne jó, mert akkor tudnánk éjszaka férfidolgokról beszélni… hát, apuci, ügyesebben kell álcáznod a “kiderítem-buzi-e-a-fiam” törekvéseid

A program egyébként jó volt és élvezhető (Medve tó, Békás- szoros, Gyilkos tó, Korond, Parajd, Székelyudvarhely), és apám is moderálta magát úgy nagyjából, így komolyabb összeveszésre nem is került sor, csak a szorosban, mivel nem tudta elviselni, hogy mindenhol vagyok, csak az úton nem. Engem ugyanis betegesen vonz a víz, így legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy minden adandó alkalommal átmásszak a korláton és a sziklákon ugráljak és másszak mindenfelé. Ausztriában ebbe majdnem bele is haltam két éve, de ez más történet Szóval ő meg akarta nekem tiltani, hogy ezt csináljam, én meg megmondtam neki, hogy ha nem tetszik neki, amit teszek, akkor ne nézzen ide. Kicsit morci volt a nap további részében

Ééés utána jött a csütörtök. Nem mentünk sehová, mivel mindenki lebetegedett- valószínűleg elkaptunk egy Romániában tomboló vírust- a szállás vezetője legalábbis ezen a véleményen volt. A sort tesóm nyitotta- hányt. Majd én következtem- hánytam, a cuccaimtól kb. két méterre, szóval sajnos néhány ruha és a két, útra elvitt cipőm is kapott… fúj :S Nem volt szívderítő látvány. Egész nap otthon feküdtünk, mindenki kidőlve, kivéve apám- ő jött-ment, kórház, orvos, gyógyszertár, teafőzés, gyógyszeradagolás, egyszóval: le a kalappal! El voltam ájulva, olyan normális volt aznap.

Miután már mindenki felépült, elmentünk Segesvárra, majd szombaton jöttünk haza.

Erdély összességében gyönyörű, de meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. A táj páratlan, de a városok enyhén szólva hagynak maguk után kívánnivalót, hogy a turistalátványosságok átlag kiépítettségéről már ne is beszéljünk. Nem akarok nagyképű magyarországinak tűnni aki elment Romániába és most osztja az észt, egyszerűen csak így látom.

Apám legújabb kalandjai

Már a hazafelé úton jelentkeztek feszültségforrások apám és köztem. Történt ugyanis, hogy sajnos én kerültem az anyósülésre, és így én voltam abban a roppant szerencsétlen helyzetben, hogy exkluzív beszámolókat hallgathattam meg a cigányokról és zsidókról alkotott véleményéből. Miközben ő elméleteinek legjavából csemegézett, én olyan erősen markoltam az ülést, hogy a kézfejemből minden vér kiment, így próbáltam levezetni a kis liberális lelkemben keletkezett feszültséget. Végül megúsztuk a dolgot komolyabb beszólás nélkül.

Egyébként vicces, de még mindig azt hiszi, jobb nálam. Egész Erdélyben rögtönzött történelemórákat akart tartani a csapatnak, melyek egytől egyik úgy végződtek, hogy megunva a páratlan baromságokat, melyeket kitalált, mindenkinek elmondtam a helyes verziót. Csak a két kedvencem emelném ki: az egyik az volt, amikor a turul-kultuszt arra akarta visszavezetni, hogy Árpád madara volt a turul. Emese meg ilyenek, ugyanmár… nem is hallott róla. A másik: szerinte 29-es válságból az országot Horthy vezette ki. Ehhez inkább kommentárt sem fűzök.

Hozzászokhatna már, hogy okosabb vagyok nála. Magát kímélne még egy tucat nagyon kínos beégéstől.

Végül a csúcspont ma jött el. Estefelé tesómmal és az én drága jó unokatesómmal <3 elmentünk mamámékhoz, mert már régen voltunk ott. Erre, hát kit találunk ott…? Apámat. Már eleve rossz kedve volt- a beszélgetésfoszlányokból ítélve azért, mert lenyújt egy ötezrest, és papám észrevette. Ezután nekiállt engem szekálni, mert engem meg előtte mamám szekált, hogy a pap már nagyon akar velem beszélni. (De hogy minek…? Állítólag az ösztöndíjamról, de ezt nagyon kötve hiszem, itt szar van a palacsintában…). Én mondtam neki hogy ok, akkor majd felemeli a telefont és felhív, de ha ő akar beszélni velem, nehogy már én rohangáljak utána…! Erre apám a “liberális cigány” jelzővel illetett engem, én pedig megmondtam neki, hogy ha valami baja van, akkor menjen és fusson két kört az utcán, de ne rajtam vezesse le a feszültségét, mire ő fogta magát, és elment. Este pedig felhívta anyukámat, és mindenféle kitalált mesét adott elő neki arról, hogy milyen bunkó vagyok a nagyszüleimmel.

Apropó nagyszülők! Titkos forrásból értesültem erről:

Apám már megint nem fizetett ki valami cuccot egy embernek, mire az, jó szokás szerint, elment nagyapámhoz, hogy fizesse ki ő. Nagyapám ezt meg is tette, és mivel az emberünk jó ismerőse, panaszkodott is neki. Azt mondta, hogy nagyon bántja, ami van. A legjobban azt sajnálja, hogy kifizette apám legelső tartozását, és hagyta a fejére nőni ezt a rohadékot (ok, ő lehet más szót használt). Arra pedig egyszerűen nem talál szavakat, hogy apám azt terjeszti úton- útfélen, hogy ő már hozzá nem értő, szenilis vénember, aki csak a napot lopja.

Azért fantasztikus… úgy belegondolva, egészen szép munkát végzett apám. Tönkretette a családot anyagilag és morálisan egyaránt. Lezüllesztette három ember egészségét (nagyapám: szívrohamok, agytrombózis, nagymamám: emésztési gondok, keresztapám: szívproblémák). Persze okom panaszra nekem a pénz miatt közvetlenül nincsen, mert mindenem megvan, ami kell, sőt… hála Istennek, teszem hozzá. De 30.000.000 forint az márpedig harmincmillió forint, és nagyapám szerint ő eddig ennyit vesztett apám miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből… de ha nagyapám nem ír végrendeletet, akkor a cég is odalesz. De ez már megint másik téma.

2.5.5

Esküvő. Álszent dolog. Egy hatalmas ceremónia, 100 forintos vigyorok. Valami, aminek semmi haszna nincsen. Nem a házasság tesz párrá egy párt. A társadalmi elvárások inkább csak demoralizálják a kapcsolatot, ha a két fél hagyja, persze. A heterok kiváltsága, amit a melegek magukénak akarnak tudni… de minek? Jogilag származik belőle előny, de a szerelem intézményesítése nem teszi halhatatlanná az érzést.

Persze, ha én jutnék oda egyszer, hát ki tudja. Talán. Talán nem. Nem tudom. Szkeptikus vagyok.

Egyházi esküvő. Fúj. Undorító papi duma. “A nő feladata tisztelni a férfit.” Könyörgöm, nehogy már egy olyan pasitól fogadja el ezt akárki is, aki cölibátust fogadott és még sosem ért úgy senkihez (legalábbis papíron)! Isten nem a templomban osztja áldását, nem stólával teszi felbonthatatlanná az esküt és nem az idióta ruhába öltözött bohócot használja fel szavának értelmezésére. Komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne röhögjek fel hangosan.

Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És szerintem ezzel minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.

Lakodalom. Egy nagy parti azoknak, akiket elvileg ismer és szeret az ifjú pár. Nos, kétlem hogy engem speciel látott-e valaha is előtte. Nem igazán értettem, miért kell ott lennem a nagymamám egy középiskolai barátnőjének a lányának az esküvőjén, de ha már meghívtak, nem leszek bunkó. Nagyon szeretek ünnepelni és bulizni, de ezt olyan emberekkel szeretem csak igazán, akiket azért ismerek valamilyen szinten. És nem utolsó sorban akkor, ha tudok szabadon mozogni, de a félig-meddig begyógyult hegemmel ez még nem kivitelezhető. Partidohányosságomat viszont az egész család meglepően jól fogadta.

De persze a legnagyobb bajom az, hogy ezt az egész össznépi vigyorgást szingliként kellett végigélnem.

2.5.0

A Captainpapája Pálinka szeretettel vár! Ajánlatunk:

Első munkanap: Átrendezzük a palackozót! Beállítunk két új hordót, mindezt persze egyedül, úgy hogy az apánk cigizve nézi szenvedésünket. A munkaidő végén vár a finom ebéd, amit azonban nem élvezhetünk sokáig mert a meghitt légkörű családi együttlétet az ajtó lendületes becsapása közepette hagyjuk el, mivel nem bírjuk tovább elviselni apánk undorító zsidózását.

Második munkanap: Összeveszünk nagyszüleinkkel, akiknek az a legfőbb problémájuk, hogy nem tőlük kapjuk 18. születésnapunkra az arany nyakláncot, ezért minden más ajándékötletre következetesen nemet mondanak. Végül sikerül megállapodni a tulajdonunkban lévő 200 éves ezüstóra felújításáról. Este: bosszankodás, hogy miközben milliók éheznek, mi ezen problémázunk, és hogy ez milyen undorító.

Harmadik munkanap: Itt a leltár ideje! Ez az a munkaterület, ahol a lehető leginkább megnyilvánul a Captainpapája Pálinka személyiségfejlesztő-motivációs ereje. Minden alkalmazott mellé extraként jár egy idegesítő apa, aki- természetesen szájából lógó cigivel- követ minket és próbálja megmagyarázni, miért lenne jobb az OTP-s bankkártya Olaszországba, mint a Visa-s.

Negyedik munkanap: Keverjünk mézespálinkát! Ez a pálinkakészítés egyik legszebb, ám ugyanakkor legnehezebb része. Magát a folyamatot nem írhatjuk le, hiszen köt a titoktartási kötelezettség, de annyit elárulhatunk, hogy páratlan, életre szóló élményt biztosít a mézespálinka-készítő munkakör. A 30 méh és darázs folyamatos fej körüli körözése, az időközben megérkezett német- és holland vendégeknek való tolmácsolás és a szűrőlapok összeragadása- mindez persze párhuzamosan- igen hatékony türelemfejlesztő feladat.

Ötödik munkanap: Nincs, inkább elkérjük a fizetésünk a négy napra, de az ötödiket már nem vállaljuk be. Természetesen ravasz megfontolásokból fizetésemelést kérünk, így kompenzálva a kihagyott nap miatt keletkezett rést. És íme: vége is a hétnek!

Aki mindezek után kedvet érez nálunk dolgozni, az kérem jelentkezzen előzetes alkalmassági vizsgálatra Kapitánynál (ami szükséges: pszichológus jóváhagyása). Mindenkinek sok sikert kívánunk!

2.2.9

Keresztanyum az a típusú nő, aki sok mindent elvisel anélkül hogy a legkisebb jelét is mutatná. Szegénynek volt alkalma gyakorolni a tűrést, hiszen férje, a keresztapám nem más mint az én drága apám öccse, aki a családban enyhén szólva a mellőzött kategória nem egyetlen, de legfőbb képviselője.

Keresztanyum az a típusú nő, akihez nem lehet olyan kérdéssel fordulni, amelyre ne tudna válaszolni. Gondoltam a mai napig, ma ugyanis életem egy olyan momentumához érkeztünk, amelyről nem gondoltam volna hogy valaha is be fog következni.

Keresztanyum ugyanis nem tudott válaszolni a neki szegezett kérdésemre, amelyet az apámról folytatott mintegy bő tíz perces eszmecsere végén tettem fel: "És akkor nincs lehetőség rá?".

Történt ugyanis, hogy a nyomtatott sajtó közölt egy cikket, melyben jóapámmal parádézok a lehető leglelkesebben egy fesztiválon. A cikk eszmei szerzőjének kilétét nem volt nehéz felfedni, ugyanis az írás említést sem tesz a családi vállalkozás mikéntjéről, arról hogy apám nem egyedüli gyerek, valamint arról hogy én mint nem egyedüli unoka dolgozok nem egymagam ennek a vállakozásnak; arra viszont kitér hogy nem kell aggódni, nagyapám hátradőlhet, itt a hős fia aki majd megmenti és tovább építi a vállakozást.

A legborzasztóbb talán azonban tényleg az hogy ha nem történik valami hamarosan, akkor ez tényleg így lesz. Ha apám ráteszi a kezét a cégre akkor a rolót lehúzhatjuk.

Ezt a céget ugyanis nem egyszer a csoda mentette meg, nagyapám kiterjedt kapcsolati hálójának formájában. A nyári 20.000.000 Forintos büntetés elkerülése, a működési engedély visszaszerzése, a lejárató kampányok között is unikumnak számító túlélése; egyszóval nagyapám nyugdíjas évei tényleg a felhőtlen kikapcsolódás és szórakozás jegyében telnek. Amíg ő kényelmesen dolgozgat azon hogy a népszerűségi lista ötödik helyére küzdje magát meg ne adj' Isten feljebb addig apám valóban keményen folytatja a nemzedékekkel ezelőtt elkezdett építő munkát. Becsülendő a városalapítástól eljutni odáig, hogy az ember meglopja a saját családját. 

Tény, hogy a nagyapám felett kicsit eljárt az idő, de ennek a vállalkozásnak a vezetője ő; ő kapta az Ország Legjobb Pálinkája díjat, ő lett díszpolgár, ő kapott országos kitüntetéseket, őt hívták meg a nemzetközi versenyre zsűrizni, őt kérték fel Swarowski- kristállyal kirakott üvegű pálinkasorozat legyártására- ő az, aki megérdemli a dícséretet, ő az aki a tíz körmével kaparta össze amilye van. A fia, ez a szemét pedig nem tesz mást mint páváskodik az apja tollaival, majd pedig valahogy mindig kevesebbet ad vissza mint amennyit elvitt.

A legelborzasztóbb azonban talán mégis az hogy nagyapám élete sem végtelen. Akármennyire is nem szeretnénk, egyszer el fog jönni az aminek el kell jönnie és akkor szembe kell néznünk, ha nem előbb hát utóbb de nem kerülhetjük el hogy egyszer ezt a nagy jövő előtt álló vállalkozást egy olyan ember örökölje aki egy agresszív, önimádó, beteg és elkényeztetett örök gyerek. Aki lenyúlta a lovagrendi tagságot, ezzel bizonyítva hogy ő tényleg valaki és rátermett a vállalkozás vezetésére. Aki szétzúzta a családot, elkártyázza és játékgépekbe dobálja négy gyerek örökségét, aki egyre mélyebbre nyomja a saját öccsét azért hogy ő maga felszínen maradhasson és akit nem tud senki és semmi meggátolni abban hogy az életformáját feladja, akit belátásra bírni senki sem tud, aki kívül áll minden felügyeleten és aki nem ismer sem Istent sem embert: ő az én apám, az első számú örökös. 

A sikertörténetnek pedig ezáltal vége: a cég előbb-utóbb a pusztulás útjára fog lépni és lassan de biztosan el fognak tűnni a földek, a gyümölcsök, a hordók, a rekeszek, a gépek, a kocsik, az üvegek, a ház, a jogok, az engedélyek… és ott leszünk mi, a leendő örökösök, akik nem kapnak majd semmit csak tapasztalatot hogy 'Na gyerekek, így nem szabad!'. 

Egy apró reménysugár talán látszik a sötétségben: ha nagyapám a struccpolitikáját feladva rendelkezik arról hogy mindez ne történhessen meg, ha ír egy végrendeletet akkor elkerülhető lenne mindez, ha még idejében átírat mindent a kisebbik fiára vagy az unokáira, akkor talán fennmaradhat a lehetősége annak hogy jól szervezetten, nagyobb csapatban és egy akarat szerint mehessen tovább az amit évtizedekkel ezelőtt elkezdtek.

És ha most pénzsóvárnak tartotok vagy haszonlesőnek, tegyétek- én tudom hogy nem vagyok az. Nem az érdekel hogy én kapjam a legjobb kocsit vagy a menőbb részleg engedélyét majd egyszer; hanem az hogy amiért a családom küzd lassan egy évszázada, egyre nagyobb és kiteljesedőbb formában, az ne vesszen kárba egy ember miatt. Az nem lehet, hogy egy ilyen senki a földdel tegye egyenlővé azok munkáját akik nélkül ma nem lenne itt és így ahogy van; ő maga! Az nem lehet hogy az alapítók és küzdők saját leszármazottja tegyen tönkre mindent! 

Ha valahol él az a naiv gyermeki kis világ amelyben hiszek és élek; ahol él az Igazság és mindig a jó győz, akkor ez nem lehet.

1.5.5 by Captain himself

Azt mondják, mindent meg lehet szokni.

Szerintem nem. Erre a hihetetlenül összetett gondolatra a szobám takarítása közben, valahol a Dancing Queen és a Mamma mia között ébredtem rá, annak a falszakasznak a takarításánál, ahol mára már egy, anyukám által csak giccsesnek titulált, szecessziós stílusú nonfiguratív festmény díszeleg. Ami szerintem marha jóra sikerült.

Anyukám egyébként eltörte a karját, azt hitte tud korcsolyázni de kiderült hogy nem. Olyan, mint egy rossz gyerek, leszedte a gipszét de utána visszarakta, nem megy vissza röntgenre szóval borzalmas, közöltem is vele hogy ha az én gyerekem lenne akkor megvonnám tőle a tv-t egy hétre. Vagy arra kárhoztatnám, hogy a mi csodálatos pártunk és kormányunk által életre hívott elektronikus naplót kelljen megtöltenie az iskola majd' ezer tanulójának szóbeli értékelésével amely szintén zseniális Ferenc atyánk egyik közeli ismerősének agytekervényeiből pattant ki. Hogy ezek mennyire unatkozhatnak ha már ilyeneket kiagyalni ráérnek, de irigylem a szabadidejük… és még jól meg is fizetik őket.

Azért két értékelés megírása közben elmondtam neki hogy örüljön mert van a GayTalk, mire mondta hogy örül de nagyon vigyázzunk mind a négyen az inkognítónkra. Szóval srácok, vigyázzatok! 

Tehát anyukám megszokta, elfogadta hogy meleg vagyok és örül velem együtt azokért a dolgokért amiket sikernek tartok. Ez jó.

Hogy pasihiányt nem lehet megszokni, ez vitatható. Bár hogy nekem sehogy sem menne, az tuti, egyrészt azért mert "szeretek" mártírkodni – ami nagy hibám- és hajlamos vagyok hihetetlenül sajnálni magam ha valami nem úgy sül el ahogy akartam. Szóval remélem, ez is javulni fog. Nem tudom hol robbant le a ló, de ha ilyen béna a herceg hogy meg sem tudja javítani akkor inkább várok még amíg jön egy olyan amelyiknek le sem robban vagy ha netán mégis, gyorsan szervizelni tudja.

Apámba meg nem tudom mi ütött, mert az utóbbi időben egész jóban vagyunk. Ott kezdődött hogy megmondtam neki, ha azt akarja hogy legyen egy fia aki nem csak mutatóban van hanem amolyan igazi fajta, akkor jobban tenné ha nem a rokonságom szapulná előttem hanem olyasvalamivel igyekezne megtölteni a meghitten együtt töltött időt ami számomra is élvezhető, nem provokál. Továbbá megszellőztettem neki hogy ha számomra élvezhetőkké válnak a találkozók akkor talán még jópofát is tudok majd hozzájuk vágni, nem csak kényszerből hanem őszintén. Azt hiszem életében először olyat tett amit nem ő gondolt ki hanem megfogadott egy tanácsot, történetesen az ő buzi kisfia tanácsát és talált is egy közös programot, ami tényleg jó és nem csak egyszeri. 

Nagy naivan azt hinné az ember, hogy ezek után megelégszik ezzel és örül annak hogy tudott valamiféle kapcsolatot kialakítani amire rá lehet fogni hogy apa-fia meg elkísérem bemutatókra meg szerepelek vele az újságban, amiért le tudnám köpni magam, tudván a nagy hírverést mire használja fel de nem, tűrök és inkább a nyelvem harapom le minthogy arrogánsan leteremtsem. Azt hinné az ember hogy ennek örül és azon fáradozik hogy nekem minél jobb legyen. 

Ehelyett ismét a fejébe vette- állítólag a helyi elit-pubból jött a sugallat- hogy meleg vagyok (oh minő rágalom). Ismét lefutotta a nyári menetet anyummal, valamint taktikai érzékét megvillogtatva elhívott inni holnap este. Nem kell sok ész hozzá hogy kitaláljam, mit akar, ahhoz sem kellett sok hogy kitaláljam én mit fogok tenni és hogyan. Persze izgulok. A fentiekhez mellékletként pedig egy msn-beszélgetés:

								Matin pedig egyszer jobb lenne megtudnia szerintem
								mert mégiscsak szülő
								és unokaszempontból…
								érted Captain
								értelek persze
								de nem fogadná el, nem olyan aki elfogad ilyesmit
								ismerem sajnos :S meg szívem szerint nem mondanám el neki mert mi köze hozzá, azok alapján amit velem tett sok nincs
								dehát szülő, azokat meg nem az ember válogatja Matin
								én is értelek, meg valahol igazad van, de szerintem nem jó egy szölő előtt titkolózni, ez nem olyan, hogy betörtél egy ablakot suliban
								később rosszabb lesz szerintem
								neked
								nem neki Captain
								persze ez így nem jó
								hát, majdcsak lesz valami
								csak akkor kéne már amikor tök8 hogy mi van köztünk
								és nem addig amíg a heti zsebpénzem tőle jön:D ahh Captain gonosz vagy és számító Matin
								igen az vagy jól látod
								én zsebpénzt se kapok, soha nem is kaptam, nem is kértem, nem is akartak adni
								nem értem azokat, akik kapnak zsebpénzt
								nem tudom megítélni, hogy jó vagy rossz dolog, de lényeges különbség van a szülőkkel való viszonyban azok között akik nem kapnak
								szerintem Captain
								hát figy, koleszosoknak csak jól jön a zsebpénz
								máshogy nem tudnék hazajönni:D
								de ebből spórolok össze magamnak cuccokra, kis mini költségvetés, beosztom, mire mennyit lehet, vannak havi fizetéseim pl a telefonszámla
								egy része
								anyumtól nem kapok
								nem is kérek
								és ez szerintem mindent elmond
								mert tudod az a baj hogy apám olyan ám
								hogy elhiszem én h szeret és jót akar de nem tud szabadulni attól hogy tekintélyelvűen akar nevelni
								de úgy nem lehet
								nem fogok felnézni rá, nem lesz a példaképem pedig azt akarja
								ok mostanában erőmön felül jófej vagyok vele ami jó
								mert tényleg jó hogy azért van vmi kapcsolat meg beszélünk olykor
								hetente többször is
								mondtam neki hogy ha akarja a fiát
								akkor normálisan viszonyuljon hozzé
								mert engem nem érdekel az hogy ő kivel hogy mit mennyiért
								ezeket úgyis megtudom, vele nem erről akarok beszélni, nem akarok felesleges konfliktust ami senkinek sem jó
								de tőle
								valahogy olyan törődést sosem kaptam ami elég lenne ahhoz hogy megbízzak benne úgy mint szülőben akire rábízhaom ezt
								a mostani produkcióit ha folytatná egy pár évig akkor talán
								de van itt előtte 17 év
								és tudom, megintcsk én vagyok a hülye de
								nem tudom és nem is akarom elfelejteni neki
								nem csak a becstelenségeit meg a gerinctelenségeit
								hanem azt hogy 13 évig laktunk együtt
								addig egyszer sem kérdezte meg hogy 'kisfiam, mi van veled? hogy vagy?' csak ilyen egyszerű kis kérdéseken múlott
								neki mindig fontosabb volt a tv meg a póker
								amit hinni akarok hogy már nem így van
								de amíg ilyen telefonos akciói vannak és a hátam mögött még mindig folytatja az életmódját és a család módszeres tönkretételét
								velem lehet akármilyen rendes
								vak nem vagyok Matin
								jó én ezt értem
								de ha a zsebpénz felöl nézzük az egész dolgot, akkor ő azért adja neked, hogy neked jó legyen és hogy benyaljon vele
								te meg azért fogadod el, hogy neked jó legyen és kihasználd őt
								ahogy én látom

1.5.3 by Captain himself

Réges- régen (de nem egy messzi- messzi galaxisban csak itt a Papírhajón) volt már hogy a családomról írtam de a közelmúlt eseményei miatt most megint előveszem a témát melynek apropója nem más mint az én édes jóapám. Aki esetleg még nem olvasott volna róla, annak itt van néhány korábbi bejegyzés, mondjuk ez vagy ez. De például nekem a személyes kedvencem róla az ez. Mármint maga a töréntet,olyan kis cuki ahogy előadja az aggódó apát.

Naszóval egyszerűen kiborít és tudom, hogy mégis ő az apám meg minden de ez egyszerűen borzalmas! Sajnálom és szégyellem hogy ezt kell mondjam (írjam) de nincs bennem egy csöppnyi szeretet sem iránta, semmi ami felindíthatna arra hogy kicsit nyissak felé mert elszalasztott minden lehetőséget. Itt volt neki több mint 17 év megismerni a fiát, az ő egyetlen fiát akivel mindenkinek marhára dicsekedik hogy ilyen okos meg ide jár meg oda de úgy, mint igazi apa gyakorlatilag nem létezik.

Történetünk 1991. 06. 24-én kezdődik Szegeden, amikor megszülettem. Akkor még talán elmondhattuk azt, hogy a család létezett úgy, mint család a szónak abban az igazi értelmében, már apám jelleme valahogy már akkor kibontakozott amikor anyai nagymamámat megvádolta azzal, hogy titokban megkereszteltek engem katolikusnak (ugyanis vallásom körül volt egy kis vita de végülis református lettem, nem mintha annyit számítana, az Isten mindehol ugyanaz).

Hogy kiskoromban mennyire foglalkozott velem vagy mennyire nem, arról legkorábbi emlékem 3 éves koromból van, amikor fociztunk a kertben és ő annyira meg akarta szerezni a labdát hogy nemes egyszerűséggel félrelökött az útjából mire én elestem és elkezdtem sírni. Erre a reakciója csupán annyi volt hogy "egy fiú nem sír, olyat csak a lányok szoktak". Nem ám az hogy "na gyere kisfiam ne haragudj nem akartam, hol fáj" blablabla. Mégha nem is gondolta volna komolyan, jól esett volna.

Ott valahogy valami megtört. Azóta egyszer sem tekintettem rá úgy hogy "na igen, ő az apám". Egyszer volt egy pillanat amikor ez megtörtént de az sem sokáig: amikor Baján voltam kórházban 7 évesen a mandulámmal és jött értünk (anyával voltunk bent) akkor a folyosón elérohantam és megöleltem de viszont ölelést nem kaptam és ez is piszkosul fájt.

Mondhatjátok hogy ezek régi, nagyon régi sérelmek de én ilyen vagyok. Bocsánat talán van (ha azt megfelelően kérik) de felejtés nincs. Sosincs. Nagynéném például nagyon szeretem de neki sem felejtettem el hogy leejtett a pacizásnál úgy hogy púp nőtt a fejemre. Szegény persze nem direkt csinálta és ő jobban sírt mint én tehát meg van bocsátva, tulajdonképpen haragudva se volt rá de nem fogom elfelejteni. Hogy miért? Mert megvan ez a rossz (?) tulajdonságom hogy nagyon nehezen, sőt, talán egyáltalán nem felejtek el dolgokat.

Visszatérve apámra. Mindig irigykedtem azokra a fiúkra akik elmondhatták magukról hogy pl. építettek magaslest apukájukkal együtt.Nekem ilyenem nem volt, egyetlen magaslest építettem egyedül, hát olyan is lett, a varázsa is gyorsan elmúlt.

Igazából a probléma gyökere valahol ott lehet, hogy nagyon különbözünk és mégis ugyanolyanok vagyunk. Apukám családja nagyon konzervatív, és egy fiúgyerek akkor fiúgyerek ha igazi tökös belevaló, aki nem sír, nem mutatja ki az érzelmeit és nagyvilági. Bár ez is ellentmondásos mert nagypapám meg imád minket, az unokáit és mindenkit úgy szeret ahogy van, mindenkivel meg tudja ütni a megfelelő hangnemet és amikor nagy sikere van valamelyikünknek nem szégyell sírni, hogy mennyire büszke ránk. Talán ő is változott. Nem tudom. A családomról százoldalakat lehetne írni mint ahogy mindenkiéről.

Szóval apám is ilyen lett. Egoizmussal, hihetetlen egoval (de nem olyannal ám mint az enyém hanem ellentmondást nem tűrő önző egoizmussal) leplezi igazi énjét, ahol talán érzelmek is vannak, családfői szerepét betölteni nem tudta soha. A látszat mindig is mindennél fontosabb volt, de a háttér megteremtése már problémás feladat volt neki ezért nem foglalkozott vele. Hagyta a dolgokat a maguk útján menni szétfelé. A nagyvilági létet pedig mi mással lehetne jobban bizonyítani mint azzal hogy nem gáz az ha százezreket kártyázunk el vagy tönkre vágjuk a családi vállalkozást (melynek egy része még ma is áll és sikeres, de ha megörökli akkor kampec annak is.). Innen meg persze egyenes volt az út a játékszenvedélyhez, a hazugságcsapdához, a család erkölcsi-morális széthullásához. Ha anyum az utolsó utáni legutolsó pillanatban nem ment ki minket meg magát, bele sem merek gondolni hol lennénk ma. 

Nekem meg a hosszú évek során nem maradt róla más csak az, hogy ha hazaér rosszkedvű, nem kérdezi meg mi volt az iskolában, vagy na kisfiam mi van?,gyakorlatilag le sem bagóz csak elolvassa az újságot, replikázik a kaja miatt (amit persze a gyerekeitől és a feleségétől külön fogyaszt el), bevágja magát a TV elé (hangos böfögések és fingások közepette) majd ha hangoskodásunkkal, jókedvünkkel el mertük nyomni a Formula 1 vagy a focikommentár hangját akkor jaj nekünk. Idilli, nem?

A váláskor valahogy megváltozni látszottak a dolgok. Felébredt benne a gondolat hogy ő mégiscsak apa akinek van két gyereke.  A húgom akkor persze számításba sem jöhetett mert még kicsi volt, én akkor voltam 13. Eleinte jól esett hogy pl. megtanított sakkozni, elvitt magával az üzleti körútra (ok hogy egy napos volt de jó volt) bár később kiderült ez mind csak arra kellett neki hogy kihasználjon. Kitalálta ugyanis azt a hazugságrendszer, melyben azóta is él, s mely dióhéjban annyi, hogy a válás nem az ő hibája, ő mindent megtett és példásan viselkedett, anyumat felbuzdították az ő rosszakarói, őt most tönkreteszik, tőle most mindent elvesznek, a tesóm és engem pedig ellene nevelik anyumék, akik mindezt annyira élvezik.

A válás után is lett volna még esélye mert szerintem ki lehetett volna használni azt hogy már nem vagyunk egy fedél alatt és talán a köztünk lévő különbségek is háttérbe szorulnak. De nem így történt. Az együtt töltött időben elismerem igyekezett a lehető legjobbat adni (és egy darabig ez ment is) de mindig felszínre bukott a válás-téma. A legnagyobb pofon akkor ért, amikor a nagymamám "tutyimutyi lóf*sznak" nevezte. Ez is egy olyan dolog amit soha nem bocsátanék meg senkinek de neki meg főleg nem. Neki, aki az egész családom tönkretette hogy kritizálja azt a nagymamám aki anyukám édesanyja, az anyai családom legfőbb összetartója, aki soha senkire nem szól egy rossz szót mert olyan béketűrő, hogy a légynek sem tudna ártani? Aki milliószor fedezte őt amíg a városházán dolgozott? 

És a helyzet csak romlik. Apa- fiú kapcsolatról itt már nem lehet beszélni. Hazugságaival maga mellé állította az anyukáját is, aki szegény olyan vak hogy nem lát az orra hegyénél tovább mert ott áll kisfia és eltakarja a kilátást. Némi remény mondjuk ezen a fronton felcsillant amikor nagymamám hitt nekem apám gyerektartás-hátralékának mennyiségével kapcsolatban és kifizette az összeget ami azóta a bankban pihen, majdani továbbtanulásunk letéteményeként. 

Apám eközben érzi hogy a lába alatt szétcsúszik a talaj és ő lassan de biztosan eltűnik a süllyesztőben. Mindenki elhagyja ezért minden apró kapaszkodót kíméletlenül megragad és kihasznál a legvégsőkig bár ezzel csak késlelteti azt, ami be fog következni. Ő addig létezik, amíg él a nagypapám, azután minden elveszett. A családi vagyon megmaradt részétől kezdve vele bezárólag minden. Meggyőződésem hogy őt az egyik hitelezője a sok közül csak azért nem nyírta ki mert tiszteli a nagyapám akinek a neve és alakja megvédi őt, az embert akinek mindent megadtak és ő ebből semmit teremtett.

Nekem pedig nem jutott más csak egy szék, melyből végignézhetem hogyan teszi tönkre a családom és önmagát, és részint az én jövőm azzal, hogy az én és három másik gyerek örökségét elherdálja. Tenni sok mindent nem tudok vagy amit tudok, az sem sok. Közel vagyunk a lejtő aljához de még nem vagyunk ott, addig még az út sok gyötrelmet ígér miközben agressziója, beszámíthatatlansága pszichikai esetté érleli az apámat.

Nyomaszt, hogy ha megöregszik (ha egyáltalán ez be fog következni és nem teszi el láb alól valaki) akkor nekem kell majd gondját viselnem egy olyan embernek aki ha tönkre nem is tette de jelentősen megnehezítette az életem.

Egy dolog vigasztal mégpedig az hogy tudom, én milyen apa ne legyek. Meggyőződésem hogy az ő viselkedése és a tőle vagy az ő révén kapott rengeteg negatív tapasztalat nagyrészben hozzájárul ahhoz hogy én nem vagyok egy átlag 17 éves hanem több annál (és ez most ego ezerrel de akkoris így van).

1.1.4 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Ma (is) voltam dolgozni papámnál. Valamelyik nagyeszű APEH-os, akinek az anyja már tuti súlyos csuklásrohamoktól szenved, kitalálta, hogy 2003-ig visszamenőleg bevonja és felülvizsgálja az összes számlát, készletfelmérést, pincekönyvet, készletnyilvántartás, eladást, vételt meg minden anyám kínját.

Természetesen az ilyesféle papírok rendszerezése apámra volt bízva, aki nagyon egyszerűen megoldotta a problémát: minden papírt válogatás nélkül belevágott a nagy szekrénybe, így abban olyan káosz uralkodott, hogy a cunami okozta pusztítás ahhoz képest semmi. Két hete tart a rendszerezés (by me) és még mindig nem vagyok a végén, de már legalább 2007 decemberénél tartok (de ha nem kapnék ilyen jó órabért nem szeretném ennyire papám akkor szerintem már 2003 januárnál otthagytam volna az egészet a picsába).

Eddig kb. fél tonna (!) papír gyűlt össze, gondosan különválogatva, ledobozolva várnak a garázsban arra az APEH-os faszfejre emberre, aki mindezt kitalálta, és egy életre megutáltatta velem azokat a nyomtatványokat, melyek az 'adó', az 'Európai Közösség Jövedéki Termékei' és a  'Termékmérleg' szavakkal illetve kifejezésekkel kezdődnek.

A munka amúgy nagyon jó, mert nem igényel különösebb megerőltetést (kivéve talán a raktár átrendezése volt húzósabb de ezt most hagyjuk mert már attól is kiver a víz ha rágondolok) és jól megfizetnek. Ami idegesít, az nagymamám, aki nem képes elfogadni hogy nem 3 éves vagyok hanem 17, és fel tudok emelni tárgyakat akár 30 kiló felett is és elérem a polc tetejét, tudok olvasni és csomót kötni egyedül. Szegényt talán kicsit akaratosan küldtem vissza főzni, de aztán kiengeszteltem azzal, hogy elmagyaráztam neki, hogyan működik az érettségi rendszer (bár nem vagyok benne biztos, hogy megértette, nekem is fél évembe telt). Rajong ugyanis mindenért, ami kapcsolatban áll a tanulással (szerintem ezzel és a Magyar Nagylexikon mindegyik példányának megvásárlásával akarja/akarta ellensúlyozni azt, hogy őt anno a 'kulák származás' miatt nem engedték fősulira). 

Persze ez a munka kiváló alkalmat ad apámnak arra, hogy hülyeségeivel tömjön, mert nem igazán mozdulok el egy helyről órákig (max amikor egy-egy köteg papírt kiviszek a garázsba, de ez általában egy órában egyszer fordul elő). Ez meg nekem kiváló alkmat ad arra, hogy gyakoroljam tűrőképességem tágítását, és igen jól haladok, már csak minden második órában szólok be neki durvábban, és elejtett megjegyzéseim is egyre jobban tudom burkolni (persze olyan nagyon összetett utalásokkal nem érdemes próbálkozni, mert azokat meg nem értené meg, s így mi haszna lenne az agymunkának? Kissé demoralizáló hatással van rám a pasi). 

Viszont most jó esély van rá, hogy egy hétig nem megyek dolgozni, mivel nyaralni megyünk, ójje. Na ezért is kaptam ám, mert így nem tudok ottlenni a pont a mi nyaralásunk ideje alatt érkező illusztris vendég és az őt kísérő média fogadásán, amit sajnálok, mert jófej ember (annak ellenére amilyen nagyképű lehetne), meg hát már régen szerepetem a TV-ben (legutóbb januárban az MTV-ben voltam, ha jól emlékszem). Szóval talán már láttatok, csak nem tudtok róla

Viszont amíg nyaralok nem tudok ide sem felnézni óónoo(ez valszeg ma estétől szombatig lesz így). Bár ki tudja, viszem magammal a laptopot, remélek tudok majd hálózatot lopni valahonnan (bár nem azért megyek el nyaralni, hogy netezzek).

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

A héten négy nap 28 órájában dolgoztam a jelenleg nagypapám irányítása alatt álló családi vállalkozásnál, amely az utóbbi egy hónapra kénytelen volt kényszerszünetet beiktatni az új megyei főnökség miatt, meg pár pikáns de itt nem részletezendő dologból kifolyólag, de papámnak nem csekély kapcsolati rendszerét latba vetve sikerült mindent elsimítani, a business és a munka mehet tovább.

A nyári munka nála már-már "hagyományos", ugyanis ez a harmadik nyár, hogy ott dolgozok (és nem csak én, unokatestvérem is de íratlan törvény, hogy mi ketten nem dolgozhatunk egy munkaidőben mert akkor minden lesz csak munka nem. Van benne valami).

A nagypapám országszerte igen jól ismert,közületek is tuti vannak akik már hallottak róla (itt persze nem mondom el kicsoda), stílusával, életművével, a vállalkozással osztatlan tiszteletet és elismerést vívott ki magának és a családunk nevének, melynek bemocskolásáért a kommunista rezsim sok mindent megtett.

Hűsége és lojalitása a vállalat, a család és az egyháza irányába (mely egyben az én egyházam is, de erről majd még írok meg már írtam is) hatalmas, rengeteget küzdött egész életében, de végig megmaradt az egyenes, becsületes úton, és mindig mindenből csakis a legjobbat, a legminőségibbet fogadta el, nála félmunka, félmegoldás nincs. Van a könnyű út ugye meg a jó, több nem létezik.

Mindig is elutasította a fényűzést, a nagyzolást, s a neki felajánlott díjakat, elismeréseket nem fogadta el, a miniszteri fogadásokra sem ment el (ami marketing szempontjából bődületes hiba, de az eszméjét megértem), ugyanis ő "nem ezért dolgozott. Ő csak csinálta azt, amihez értett úgy, ahogy a legjobban tudta, ezért nem jár elismerés.". 

Szerepvállalása a díszpolgárság, a főgondnokság és a zsűritagság hármasában kimerül, mégis sokan jönnek hozzá segítségért, tanácsért, vagy csak egy jóízűt beszélgetni, mert mindenkit meghallgat és senkit nem kezel le. Tiszteletben tartja a másik ember véleményét, mégha el nem is fogadja, de nem hülyézi le kapásból (mint egyes közelebbi felmenőm).

Az élet azonban őt is próbára tette: decemberben lesz 73, de már átesett sok szívműtéten, szívrohamai voltak (s ez örökletes hajlam), agytrombózis, féloldalas lebénulás, de nem adta fel, újra felállt és küzdött, nem hagyta magát, és nem adta meg magát, az életét- és ma is él, jól van, ha nem is teljesen, de a körülményekhez, az előzményekhez képest csodásan.

Ő az én egyik nagyapám. Az egyik példaképem. A másik a szintén csodás másik nagyapám, aki a semmiből építette fel a maga vállalkozását a család megélhetésére, boldogulására, megsegítésére. Róla is majd fogok írni.

S ez a nagypapám, akinél most dolgoztam, mégis egy hihetetlen szerencsétlen ember. Szerencsétlen azért, mert az életműve hatalmas veszélyben van. Veszélyezteti a saját fia, akit ő nevelt, iskoláztatott, tanított maga: a keblén melengette a kígyót, akinek soha semmiért nem kellett számot adnia, aki nem röppent ki igazán sosem, s most is rajtuk élősködik. Veszélyezteti ő, kihasználva nagyapám nem 100%-os egészségügyi állapotát, gyengülő beszédkészségét és lassuló reflexeit: úgy fizikailag, mint szellemi értelemben félrelöki, mert már feleslegessé, nélkülözhetővé vált számára- ő legalábbis azt hiszi.

S a nagyapám nem tud mit tenni, túl sokáig hunyt szemet a fia dolgai felett, nem tud megálljt parancsolni neki. Senki nem tud. A nagy ember életműve betetőzik: végig kell néznie, ahogy a tulajdon fia mindent elherdál percek alatt, mindent, amit ő évtizedek kínkeserves munkájával felépített, elért. Végig kell néznie, hogy megértse nem egyetlen, de legnagyobb hibáját: egy lapra tette fel a jövőt. A baj csak az volt, hogy ez pont a Fekete Péter volt.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>