A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett…

-          Na, mi van? – szólalt meg végül A Hang a hátam mögött.

-          Mégis, mi lenne? – kérdeztem vissza meglepő egykedvűséggel. – Visszavágtam neki. Felültem az egyszerű kis színjátéknak, és így ismét én vagyok a család rosszfiúja, a neveletlen gyerek, akiben felszínre törnek anyám génjei. A hálátlan dög, aki nem becsüli meg az apját, és minden róla terjesztett hazugságot elhisz. Apám – és nagymamám – szerint legalábbis biztosan.

-          Eltaláltad. – mondta széles vigyorral Zsombor, majd lehuppant mellém. – Kérhetek cigit?

-          Te mindent… – válaszoltam lemondóan, majd felé löktem a dobozt és a gyújtót. – Mentolos, remélem, megfelel az ízlésednek.

-          Oh, de még mennyire. – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Hiszen hasonló ízlésünk van, nem emlékszel?

-          Nem hiszem, hogy szeretnék. De mondd, mire volt ez jó?

-          Azt hittem, te tudod.

-          Akkor kérlek, áruld el, mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs.

-          Hát jó. – szólt lemondóan, már- már csalódottan. Felállt és cigijéből nagyot szívva beszélni kezdett.  – Szóval van ez a teória, hogy tulajdonképpen senki sem árt neked, és hogy bármit is tesz, még ha olyan is, mint az apád…

-          … úgy érted, még akkor is, ha mind lelkileg, mind pedig anyagilag tönkreteszi a családot, és mindeközben nagyképűen pöffeszkedik mindenhol…

-          … nos… igen. Szóval, még ha olyan is, mint a drágalátos édes jó apád, akkor is jót tesz veled, nem feltétlenül azért, mert jót akar tenni – sőt, sok esetben egyáltalán nem akar jót tenni, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is ártani akar neked, mégis az ellenkezőjét éri el. Gondolj csak bele! Mitől vagy te olyan, amilyen? És most nem a melegségedre gondolok, vonatkoztass el tőle. A személyiségedről, a lényegedről beszélek. Egyes tulajdonságaidat vajon nem egy találkozásnak, egy egyszerű érintkezésnek köszönheted-e? Lehetséges, hogy rejtett tulajdonságainkat olyan emberek hozzák felszínre nem egyszer, akiknek talán nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget. Ebből kiindulva pedig te nagyon is sok mindent köszönhetsz az apádnak… ha tényleg igaz, és hajlandó vagy elhinni, hogy akár egy jelentéktelennek bélyegzett idegen is rengeteget változtathat az életeden, akkor az apád, úgymond, jelentősége valósággal felbecsülhetetlen.

Meghatározó minden tekintetben. Ne nézz így rám kérlek, nagyon is tudom, hogy ő téged sokszor és sokféleképpen bántott, de a maga módján egy kicsit tágabb látóteret  adott neked az Életre. Igazából tehát hálásnak kell lenned az apádnak, pont azért, mert olyan, amilyen. Sőt – hálásnak kell lenned minden embereknek, azoknak is, akik bántottak téged, véletlen vagy szántszándékkal. A lelked, a jellemed ugyanis ezektől erősödik, és rossz emberek sorának intrikája szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudj jó dolgokat. Folyamatosan szembesítened kell magadat azzal, mid van, és mid lehetne- illetve mid nem.

Neked például az apád egy idióta, akire nem apaként tekintesz, hanem csak mint valami jöttment idegenre, akivel sajnálatos módon rendkívül nagy génazonosságot mutatsz. És igen, ma megpróbáltál kiállni ellene, és elmondtad, amit el kellett mondani. Nincs jelentősége, semmin sem javítottál- látszólag legalábbis biztosan nem. Az apád ettől a dührohamtól nem lesz normálisabb, a nagyanyád nem fog leállni apád feltétel nélküli pénzelésével (mellesleg jegyzem meg: a te örökségedből), és nem sikerül kitörnöd a fekete bárány szerepéből. A mai kis lázadásod elbukott, kedvesem.

Viszont minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Te, az apád, a családod… mindenki.

Nem jellemző rám, hogy csendben hallgatok, amikor nekem nem tetsző dolgokat hallok. Főleg akkor nem, amikor mindezt kimondottan nekem címezik. Ez a rögtönzött litániai stílus pedig minden kérdésen felül a ’dislike’ listám dobogóján áll; mégis, valami miatt végighallgattam és próbáltam kivenni a végtelennek tűnő szóáradat mögötti lényeget. A mai napig nem tudom, hogy vajon az akkor még mindig igen erős csodálkozás és hitetlenség Zsombor felbukkanásával kapcsolatban, vagy már a zsenge felismerés Zsombor valódi kilétét illetően, de tény, hogy valami miatt ott, azon az istenverte tetőn rájöttem, hogy Zsombor talán nem is olyan haszontalan része az életemnek.

-          Szóval… – próbálkoztam meg valamiféle válasszal – azt mondod, hogy az élet bonyolult blabla, és hogy az intrikusainknak azért kell hálásnak lennünk, mert azzal, hogy testileg vagy lelkileg kínoznak, edzenek is minket?

-           Igen. – mondta, immár háttal állva nekem. Cipőjének orra lelógott a tetőről, de valamiért nem merült fel bennem, hogy talán aggódni kéne érte. – Tapasztalatot adnak, így felkészítenek az Élet még nagyobb és kegyetlenebb kihívásaira, melyeket így könnyebben tudunk majd venni, hiszen nem mint idegent, hanem mint ismerőst köszönthetjük. A rosszakarók tehát végső soron jót tesznek.

Ezután sokáig hallgattunk. Én elsősorban azért is, mert hallottam, hogy a közvetlen alattam lévő étkezőben apám ideges hangon és igen magas hangerővel pont azt fejtegeti, vajon hová tűnt megint az a „megtévedt”, és a legkevésbé sem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Hogy ő miért hallgatott, nem tudom, talán időt akart nekem adni, hogy ha majd összeszedem magamat, akkor annak rendje és módja szerint tudjam kiröhögni – de valamiért fel sem merült bennem, hogy nevetség tárgyává tegyem a prédikációját. Igen, idegesített a hangnem és a leereszkedően kioktató stílus, de a tény, hogy a mondandója tetszett, annyira nyilvánvaló volt, hogy még magamnak sem próbáltam meg letagadni.

***

Végül csak lemásztam a tetőről, hagytam, hogy megtaláljanak – a nappaliban szándékoztam ismét megjelenni, pechemre apám pont ott pöffeszkedett a TV előtt és az aktuális bajnoki mérkőzést nézte. Megint megpróbálkozott egy kis fölényes erőfitogtatással, hogy ’Kisfiam, a jó Isten áldjon meg, nem hiszem el’ satöbbi, de Zsombor beszéde után már nem voltam vevő még egy, fél percnél tovább tartó szentbeszédre. Egy ’Köszönöm, de elment az étvágyam’- típusú átlátszó hazugsággal átmanővereztem magamat a lépcsőn felfelé mozgó süteményerdő alatt sejtett nagymamám elől, és elindultam hazafelé.

captain@paperboat.hu I 4.9.5 I photo by Ieva Blazeviciute (purviukas-maklius.blogspot.com) UWCAd 09-11

Ha sok minden másra nem is, erre mindenképpen emlékszem a régi karácsonyokból. Akkor volt ez, mikor még együtt voltak a szüleim, és Fagyiváros egyik újonnan kiépített részén laktunk. Hagyományosan a mi házunk adott otthont a 16-17 fős szentestei vacsorának, amit én két okból élveztem nagyon: egyrészt mert együtt volt a család mindkét fele úgy, ahogy nem gyakran lehetett őket látni (gyakorlatilag csak akkor egyszer az évben), másrészt pedig mert úgy éreztem, nagyon- nagyon megérdemeltem az ajándékokat.

Mivel egy nemzedékek óta elkötelezett református család sarjai vagyunk, minden kérdésen felül állt, hogy kik fogják mondani a karácsonyi verset a templomban. Az unokatesóm és én mindig be lettünk fogva egy szentestei templomi szereplésre, amit kiskoromban élveztem, mert ugye szereplés meg mikrofon meg minden, de 12-13 évesen már lázadozni kezdtem a versmondás gondolata ellen is. Kisebb koromban viszont ez egy alternatíva nélküli állapot volt, így sokszor éreztem az ajándékokat bontogatva, hogy ha valaki, akkor én biztosan megérdemlem őket.

A szentestei menü mindig halászlével indult, majd pörköltek, sültek, rántottak, saláták és sütemények gazdag kínálata folytatták a sort egészen addig, amíg az ember szó szerint túl nehéz nem lett a székének. Így járt egyszer szegény dédimamám (aki akkor sem volt már éppen fiatal), aki alatt egyszer csak eltört a szék. Ő minden gond nélkül túlélte a kis balesetet, én pedig a mai napig nem felejtettem el, milyen vicces volt a hirtelen elsüllyedő, meglepett arcot látni magammal szemben.

A vacsora általában hét körül kezdődött, nem utolsó sorban a tőlünk kb. 2 méterre lakó unokatesómék miatt, akik (mint azóta változatlanul) mindig késve, legutolsóként érkeztek. Hogy az ajándékbontás nemes ceremóniája a vacsora előtt vagy után volt-e, arra már nem emlékszem, bár szerintem utána, mert mintha rémlene pár hiszti és sírás a vacsorák előtt. Ki tudja…?

Oh, még mindig elmosolyodok, amikor a régmúlt busás termései jutnak az eszembe… Nem mintha most panaszkodhatnék, de a gondosan becsomagolt titok felfedezésének vad örömét semmi sem válthatja fel. De hát ez van, változnak az idők, változnak a szükségletek, és mostanában már leginkább a bankszámlámon megjelenő kis csomagocskák töltenek el örömmel.

Volt ott minden, amit egy kisfiú kívánhatott magának: kisvasút, Lego, plüssállatok, távirányítós autó, ruhák, izgalmas könyvek (az első Harry Potter kötetet 11 évesen kaptam karácsonyra), társasjáték, CD-k, számítógépes játékok… Egy ideig ez mind meglepetés volt, de egy idő után (gondolom, mikor a családom kezdett kifutni az ötletekből, vagy már nem volt olyan könnyű megjósolni, minek örülnék a legjobban), jöttek az éjszakai levelek: kívánságlistát kellett írnom (vagy, opcionálisan, rajzolnom) a Jézuskának, amit a szobám ablakának párkányára raktam, hogy tudja, mit hozzon a fa alá.

A hitem a Jézuska, a Mikulás és társaik létezésében egyébként megrendíthetetlen volt egészen 12 éves koromig, azt hiszem. Unokatesómmal sokszor terveztünk Jézuska- vagy Mikulás- leső projectet, de ezek mindig elalvással végződtek. Pedig rendesen fel voltunk készülve mindenféle spéci kémfelszereléssel, mint a kulcslyukon át látó készülék, egy mini távcső, zseblámpa, jegyzetfüzet és toll.

Hogy én mikor kezdtem el ajándékozni, arra egyáltalán nem emlékszem, de szerintem valamikor 14-15 éves korom körül lehetett, amikor már volt egy stabil, kialakult baráti köröm, akikkel szintén megajándékoztuk egymást. Az ajándéktúra előtt mindig kemény költségvetést készítettem, hogy kire mennyit szánok, hogyan fogom összegyűjteni a pénzt, vagy, ha úgy tetszik, megszorításokat eszközöltem magamon, a megspórolt pénzt pedig ajándékokra költöttem.

Ahogy felnőttem, és változtak a dolgok, egy dolog viszonylag változatlan maradt: a karácsony. Igaz, a régi nagy szentestei banzájok már örökre eltűntek, és velük együtt ment sajnos az a gondtalan, felszabadult, relaxált öröm is, amit mindig éreztem karácsonykor. A családom széthullott, és a két rész két teljesen külön irányba indult: az egyik nőtt és gyarapodott, a másik pedig sajnos a mai nap is egyre mélyebbre kerül az apám által generált örvényben. Az anyukám családjával mindig totálisan jó a hangulat, nincsenek éles viszályok (max nézeteltérések, de azok meg hol nincsenek), az apám családjának viszont sok idő kell még ahhoz, hogy helyre tudjon állni a béke, és ez sajnos egy kicsit  a karácsonyokra is rányomja a bélyeget.

Miután UWC diákká avanzsáltam, a karácsonyok is megváltoztak egy kicsit: az első évemben itthon nem volt semmi különös, de Németországban részt vettem Ellie orosz családjának karácsonyi ünnepségen, ahol lényegében semmit sem értettem a körülöttem zajló dolgokból, de nagyon élveztem az egyre harsányabb hangon tukmált töménytelen mennyiségű édességet, a túláradó, tipikusan kelet- európai vendégszeretetet, és be kell vallanom, azért az a joint sem volt rossz a végén.

A tavalyi karácsony pedig azért volt különösen jó, mert velünk volt Shoya. A karácsony az az ünnep, amikor összegyűlik a család… és a tavalyi karácsony így lehetett igazán teljes.

Az idei pedig… furcsa. Nem vagyok karácsonyi hangulatban, és nem tudom, miért: azért, mert nyolcadik hónapja van nyár, azért, mert nem esik a hó, vagy azért, mert mindenhol csak pálmafákat és kóbor kutyákat látok? Időnként rám tör a karácsony érzése, bebizseregek és karácsonyi dalokat dúdolok magamnak, de nem jön át az érzés… megpróbálom itt tartani a gondolataimat, és meglepetten tapasztalom, hogy nem is olyan nehéz (legalábbis a post megírása előtt nem volt az) – talán pont azért, mert az itt-ott felbukkanó műfenyőkön kívül semmi sem emlékeztet a karácsonyra?

És milyen lesz a következő, és az azutáni? Hol leszek, mit fogok csinálni, kivel, kikkel fogok ünnepelni? Megpróbálhatnék választ keresni ezekre a kérdésekre, de még minden annyira bizonytalan, hogy egyelőre csak annyit tudok tagadhatatlanul, hogy karácsony jövőre is lesz. Hogy csak mint egy piros betűs naptári kocka, vagy mint ünnep, az pedig majd kiderül, amikor eljön az ideje.

Boldog, békés, szeretetben és toleranciában gazdag karácsonyt kívánok a Papírhajó minden olvasójának!

captain@paperboat.hu I 4.9.3 I

Mert egy ideje nem kaptok sűrűn ápdéjtelést arról hogy mi is zajlik a bloggervilág Kapitányának hétköznapjaiban. Persze, azért a blogon keresztül szerintem le lehet venni az elejtett, vagy alkalmanként éppen hogy szétcincált érzelemmorzsákból a kontúrt, a tehetségesebb vagy tapasztaltabb (esetleg extra információkkal rendelkező) olvasó talán még színekkel is meg tudta tölteni.

Voltunk – hurrá! – nyaralni, ami jóságos volt. Végre a pici lelkem mélyén szunnyadó kisfiú is kiélhette magát, mert nagyon szépséges homokvárat építettem, majd ha holnap már kicsit kevésbé leszek lusta, akkor lehet, képet is rakok fel róla. Még híd is volt két torony között, azért na. Kicsit furin nézhettem ki ahogy 20 évesen kislapáttal meg kisvödörrel levonultam várat építeni (pedig direkt estefelé mentem hogy ne lássanak sokan), de az elmúlt években azért elég rendesen sikerült feldolgoznom a vállalt hülyeségemmel járó esetleges mellékhatásokat, szóval nem okozott mély lelki törést az a néhány érdekes pillantás. És különben is, homokvárat építeni jó!

Egyébként olyan borzalmas árak vannak, hogy nem egyszer hittem azt, kifekszem. Pl. négy gyrosért négyezernemtudommennyi forintot kellett fizetni, azért az elég gáz. Ok, ha azt vesszük, hogy egy gyros- tál mondjuk 1250 forint, az megközelítőleg 4,5 euro – ez már sokkal barátibbnak hangzik, és ez így elég relatívvá teszi az egészet. Mondjuk nem szabad elfelejteni, hogy a külföldiai és a magyar árfekvések közötti különbség olykor igencsak számottevő tud lenni (bár már sajnos egyre kevésbé – ugyanez viszont sajnos nem mondható el a fizetésekről).

Nyaralás után tiszteletemet tettem a fővárosban is, és felkerestem a Thai Királyság nagykövetségét vízumügyben. Woop woop 3 hét és megyek Elég izgatott vagyok, noha még mindig elég nehéz elhinni, de főleg elképzelni magamat ahogy 9 hónapig Thaiföldön élet és dolgozok… kicsit olyan túl szép hogy igaz legyen feelingje van, de ilyen volt Duino előtt is, mégis tényleg kint voltam – amire meg utólag visszagondolni nehéz, tényleg nehéz elhinni hogy lehet ennyire jó egy embernek.

Ezen a héten pedig immár tizenikszedik alkalommal mentem kerámiázni egy hétre (amit a szakavatottak csupán köcsögölőtábornak hívnak), büszke voltam magamra, és a tanárom szerint is sokat fejlődtem Ha holnap tényleg kicsit kevésbé leszek lusta, akkor arról is kaphattok képet.

Oh, és végül, ámde egyáltalán nem utolsó sorban: blogtaliiiii! Wow, nagyon jó volt, minden blogtalit élveztem eddig (ok, az elsőt talán annyira nem, de akkor még nagyon pici voltam), de ez egy picit más volt – fura volt hogy milyen kevesen voltunk, bár ez szerintem csak emberközelibbé tette a dolgot. Köszönet Kristófnak a szervezésért! Jó volt (mint mindig) együtt látni a kollégákat, és ha kivételezhetek némelyikükkel, akkor én külön örültem annak hogy végül Kevin is előkerült, Kristóffal is totál jól elbeszélgettünk (mondjuk vele mikor nem?), Matinnal is megosztottuk egymással ügyes-bajos dolgainkat, Viktort és párját látni mindig öröm, Csigusz jelenléte is nagyon jól esett, m.-mel is mindig élmény összefutni, csak úgy, mint a kissé őrült Frozennel, végre megtudtam, kis is az a Mazsi, Daedalust sem láttam már jó ideje, Rollyt sem, bár vele szerintem még nem váltottam egyszerre 2 szónál többet sosem, és örültem, hogy a végén Rion is befutott, igaz, csak egy kis időre.

Summa summarum, megritkult blogolásom magyarázata a Zélet. Erről jut eszembe, a minap egy olyan helyesírási hibát vétettem egy e-mail írása közben, hogy elgondolkodtam, talán ha nagy leszek, álamfő szeretnék lenni. Mondjuk én javítottam is rögtön, szóval lehet, hogy túlképzett vagyok a szakmához.

Jön majd a blogban sok érdekes, régóta várt (főleg részemről) téma. Lesz itt szó a hajléktalanokról, a külföldi életről magyarként és talán Zsombor is benéz egy picit. Szóval keep reading, érdemes lesz

captain@paperboat.hu I 4.5.5 I

Azt hiszem, szeretek vidéki lenni – ezt leginkább akkor vélem érezni, amikor pár budapesti ismerősöm a vidéket kollektíve leszóló beszólásaira ugrok. Nem mondom tehát, hogy a vidékkel bármi baj is lenne, nem ítélem el és nem fordulok vissza leköpni azt a helyet, ahonnan akárhogy is, de indultam – ezt meghagyom másnak. Viszont május vége óta, amikor visszatértem Fagyivárosba, körülleng egyfajta unalom, ahogy a napok ugyanúgy telnek és nem akarnak változni, amikor annyi szabadideje van az embernek hogy már abba fárad bele – leginkább azért, mert nem is tud mit kezdeni a szabadidejével. Nincs is mit kezdeni vele, tulajdonképpen.

Vidéken bizonyos szempontból jobb, és én tulajdonképpen szeretem – de azt is tudom, hogy itt kéne leélnem az életemet, én beleőrülnék. Fagyiváros, bár szerintem szép és jó hely, fájdalmasan kisváros, ahol példaszerűen keverednek a falusi, kisvárosi és a kertvárosi elemek: a magánéleted nagyon könnyen közszájon foroghat, a neved alapján a Zemberek rögtön fejből idézik a családfádat, mindenki tudja merre jártál éppen és nagyjából mi történik az életedben. Teszik ezt egyrészt azért, mert valahogyan az ő életüket is a másé tölti meg tartalommal.

Őket sok esetben nagyon megdobálta az élet, és sokuk mögött küzdelmes és iszonyúan nehéz évek állnak: olyan dolgokon mentek keresztül, amiket én sokszor elképzelni sem tudok. Őket azonban mindez ide kötötte: a munka, a szőlő, a bujdoklás, az elnyomás, a kiszolgáltatottság, a hagyományok letörése, a szellemiség elnyomása… és még most is ebbe kapaszkodnak. Köztük és köztem a generációs szakadékon túl egy olyan identitásbeli különbség is húzódik, ami olykor már-már áthidalhatatlannak látszik. Míg nekik a világ véget ért a szőlőnél és úgy tekintettek az ország határára mint egy nehezen nyíló, rozsdás vasajtóra, addig nekem már Európa vége sem jelent megálljt. Az ő világképüknek, az életről alkotott felfogásuknak az én generációm sokszor nem megfeleltethető, személyesen én pedig pláne nem.

Mondom mindezt a legnagyobb tisztelettel, mert tudom, hogy nélkülük és az ő áldozataik nélkül ma én sem lehetnék itt. De van különbség a hála elvárása és a röghöz kötés között: az előbbi természetes, az utóbbi viszont a saját félelmeik és korlátolt lehetőségeik átültetése az én életembe, amihez egy bizonyos ponton túl egészen egyszerűen rajtom kívül senki másnak nincsen semmi köze.

Vidéken az élet nehezebben és lassabban folyik, mint egy nagyvárosban. Nekünk, melegeknek, vidéki melegeknek az a közvetlen környezet, ahová születtünk, sokszor jelenthet bezártságot egy idő után.

Így érzek most egy kicsit én is. Bezárva, pontosabban: elzárva. Azt hittem, ha elmúlik az első after-College sokk, amikor már túlteszem magamat a tényen hogy Duionak vége, akkor jobb lesz. Jobb lett…? Hiányzik az, hogy kimehessek görkorcsolyázni egy óráig anélkül, hogy átérnék a szomszéd városba, az új és régi arcok folyamatos keveredése, az ötletek, ideák és életstílusok változatossága… hiányzik a körülöttem folyó ÉLET, amit nem nekem kell kavarni hanem zajlik magától és csak rajtam áll, hogy mikor vetem bele magamat… így viszont néha olyan keservesen lassú és kiüresedett, hogy már azért nem töltöm meg kicsit értelmesebben, mert egészen egyszerűen elveszi tőle a kedvemet.

Én ide, mármint vidékre, és azon belül is Fagyivárosba is csak időnként, de sosem túl sokáig, visszatérni szeretnék. Azon belül, végső soron pedig egy nagy összes kis darabjába haza.

captain@paperboat.hu I 4.5.3 I

Igen, csak egy dolog. De most az én részemről. Ez az én életem, nem a tiéd. A sajátodat úgy cseszed el, ahogy akarod – szíved joga. De én nem fogom hagyni, hogy beférkőzz az enyémbe és azt is tönkrebaszd a sajátoddal együtt.

Mert ez az én életem, nem a tiéd. És az én tetteimért én vállalom a felelősséget. Ha jó lesz, akkor örülök, ha kevésbé, vagy ha valami nem túl jól sül el, akkor azért is én fogok szívni, nem te. És nem kell, hogy a nagy megmentő szerepében tetszelegve belepofázz. Az igazán fontos dolgokat mindig is a magam erejéből értem el, és ez ezután sem lesz másképp.

Tisztelj, hogy tiszteljelek.

captain@paperboat.hu I 4.5.2 I

Jobb lenne, ha máshogy lenne?

Talán, talán nem.

Olyan sokszor elgondolkodtam ezen mostanában… szétesik itt már minden. Szétrohasztotta ez az utolsó szemét, hosszú évek kitartó munkájával a nemlét szélére sodorta a családot.

Minket már a látszat sem tart össze. Eddig talán az, ha más nem is, összefogott – a látszat, a puritán protestáns-lét alapja, a problémák szőnyeg alá söprése és az intő jelek figyelmen kívül hagyása.

De nincs már látszat: pusztulás van, betegség, ármány, lopás, bukás és csalás. Adóssághegyek apámnál, amit nagyapám tömköd be állandóan, míg a másik oldalon egyik napról a másikra élés, bizonytalanság, elárultság, elhagyatottság…

Sosem értettem, hogyan tehet különbséget egy szülő a gyerekei között. Sosem értettem, hogyan szeretheti egy szülő az egyik gyerekét jobban, mint a másikat. Szeretheti máshogy, másképp, másféleképpen, lehet különbség a hozzáállásban – de nem a szeretetben magában.

Hogyan hagyhatja egy szülő magára a gyerekét…? Hogyan hagyhatja szenvedni és kilátástalanul küzdeni, tétlenül nézni a vergődését miközben a másiknak falaz, azt halmozza el viszonzatlan szeretettel és természetesen rengeteg, rengeteg pénzzel – és hajtja a fejét is az elvakultság pallosára…?

És van Ő, aki mindennek az okozója, a helyzet kezdete és… vége? Lesz vége? Mikor lesz vége? Meddig állhat még fent ez a torz, családra legkevésbé sem emlékeztető helyzet? Meddig vezet még lefelé az út az érzelmi, szellemi és anyagi lejtőn?

Sokszor kedvem lenne csak úgy kiszállni belőle, tudod? Csak úgy kiállni és a képébe ordítani: buzi vagyok, egy azok közül akiket szívedből gyűlölsz, de ne aggódj, a gyűlöleted nem egyoldalú! És elmenekülve a… sorsom? Végzetem? Vesztem? Nem tudom… valami elől, kisétálni ebből az egészből, nem érdekelve, mi lesz: hadd jöjjön utánam a vízözön és legyen teljes a vég, pusztuljon ami amúgy is haldoklik…

Vagy esetleg én lehetnék a helyzet kulcsa, a megoldás? Hogyan? Mit kéne tennem, hiszen annyiszor próbáltam már annyi mindent, de mégsem…

Nem vagyok elég bátor, vakmerő vagy egyszerűen csak hülye ahhoz, hogy bármit is tegyek.

captain@paperboat.hu I 4.4.5 I

Régen volt ilyen, és mivel a blogon kissé elbillent az egyensúly, és persze sok-sok mindenről tudok is beszélni ezért most ismét egy hétpontikszes bejegyzéssel örvendeztetlek meg titeket

Mostanában napjaimat édes semmittevéssel tengetem, noha nagyon nem azzal kéne. Az a helyzet, hogy jövő hét keddtől március 4-ig az IB Trials édes kéthetét fogjuk élni, amikor is a májusi egy hónapos, igazi, vérre menő (és azt másfél éve szívó :S) IB-t zsúfolják bele 13 napba. Juppí. Mondanom sem kell, szinte semmit nem készültem rájuk- egyrészt azért, mert semmit nem számítanak, akkor pedig minek törjem magam, és azért sem, mert éppen sikerült túllendülni a portfóliók (Economics, History, English A2, E-Systems) leadásán, a Theory of Knowledge esszé benyújtásán és a MathStudies project verifikálásán, szóval ami most a legkevésbé érdekel, az pont hogy az iskola.

Az elmúlt három héten három látogatóm is volt. Először Csigum jött és töltöttünk együtt három napot Velencében, Triesztben és Duinoban, majd utána hétvégén pedig unkatesóm, Nóri és Ati, egy közös haverunk jöttek, hogy még véletlen se legyen nyugtom Nóriékkal sikerült hosszú ideje végre megint berúgnom (többször is volt erre próbálkozás, ám valahogy sosem jött úgy össze, ahogy szerettem volna). Csiguval természetesen más volt a hétvége fókusza.

Hétvégén viszont irány Budapest És természetesen Csigusz <3. Pénteken este 22:30-kor indulok Triesztből busszal és reggel 6:15-re leszek Budapesten. Szóltam, hogy nem leszek, szóval totálisan legális a hazautam- mondjuk éppen ideje kicsit tartani magamat a szabályokhoz, most hogy három hete gyakorlatilag folyamatosan kívül helyezem magamat rajtuk. Na de visszatérve: nagyon várom már hogy menjek és két teljes napot Csigummal lehessek Hiányzik nagyon.

Március 5-én pedig irány Párizs! A UWC-k minden évben szerveznek egy egyhetes ún. Project Week-et, aminek keretében az iskolán kívül kell a csodás UWC-s elveinket gyakorlatba helyezni. Ezért mi tízen Párizsba megyünk március 5-től 12-ig, ahol egy hajléktalanszállón fogunk ételt osztani, na meg szabadidőnkben ránézünk a városra is, ha már arra járunk Pierre, a francia sulitársam lakásában fogunk lakni, aki pont tegnap mesélte nagy lelkesen, hogy egy meleg pár lakik a szomszédságukban, és van a közelben egy melegbár is (nem mintha ezek bármit is számítanának, de azért na, értékeltem az igyekezetét ).

… és ha már utazás, akkor íme valami, amit eddig, be kell valljam töredelmesen, mély titokban tartottam előttetek. Egyszerűen csak azért, mert nem láttam értelmét azelőtt elkiabálni bármit is, mielőtt még én magam tudtam volna akár egyetlen konkrétumot a dologról. Szóval, a dolog úgy áll, hogy…

szeptembertől Thaiföldre költözök egy évre

Biiizony. Megkaptam egy munkát, amire jelentkeztem- Bangkokban fogok dolgozni egy árvaházban, ahol HIV + gyerekek vannak, korábbi gyermekprostituáltak, vagy egyszerűen csak eladták őket a szüleik… itt leszek háziszülő és angoltanár, meg amit még hoz a sors, egészen 2012 májusáig. A project a Red Cross Nordic United World College önkéntes központjának a segítségével valósulhat meg, ami már 15 éve küld UWC-s diákokat önkénteskedni a világ minden tájára- a linkjüket megtaláljátok az Irányok alatt

Volt persze nagy öröm meg ugrálás meg ordítozás meg rohangálás meg egymás nyakába borulás meg minden. Jelenleg a meghívólevelemre várok, amivel majd szépen elbattyogok a Thai Királyság nagykövetségére vízumért, lefoglalom a repjegyet és irány a messzeség!! És ha már arrafelé vet az utam, talán elnézek az én egyetlen szobatársamhoz, hivatalos nevén buzikám amore Shoya-hoz

4.1.6

captain@paperboat.hu