A padlás poros volt. Zsombor és én a hatalmas, üresen tátongó dobozok között elveszve kutattunk, mint két valódi felfedező a feledés ismeretlen dzsungelében.
Rengeteg elromlott, használhatatlan, mérgező, ártalmas kacat között bukkantam rá egy focilabdára. A többi tárggyal ellentétben ez nem volt porral borítva; olyan tisztán csillogott, mintha csak egy perce dobták volna ide, erre a silány, sötétséggel telített helyre. Lassan felemeltem, és a tetőcserepeken át beszűrődő fénybe tartottam.
- Mit találtál?- hallottam Zsombor hangját a hátam mögül.
- Csak ezt a labdát. – válaszoltam. – Miért van ez itt? – kérdeztem Zsombor felé fordulva.
Arcán átfutott egy árnyék. Mintha hirtelen ismét felbukkant volna valaki, akit akármennyire is akar, nem tud kiutasítani magából. Mintha egy, a labdához hasonló sebet téptek volna fel benne. Egy sebet, amelyet valahol mélyen ejtett valaki, akit nem tud a felejtés, a kárhozat, az örök nemlét sötét padlására száműzni.
- Dobd ide. – szólt végül halkan, majd elkapta a felé repülő labdát. Mély lélegzetet vett, majd a tüdejébe áramló mocskos portól heves köhögőroham tört rá.
- Tartsunk egy kis szünetet. – mondta végül, majd leült egy nyitott, félig telepakolt dobozra. Kezében lassan forgatta a labdát. – Most elmondok neked egy történetet.
*
A kisfiú lassan, körülményesen kötözte cipőfűzőjét. Anyja valahol a dolgozószobában tett- vett, apja pedig arcán a megszállottak boldog- lázas izgalmával járkált fel és alá, szúrós tekintetével sürgetve a fiút.
A nap fényesen tűzött. A kert máskor üde zöld gyepje sárgán fulladozva vívta haláltusáját a rekkenő hőséggel. Az apa gyermeki izgalommal magyarázta az érthetetlen, össze- vissza szabályait ennek a furcsa játéknak. A kisfiú, arcán szorongással, lelkében pedig félelemmel kénytelen- kelletlen hallgatta.
- Érted? – kérdezte az apa.
- Értem. – hazudta a fiú.
- Akkor kezdjük.
A kisfiú levette szemüvegét, nehogy eltörjön, majd gondosan a kerti asztalra helyezte. Mély lélegzetet vett, majd mint egy vesztett csatába induló harcos, lassú léptekkel sétált saját kis csataterére.
És elkezdték. Az új, drága bőrlabda magasba repült, és nekilódultak. Legjobb tudásuk szerint küzdöttek. Az apa, az önjelölt tanítómester és fia, az elszánt kis harcos- a két gyerek körbe- körbe szaladt a halott gyepen. A labda pedig öntudatlanul szállt, gurult kapukon át egyik térfélről a másikra. Az apa, a győzelem ízétől megrészegülve lebegett keresztül a pályán, míg a fiú a megaláztatás súlya alatt bukdácsolva próbálta követni.
A labda a pálya közepén nyugodt, mikor egyszerre rúgtak bele. Az apa rúgásának ereje a földre taszította a kisfiút. Egy pillanatig öntudatlanul feküdt. Egy pillanatig még nem tudta eldönteni, felkeljen-e, vagy utat engedjen dörömbölő könnyeinek. Nem volt választása: könnyei dühödt tömegként törtek elő, száját szélesre tátotta, és utat engedett kétségbeesett hangjának is.
Hirtelen árnyék magasodott fölé, mintha öblös felhők takarták volna el a napot. Térdét elkeseredetten markolva felnézett apja dühös arcára.
- Állj fel. A fiúk nem sírnak.
- De fáj! Nagyon fáj! – mondta sírástól el- elcsukló hangon kisfiú. Nem állt fel.
Hirtelen erős, bizalmat árasztó erőt érzett. Anyja meghallotta fia sírását, és kijött az udvarra. Gyengéden felsegítette a sérült kisfiút. Letörölte könnyeit, és visszaigazította rá szemüvegét.
- Ne félj, nem lesz semmi baj. – mondta lágyan, majd az apához fordult. – Mindenki sír, aki érzi a fájdalmat. – mondta, majd kisfiát karjaiba vette, és bementek a hűs házba.
Az apa pedig, mint egy hadvezért, aki a csatában elvesztette apródját, egyedül állt a haldokló udvar közepén. Kifejezéstelen arccal nézte a távolodó anyát és a kisfiút.
Aznap este mindketten bosszút esküdtek.
Az apa álmatlanul forgolódott ágyában. Lelkét elöntötte a harag. „Én nem ezt akarom.”- gondolta.
A kisfiú is álmatlanul forgolódott ágyában. Az ő lelkét a keserűség öntötte el. „Én nem ezt akarom.”- gondolta, fájdalmas lemondással. Majd egy hirtelen ötlettel vezérelve kipattant az ágyból, magához vette takaros kis köpenyét és kezébe vette zseblámpáját. Az éjjel jótékony takarásában titkos szabadságharcosként osont ki a garázsba. Zseblámpája fényénél kikutatta a labdát, melyet apja a sarokba hajított. Félősen felvette, majd lassan megforgatta kezében. Szemét ismét elöntötték a könnyek, és kis karjának egy hirtelen, erőteljes lendítésével feldobta a labdát a padlásra.
Másnap a reggeli mellett, aznap először, életükben utoljára egymás szemébe néztek. Az apa keserű lemondással nézte a kisfiút ápolgató anyát. A kisfiú nyugtalan, gonosz örömmel fúrta tekintetét apja szemeibe. Arcán széles mosoly ünnepelte az éjjeli forradalom sikerét.
*
A labda egy üres dobozba került, melyet Zsombor azonnal le is zárt. Sok- sok évig nem tértünk vissza a padlásra. Egyszer azonban ismét oda vetett a sors. A létrán felfelé mászva eszembe jutott a labda, és története. Halványan elmosolyodtam, majd felkapaszkodtam a por és felejtés örök birodalmába.
Ismét megláttam. Úgy feküdt ott ártatlanul, a tetőcserepeken át bezuhanó napsugarak ölelésében, mintha sosem érintették volna meg. Talán csak a következő meccsre vár.
3.1.0
