Papírhajó

Az utóbbi időben azt hiszem elég olyan bejegyzéssel bombáztalak titeket, amelyeknek az igazi jelentését csak hosszas elemezgetés vagy jó intuíciós képességek birtokában lehetett felismerni. Így most íme: az elmúlt hét két részletes leírása.

Az iskola tantervében szerepel egy ún. Project Week, ami minden tanévben (háh, mekkora meglepetés) egy hetet vesz igénybe. Arról szól, hogy a diákok szervezhetnek projectet, ami egy szocális munka vagy ilyesmi. Erről egyébként már írtam itt.

Szóval február 20-án repültünk Velencéből Budapestre A kis nyolcfős csapat összeállítása kicsit random volt, de egy dolog mindenképpen összekovácsolt minket: a kőkemény melegség

8-ból négy ugyanis queer volt: jómagam, a norvég másodéves Liv biszexnek vallja magát de köztudomású, hogy leszbikus; Ellie szívem nemrég jött rá, hogy biszex, és Shai már Ljubljanában bevallotta, hogy bizony leszbikus.

Így hát az első szombat esti utunk az Alteregóba vezetett. Jól éreztük magunkat: volt rúdtánc, a travi show nekik nem tetszett annyira, mert ugye nem értették Dömper szövegét, viszont a helyet nagyon megkedvelték.

Ellie és Liv pedig majdnem összejöttek a rúdon- sajnos csak majdnem, és Ellie azóta ugyanabba a spirálba veri magát, mint amibe én rángattam magam Ole (Mr. Norway) kapcsán. Majdcsak túljut rajta…

Nos, de lépjünk tovább: vasárnap miután felébredtünk, maradt még idő egy gyors városnézésre, majd irány Kecskemét! Ugyanis a projectünk, az angoltanítás Kecskeméten volt, ahol a vasútállomáson már várták őket a host familyk. Szétosztottuk őket, mindenki megkapta, akihez be volt osztva, engem a családom kapott meg, és hazakocsikáztunk Fagyivárosba, ahol rövid szunyára hajthattam fejemet,

ugyanis hétfőn reggel angol tanítás premier Az egész összességében jó volt, szerintem jó órákat tartottunk. Minél kisebbek, annál okosabbak és ügyesebbek voltak- ez az első nap meglepetésként ért és naaaagyon kiakadtam. Nem hiszem el, hogy mit csinálnak a Refiben, mióta nem járok oda, de az angoltanítást kicsit mellőzik. Gyakorlatilag az idegösszeomlás szélére kerültem a harmadik olyan osztály után, amelyik nem volt képes együttműködni, beszélni, játszani… nem hittem volna, hogy ilyen rosszul áll a dolog. Aztán a negyedikesek visszabillentették a jókedvemet, így utána is igyekeztünk picikhez menni, mert ők elképesztően jók, okosak és nyíltak.

Így megerősödött bennem a tudat, hogy nem leszek tanár, vagy csak valami hiperiskolában, ahol a jövő Einsteinjeit nevelik.

A PW nagyon sokat kivett belőlem. Nem bírtam, hogy ilyen hihetetlen szinten én vagyok mindennek a közepe: a PW vezetője, akinek mindent irányítani kell, aki fordít (ami egy nagyon nehéz munka, egyszerre két nyelven működtetni az agyad hosszú távon). A másik pedig az a szakadék, ami az otthoniak és köztem keletkezett, amiről majd még írni fogok. A gond az, hogy sokan (a nagy többség) nem igazán érti, mi is az a UWC, olyan megfoghatatlan, megérthetetlen nekik az egész. Annyit vágnak, hogy kint vagyok, jó nekem, és nem hiszik el, ha panaszkodok, ha úgy kezdek egy történetet hogy “Velencében az történt, hogy…” akkor forgatják a szemüket hogy “Jaa, te Velencébe járogatsz” és még sorolhatnám. Sajnos nagy szakadékot ás az ösztöndíj köztük és közém, így nem értették meg sokan most sem, hogy nem azért vagyok otthon, hogy pihenjek, hanem azért, mert dolgozok. Egy iskolai projectet vezettem, és ez nem volt relaxáló. Én viszont senkit sem akartam megbántani, így igyekeztem magamat olyan sok részre választani, amennyire csak tudtam, hogy mindenkivel lehessek- és ez nem volt nehéz. Igazából nem voltam sehol, és ezt mindenki érezte. Nem jó dolog ez, de erről majd később írok részletesen.

A nemzetköziek amúgy jól érezték magukat: a host familyk minden este megitatták őket, a nagyapám szintúgy. Magyarország tetszik neki, jót röhögtek a ‘kuki’ és ‘puszi’ szavainkon (a kuki angolul süti, a puszi pedig a lányoknak van, a fiúknak nincs ), tanultak pár magyar szót (csillagok, köszi, nem lehet, nem, igen, áldás békesség -.-, szia), tetszett nekik Budapest, Kecskemét és Fagyiváros is (a fagyit pedig imádták- bár sajnos be kell látnom, igazuk van: a gelato tényleg jobb, főleg a világdíjnyertes trieszti Zampolli).

Csütörtök este mentünk vissza, hogy szombat délutánig még élvezzük Budapestet. Így a magyarországi tartózkodás PW része véget ért- és jól ért véget. Igaz, sokat kivett belőlem, de jó volt. Minden úgy ment, ahogy mennie kellett: mondhatnám, mint a karikacsapás? Igen, egyébként igen. Nem voltak fennakadások, mindenki tudta a dolgát (aki meg nem, annak megmondtam, mit kell tennie), a büdzsét sikerült 150 minuszról 5 pluszra átfordítanom, ami azért szerintem elég jó eredmény (közgazdásznak kell mennem, de komolyan vagy egyenesen pénzügyminiszternek, együtt többet érek, mint az összes parlamenti idióta együtt). A host familyk csodás munkát végeztek, a családom is nagyon segítőkész volt (apám persze megint alakított, de erről most nem akarok írni).

Én ekkor találkoztam Kis Estivel. Péntek délután.

Nehéz erről bármit is mondani, írni, nyilatkozni. Jó. Jó volt, most is jó, és remélem, jó is lesz. Remélem, hogy lehet jó. Lehet, hogy irreálisan komolyan veszem, hogy nekem irreálisan sokat jelent, de úgy éreztem, kölcsönös, és azt hiszem, ő igazán olyan ember. Olyan megmagyarázhatatlan, olyan… önmaga. És ez az, ami több mindennél.

Szombaton pedig repültünk vissza Velencébe.

Az élet Duinoban szép. A nap süt, a tenger hullámzik és meleg hőhullámokat nyom az arcodba minden újabb hullámmal. Tanulunk és teszünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen. A közösségi egyetértés pedig minden harc, küszködés és önmegkérdőjelezés után elhozza a belső békét is.

Még akkor is, ha ez a belső béke egy olyan helyhez köt, amellyel lassan elszakadnak a kapcsolataid. Amely mindig a tiéd lesz, mindig a tiédnek érzed, mindig szereted, de most valahogy halványodik, lassan eltűnni látszik a láthatáron. Ami mindig megdobogtatja a szíved, de mindig szomorúságot is ébreszt benned. Amiért felelős vagy, de ami nem látszik felelősnek érted.

Igen, jó volt a PW. Kis Esti is jó. Ő nagyon jó. Ő anélkül dobogtatja meg a szívem, hogy eltűnni látnám, ami furcsa. Ésszerűtlen, érthetetlen, mégis felfogható, elfogadható.

Azt hiszem, néha muszáj az ész ellen cselekedni, hogy egyenesbe hozzuk az életünket.

3.2.1

Most olyan jó. Jó az életem, szeretem. Szeretek élni. Szeretek itt lenni. Eredményes vagyok és sikeres. Vannak barátaim, akikben bízok és ők is bíznak bennem. Kölcsönösen folyik körbe a szeretet árama.

Kis Esti is jó. Maga az érzés, hogy van, él, létezik valahol. És hogy én is élhetek, létezhetek, és valahol, valahogy része lehetek, mint ahogy ő is részem.

Akárki akármit mond- az élet szép.

Ilyen pozitív hangulatban kezdtem neki önmagam mélyelemzésének. Az eredmény nemsokára a blogomon, több részben.

3.2.0

azt hiszi, hogy én vagyok a stabil, ő pedig az instabil. Azt hiszi, hogy én érek sokat, mert optimista vagyok, pozitív élet- és világszemléletű és tehetséges.

Kis Esti szerint ő instabil, mert nem szeretik az emberek, akiket ő sem szeret. Kis Esti nem kell senkinek.

Captain szerint ennek az ellenkezője igaz. Captain szerint Kis Esti a stabil, és ő az instabil. Captain nem tartja magát többre Kis Estinél. Sőt, sokszor Kis Estit tartja többre, mert tud szerény lenni. Ez Captainnek csak hatalmas nyomás alatt megy. Vagy van önbizalma, vagy nincs, egészséges középút Captainnél nem létezik.

Captain nem tud semmit, Kis Esti pedig mindent tudhat, amit csak akar. Captain jövője homályos. Olyan szinten homályos, hogy még azt sem tudja, másfél év múlva melyik kontinensen lesz, nemhogy melyik egyetemen és mit fog tanulni. Kis Esti Captain számára a stabil pont. Egy értékes, tehetséges, szerethető regényhős.

3.1.4

“Azért indult ez a blog, hogy leírjak ide mindent, szabadon és kötetlenül, amit gondolok a világról, az életről, az emberekről, akik közt csak egy vagyok a hatmilliárdból- igen, csak egy.

Mindannyian csakis egy vagyunk a sokból, a rengetegből. Egy van csak belőlünk, egy, utánozhatatlan, megismételhetetlen.” (Az első , 2008. február 9.)

“Az illúzióknak van egy sajátosságuk, mégpedig az, hogy el lehet őket tüntetni. Nem kell hozzá más, csak szilárd akarat. S még az sem kell, hogy ez a sajátod legyen! Elég egy barát, abból az igazi fajtából, aki melleted van, és ha kell, visszarángat a földre. Még beléd is rúg egyet, hogy ébredj már fel.” (Illusion, Confusion and Confession, 2008. április 19.)

“19 nap múlva 17 éves leszek és úgy látom, nincs értelme tovább. Pedig persze van, hisz itt van körülöttem rengeteg remek ember, a barátaim és szeretteim, akik most is, mint mindig teljes vállszélességgel mellettem állnak, fogják a kezem és segítenek, húznak de én egyre csak süllyedek.” (In  memoriam, 2008. június 5.)

“Lelkünk, jellemünk ugyanis erősödik bennük, de rengeteg rossz ember intrikája és mérhetetlen szenvedés szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudjuk a jó dolgokat. Folyamatosan szembesítenünk kell magunkat azzal, mink van, és mink lehetne- illetve mink nem. Minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Menekülni nem lehet, ugyanis az élet vége is valami újnak a kezdete;)” (Kísértetek, 2008. augusztus 28.)

“Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.” (Két srác, 2009. január 10.)

“Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem.” (Szabadság, 2009. március 27.)

“Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.”(A mániám, 2009. május 29.)

“Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És ezzel szerintem minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.” (A legnagyobb bajom, 2009. augusztus 2.)

“Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?” (A múlt szelleme, 2009. október 21.)

“Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.” (Kapcsolatok, 2010. január 15.)

A Papírhajót második születésnapja alkalmából köszönöm és ajánlom:

Kis Estinek, aki időről időre visszaadja az önbizalmam,

Anyukámnak, aki segített olyanná válnom, hogy megnyerhettem az ösztöndíjat,

Unokatestvéremnek, akivel 1 éves korom óta legjobb barátom,

B-nek, aki rádöbbentett, mennyire szeretem a Papírhajót, amikor mindenáron el akarta azt tüntetni az életemből,

SVityónak, aki barátságával önzetlenül segítette az én és a blogom életét,

Barátaimnak, akik felemeltek, ha elestem,

Duinoi másodéveseimnek, akik biztonsággal vezettek be a La Dolce Vita-ba,

A magyar bizottságnak, akik hittek bennem,

Bloggertársaimnak, akik beemeltek a blogéletbe,

És végül, de nem utolsó sorban

köszönöm és ajánlom Neked, kedves Olvasó, amiért kitartasz mellettem, olvasol, tehát van miért, van kikért írnom.

“Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?” (A kör vége, 2009. december 30.)

3.1.2

captain@paperboat.hu

Kusza érzelmi életemtől eltekintve is igen izgalmasan zajlik az életem. Igaz, nekem most nem ezt kéne tennem, de úgy döntöttem, hogy mivel közgázból úgyis hetest kaptam, az új anyagot meg szintén vágom, nem kell tovább gyakorolni (főleg, mivel a következő teszt még far far away van, és megérdemelek egy kis pihenést).

Az életem mostanság a jogosítvány, Izrael, Haiti, a választások helyszíne, Verona, Örményország, a diák-ENSZ, Bosznia-Hercegovina, a project hét és Róma körül forog. Leszámítva persze Kis Estit, de róla már meséltem.

Haiti a legelevenebb, legfontosabb. A tragédia után megmozdult a világ, és megmozdult a mi nemzetközi közösségünk is. Szerveztünk egy csomó programot, hogy pénzt gyűjtsünk az újjáépítéshez. Az első ilyen egy kis helyi program volt: sütiárulás, de vasárnap volt Trieszt egyik legmenőbb és legdrágább kávézójában, a San Marcóban egy 30 nyelves versolvasásunk. Én Kosztolányi Halotti beszéd c. versével léptem fel. A végén pedig haiti lányunk könnyek között köszönte meg, hogy segítünk és áldozunk az ő országáért. Tört olaszsággal mondta mindezt, én pedig nem értettem mindent, de így is sűrűn pislogtam. Eddig 410 eurónk van, amit meg szeretnénk duplázni ezen a héten, Trieszt főterén egy előadással és gyertyás virrasztással. Hajrá!

Hogy miért jogsi? Nos, apám még télen előjött az öltettel, hogy ugyan, kéne már. Igen, igaza van, kéne. Nyáron nem akartam, mert ugye utolsó nyár meg minden, meg ha úgyis külföldön vagyok, akkor minek. Most rájött, hogy a következő nyár rámehetne, mire mondtam, hogy nem vagyok hajlandó rááldozni, mert utazok, vendéglátok, stb. Erre elintézte, hogy június végére lehessen- kissé illegális, dehát elfér az. Csakhogy itt jön a képbe Izrael/Örményország. Az iskola ugyanis két nyári lehetőséget is nyújt ezekben az országokban. Örményországba három európai Egyesült Világ Kollégium (Wales, Norvégia, Olaszország) küld 5-5 diákot, hogy segítsenek nemzeti bizottságot szervezni, hogy lehessenek örményeink is a jövőben. Izraelben pedig szociális munka, menekülttábor-látogatás, stb. nyári programlehetőség van, és én természetesen mindkettőre akarok menni. Izrael biztosnak tűnik, Örményország meg pályázatos. Ha ezek pedig ütköznek a jogsi megszerzésének apám által elképzelt időpontjával (egész június), akkor ugrik a jogsi, ugyanis nálam az élmények, a közösség, a szolgálat jóval előbb van, mint a kis plasztikkártya, ami hasznos, de bármikor megszerezhetem- igen, akár külföldön is. Ezt az ő torkán már félig lenyomtam, de van egy olyan érzésem, hogy nem egy kellemetlen vitánk lesz még ebből. Képtelen tudomásul venni, hogy ő és én nem vagyunk egyformák…

Utazás lesz a választásokkor is. Nem tudom még ugyanis, hogy hol fogok választani. Velence lenne logikusabb, de Ljubljana közelebb van. Intézés alatt. Menő, hogy konzulátuson / nagykövetségen fogok először szavazni, nem? Az, hogy a pártom 1%-on áll, már nem annyira menő dolog, de én optimista vagyok

Diák- ENSZ: ide nem kell utazni, mert ideutaznak Az iskolában áprilisban lesz diák- ENSZ (Model United Nations), ahol nem csak mi leszünk, hanem a norvégiaiak, a walesiek, szlovének meg olaszok is A héten kell jelentkezni szerepre (delegált/nagykövet), bizottságokba, bizottságvezetőnek stb. Móka lesz, várom már

Bosznia- Hercegovina pedig úgy jön a képbe, hogy van egy student- exchange project a mi sulink és a boszniai között. Ide is pályázni kell- én pedig megpályázom

Project- hét: utazás. Magyarországra. Az iskola minden tanévban kiad egy hetet, amikor el kell menni valahová jótékonykodni, szociális munkát végezni, stb. Mi megyünk a régi sulimba angolt tanítani és ingyen ebédet osztani a hajléktalanoknak. Előtte- utána pedig 1-2 nap Budapesten 8-an megyünk ugyanis, ebből három meleg, és vidéken nem sok meleg élet leledzik… Ezt a hetet természetesen én szervezem: hát nem egy leányálom… de jól halad, vannak már befogadó családok, programok, kaja, szállás Budapesten meg minden. juppí

A húsvéti szünetben pedig repülünk Rómába Jajj de várom várom várom ^^

Szombaton pedig Verona.

Szóval ezek javarészt tervek, távlatok, lehetőségek, de mindent megteszek, hogy tényekké, tervekké, távlatokká váljanak.

Az élet szép.

3.0.9

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Az akkor van, amikor már hetedszerre esel azon a k*rva hegyen lefelé csúszva. Síelni voltunk ugyanis

A legutóbbi mélydepressziós bejegyzésem után megkönnyebbültem, most pedig már kimondottan vidám vagyok Az egyik legjobb, ha nem a legjobb duinoi hétvégémen vagyok túl.

Péntek este, miután segítettem Secondának amerikai egyetemre jelentkezni (nem akarok másodéves lenni… ez marha bonyolult és kimerítő és idióta :S), elmentünk az ő rezidenciájába a három magyarnak másnapra kaját gyártani a síelésre. Épp nagyban sütögettünk, és már el is mondtam neki a norvéggal kapcsolatos történések bevezetőjét (ekkor még eléggé bánatos kedvem volt, és síelni sem nagyon akartam menni), amikor odajött a boszniai elsőéves, aki szintén meleg. Róla tudni kell, hogy nagyon a díva-típus, tökéletes transzvesztita fog belőle válni, ha “nagy” lesz. Soha nem volt vele semmi bajom, de nem is kedveltem különösebben soha. Kicsit antiszociális, de csak azért, mert nem a legkönnyebb az ő élete sem (meg szerintem ő sem teszi magának kimondottan könnyűvé). A lényeg, hogy teljesen jót beszélgettünk a duinoi melegéletről, ismét kategorizáltuk a melegeket és leszbikusokat. Azzal az indokkal nem mentem el a többiekkel aznap este a szomszédes település egyik hagyományos olasz ivójába, hogy ki kell magam pihennem a síelésre- nos, ehhez képest hajnali háromig beszéltünk mindenről. Jó volt- meglepően jó. Nem úgy meglepően, mielőtt bárki is kombinálna, mert ő azon kevesek közé tartozik, akikre azt mondom, hogy soha.

A síelés pedig… OMG Fantasztikus vooolt! A hajnali hatos kelés azért nem tetszett annyira, de aludutnk a buszban. Kb. 22-23 diák jött és 5 tanár. Délelőtt kaptunk síoktatókat… na ez vicces volt. A miénk az elméletileg tudott angolul, bár mindezt gyakorlatba nem sikerült átültetnie. Gyakorlatilag egyik cigit a másik után szívta, és erősen megkérdőjelezhető volt józansága is. Az igazgatóhelyettes jól el is káromkodta magát, amikor meglátta- igaz, németül, és csak annyit értettem, hogy sájsze, de ebből a többit is ki tudtam következtetni.

Az oktatást egy olyan pályán kezdte, ahol az egyedüli 10+-osok mi voltunk (egy délkelet- ázsiai csaj, aki még életében havast sem látott, a három magyar, egy belga, meg egy horvát). Secondoval úgy gondoltuk, hogy ez unalmas, és átmentünk az eggyel nagyobb pályára. Korai volt… igazából semmi bajom nem lett, csak az nem tudtam, hogyan kell megállni, így kb. 200-zal beleszálltam a tömegbe Azonban nem lett semmi gond, mert a görkorizásban szerzett reflexeim segítségével ügyesen kimanővereztem magam minden ütközés elől. A dolog egyébként úgy egészében tényleg könnyen tanulható, ha az ember használja az eszét, és van valamilyen korcsolyás tapasztalata.

Aztán már hivatalosan is átmehettünk a középkezdő- pályára, ahol az igazgatóhelyettes figyelt, és akit már elég jónak ítélt, az mehetett a hegyre. Mivel Secondo átvette a tanár szerepét, elég gyorsan fejlődtem, és már tök jó is voltam Nos természetesen pont akkor sikerült hasalnom egyet, amikor az én sorsom felől döntöttek, szóval én csak a második csapattal mehettem fel a hegyre.

Hmm… nice Egy holland lánnyal mentem fel, aki tudott síelni, és szerintem összességében jó vagyok, jó az egyensúlyérzékem, és ahhoz képest, hogy ez életem első síelése, nagyon jó vagyok Azt mondta, hogy másokat néha csak egy heti gyakorlás után engednek fel a hegyre, én meg már most mehettem Ok, lehet, hogy csak jófej akart lenni, nem tudom, de szerintem tényleg jó voltam. A pálya kicsit jeges volt néhol, és a fékezés- megállás technikám még nem tökéletes, szóval estem összesen 7-8 alkalommal, ebből kétszer elég komolyan. Pontosabban komolynak kinézően, mert mindkétszer elvesztettem az irányítást, és eszeveszett sebességben száguldottam lefelé, és még a fékezős háromszög- alakot sem tudtam megcsinálni, mert mindig szétcsúsztak a lécek. Nem akartam leérve teljes sebességgel bevágódni az első fenyőfába, szóval felkészítettem magam az esésre, és a pálya szélén egy félig- meddig direkt vetődéseset estem. Az első kicsit rizikós volt, mert gurultam lefelé kb. 10- 15 métert, amiből én semmit nem éreztem, csak annyit hogy minden oldalról üt valami, előttem meg forog a fehérség. A másodikban még a léceimet is elvesztettem: az egyik 4 méterre volt tőlem, a másik pedig félig felakadva a kerítésre, ami elválasztotta a pályát a hegy meredek oldalától. Huh. A másodiknál még pár ember is megállt, hogy segítsen, de (olaszul!!) elmagyaráztam, hogy semmi vész, leporoltam magam, és mentem tovább. Mindenképp jó, hogy tudok esni. Ettől a két nagy bakitól eltekintve tényleg elégedett is vagyok magammal: szépen szlalomoztam, kb. 5 necces helyzetet “mentettem”, és még lankás bukkanókon is szórakoztam Várom már a következő szombatot

Visszaérve egy kis alvás, majd Mickey’s! Az évnyitó party igen jóra sikerült Többen meg is jegyezték, hogy nagyon jól néztem ki Kicsit kellemetlen volt a norvégot meg a venezuelait együtt látni ahogy táncoltak, puszilgatták egymást, de nem volt komolyabb baj. Nem lett hirtelen szar kedvem, nem mentem el: ott maradtam és egy nagyon jót buliztam

Ma délután pedig Ellie-vel felfedeztük a tengerparti hegyes- völgyes tengerparti sétányt, teljes hosszában. Négy órán keresztül szikláról sziklára ugráltunk a tengerparton a napsütésben, fotózkodva, nevetve, beszélgetve és csendben. Hazafelé még egy fagyit is megengedtünk magunknak.

Szóval köszönöm, jól vagyok

3.0.5

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Visszaértem… amikor leszálltam a buszról Duino főterén és körülnéztem, annyira olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna… egy kicsit azt hiszem, így is van…

Hannover + Hamburg

Az utóbbi  napokban eltűntem egy picit, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szünet vége előtt meglátogattam egy félig litván, félig orosz, de amúgy német évfolyamtársam Ő hívott meg, cserébe pedig jön hozzánk nyáron. Igazából m ár most februárban, de az munka lesz, szóval nem felhőtlen kacagás és szórakozás, de erről majd később. Szóval kedden reggel fél kilenckor szállt le a Malév gépe Hamburgban, ügyesen és okosan elkalauzoltam magam a megbeszélt találkahelyre, össze is futottam Ellie-vel és egy barátnőjével Leraktuk a cuccot egy csomagmegőrzőbe és hajrá! Keresztbe- kasul Hamburgban, majd este utazás Hannoverbe, ahol pedig buli Ellie barátaival Régen buliztam ennyire jót (azt hiszem, az utolsó Mickey’s parti talán felér vele… ). Az emberek nagyon nyitottak, kedvesek és barátságosak, és mindenki beszél angolul Nagyon  jól  éreztem magam a hangulatos kis kocsmákban és a középkori belvárosban kalandozva Volt egy kis kalandban is részem: az egyik bulihelyen egy csaj ellopta a hiper- szuper sapim, amit Ljubljanában vettem (és igenis jól áll ), és nem akarta visszaadni… totál be volt állva, azt sem tudta, miről beszélek, szóval az egész német bagázst oda kellett csődíteni, annek már elég meggyőző ereje volt, és vissza is adta… bitch.

Amúgy meglepően sok német szóra és kifejezésre emlékeztem, nem mindenhol, de a helyek többségén el tudtam mondani, mit akarok, értettem, amit válaszoltak… jó volt

Az oroszok karácsonya pedig annyira otthoni volt! Ellie családja félig orosz, szóval ők később ünnepelték a karácsonyt, mint mi, és mivel pont ott voltam, meghívtak. Ezek őrültek! Egy szót sem értettem abból, amit magyaráztak, de sok kaja volt (nem mindengyik volt finom, de én mindenből illedelmesen ettem- főleg a fagyival töltött kis sütikből ). Az, hogy őrültek, akkor vált egyértelművé, amikor az egyik kislány tigrisnek öltözve hozta az ajándékokat, mert hogy náluk minden évben a kínia horoszkóp aktuális állata hozza az ajándékot… aranyos, de furcsa Én is kaptam egy nagy kupac német csokiösszeállítást.

Pénteken reggel pedig Hannover-Stuttgart: hat óra várakozás (legalább elolvastam Orwell Állatfarmját- soha jobb könyvet!!!), onnan Velence, vonattal pedig tovább. Nice Hulla voltam, mire megérkeztem, de nagyon jó volt

Ismét Duinoban

Furcsa, de nagyon jó Visszajött mindenki- nagy ölelések, sikolyok, mosolyok, beszélgetések, élménybeszámolók- van, akinek melege van, mert -30 fokból érkezett vissza, van, aki meg vacog, mert ő +30-ból jött…

A norvég ma jött vissza, mert valamilyen félreértés miatt törölték a jegyét szombatra, és ma tudott először jönni. Nem láttam még, csak egy villanásra néztünk össze, mert éppen mentünk valahová mindketten, de jajj. Én mindent szépen elterveztem fejben. Elé szeretnék állni, azt mondani neki, hogy szeretnék vele nyugodt körülmények között beszélni (mindeközben fohászkodom, hogy az angol nyelvtani tudásom ne hagyja el pici buksim- ahogy általában teszi, ha vele beszélek) vele, és elmondani neki, hogy mit érzek- bár ez már csak azért is lenne nehéz, mert én sem tudom pontosan. Az a buli bekavart, előtte már nagyjából sikerült feldolgoznom a tényt, hogy ‘he’s just not that into me’, de azok után… ok, hogy részeg volt, és én is, de akkor is… ami azután volt, az a furcsa egymás kerülgetése… vagy csak magamat akarom meggyőzni? Nem tudom, de szurkoljatok, hogy sikerüljön összeszednem minden bátorságomat, és odamenni hozzá.

Anyway, kaptam egy könyvet Párizsból, ahol a másodéveseim voltak a szünetben… csodás. Csodás. Íme a képek. Élvezzétek!

3.0.3

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

3.0.0 captain@paperboat.hu