Papírhajó

Kusza érzelmi életemtől eltekintve is igen izgalmasan zajlik az életem. Igaz, nekem most nem ezt kéne tennem, de úgy döntöttem, hogy mivel közgázból úgyis hetest kaptam, az új anyagot meg szintén vágom, nem kell tovább gyakorolni (főleg, mivel a következő teszt még far far away van, és megérdemelek egy kis pihenést).

Az életem mostanság a jogosítvány, Izrael, Haiti, a választások helyszíne, Verona, Örményország, a diák-ENSZ, Bosznia-Hercegovina, a project hét és Róma körül forog. Leszámítva persze Kis Estit, de róla már meséltem.

Haiti a legelevenebb, legfontosabb. A tragédia után megmozdult a világ, és megmozdult a mi nemzetközi közösségünk is. Szerveztünk egy csomó programot, hogy pénzt gyűjtsünk az újjáépítéshez. Az első ilyen egy kis helyi program volt: sütiárulás, de vasárnap volt Trieszt egyik legmenőbb és legdrágább kávézójában, a San Marcóban egy 30 nyelves versolvasásunk. Én Kosztolányi Halotti beszéd c. versével léptem fel. A végén pedig haiti lányunk könnyek között köszönte meg, hogy segítünk és áldozunk az ő országáért. Tört olaszsággal mondta mindezt, én pedig nem értettem mindent, de így is sűrűn pislogtam. Eddig 410 eurónk van, amit meg szeretnénk duplázni ezen a héten, Trieszt főterén egy előadással és gyertyás virrasztással. Hajrá!

Hogy miért jogsi? Nos, apám még télen előjött az öltettel, hogy ugyan, kéne már. Igen, igaza van, kéne. Nyáron nem akartam, mert ugye utolsó nyár meg minden, meg ha úgyis külföldön vagyok, akkor minek. Most rájött, hogy a következő nyár rámehetne, mire mondtam, hogy nem vagyok hajlandó rááldozni, mert utazok, vendéglátok, stb. Erre elintézte, hogy június végére lehessen- kissé illegális, dehát elfér az. Csakhogy itt jön a képbe Izrael/Örményország. Az iskola ugyanis két nyári lehetőséget is nyújt ezekben az országokban. Örményországba három európai Egyesült Világ Kollégium (Wales, Norvégia, Olaszország) küld 5-5 diákot, hogy segítsenek nemzeti bizottságot szervezni, hogy lehessenek örményeink is a jövőben. Izraelben pedig szociális munka, menekülttábor-látogatás, stb. nyári programlehetőség van, és én természetesen mindkettőre akarok menni. Izrael biztosnak tűnik, Örményország meg pályázatos. Ha ezek pedig ütköznek a jogsi megszerzésének apám által elképzelt időpontjával (egész június), akkor ugrik a jogsi, ugyanis nálam az élmények, a közösség, a szolgálat jóval előbb van, mint a kis plasztikkártya, ami hasznos, de bármikor megszerezhetem- igen, akár külföldön is. Ezt az ő torkán már félig lenyomtam, de van egy olyan érzésem, hogy nem egy kellemetlen vitánk lesz még ebből. Képtelen tudomásul venni, hogy ő és én nem vagyunk egyformák…

Utazás lesz a választásokkor is. Nem tudom még ugyanis, hogy hol fogok választani. Velence lenne logikusabb, de Ljubljana közelebb van. Intézés alatt. Menő, hogy konzulátuson / nagykövetségen fogok először szavazni, nem? Az, hogy a pártom 1%-on áll, már nem annyira menő dolog, de én optimista vagyok

Diák- ENSZ: ide nem kell utazni, mert ideutaznak Az iskolában áprilisban lesz diák- ENSZ (Model United Nations), ahol nem csak mi leszünk, hanem a norvégiaiak, a walesiek, szlovének meg olaszok is A héten kell jelentkezni szerepre (delegált/nagykövet), bizottságokba, bizottságvezetőnek stb. Móka lesz, várom már

Bosznia- Hercegovina pedig úgy jön a képbe, hogy van egy student- exchange project a mi sulink és a boszniai között. Ide is pályázni kell- én pedig megpályázom

Project- hét: utazás. Magyarországra. Az iskola minden tanévban kiad egy hetet, amikor el kell menni valahová jótékonykodni, szociális munkát végezni, stb. Mi megyünk a régi sulimba angolt tanítani és ingyen ebédet osztani a hajléktalanoknak. Előtte- utána pedig 1-2 nap Budapesten 8-an megyünk ugyanis, ebből három meleg, és vidéken nem sok meleg élet leledzik… Ezt a hetet természetesen én szervezem: hát nem egy leányálom… de jól halad, vannak már befogadó családok, programok, kaja, szállás Budapesten meg minden. juppí

A húsvéti szünetben pedig repülünk Rómába Jajj de várom várom várom ^^

Szombaton pedig Verona.

Szóval ezek javarészt tervek, távlatok, lehetőségek, de mindent megteszek, hogy tényekké, tervekké, távlatokká váljanak.

Az élet szép.

3.0.9

Nem tudlak megmagyarázni. Nem vagy az enyém. Nem lehetsz? Lehetek én a tiéd? Lehetünk egymáséi?

Utánad nyúlok, és nem érlek el. Megérinthetlek a szavaimmal, nyitott könyvemmel. Isten sem tudja, miért van ez…

Sokat jelentesz nekem. Te vagy az inspirációm, titkos álomképem, remélt vágyálmom.

Kis Esti Kornél… Szinte látlak a villamoson, ahogy a helyedért küzdesz, dacolva, harcolva a tömeggel.

Látom magam előtt kipirult arcodat, kutató szemeidet. És látom magamat is: rongyos ruhákban állok egy sarokban, egy távoli, nagyon messzi sarokban. A világ végén a Te világod szívébe vágyom.

Robogunk. Robog a villamos, robog vele az élet, vele pedig az érzelmek. Reszketve rázkódnak a göröngyös úton, neki- neki csapódva a falaknak. Hallod, ahogy kiáltanak? Hallod őket? Hallod a sóhajukba simult suttogást? Hallasz engem?

Igazán Esti Kornél vagy. Itt vagy, amíg nem vagy itt. Érzem, amit nem érezhetek. Eljöttem, hogy visszavágyjak. Ellöktelek, hogy visszahívjalak.

Értesz te ebből akármit is? Én vészesen semmit sem értek… Nem értem az életet, csak érzem. Érzem az ereimben pumpálva lüktető vért. A vér piros. A vér szép. A vér meleg.

A vér te vagy.

Az akkor van, amikor már hetedszerre esel azon a k*rva hegyen lefelé csúszva. Síelni voltunk ugyanis

A legutóbbi mélydepressziós bejegyzésem után megkönnyebbültem, most pedig már kimondottan vidám vagyok Az egyik legjobb, ha nem a legjobb duinoi hétvégémen vagyok túl.

Péntek este, miután segítettem Secondának amerikai egyetemre jelentkezni (nem akarok másodéves lenni… ez marha bonyolult és kimerítő és idióta :S), elmentünk az ő rezidenciájába a három magyarnak másnapra kaját gyártani a síelésre. Épp nagyban sütögettünk, és már el is mondtam neki a norvéggal kapcsolatos történések bevezetőjét (ekkor még eléggé bánatos kedvem volt, és síelni sem nagyon akartam menni), amikor odajött a boszniai elsőéves, aki szintén meleg. Róla tudni kell, hogy nagyon a díva-típus, tökéletes transzvesztita fog belőle válni, ha “nagy” lesz. Soha nem volt vele semmi bajom, de nem is kedveltem különösebben soha. Kicsit antiszociális, de csak azért, mert nem a legkönnyebb az ő élete sem (meg szerintem ő sem teszi magának kimondottan könnyűvé). A lényeg, hogy teljesen jót beszélgettünk a duinoi melegéletről, ismét kategorizáltuk a melegeket és leszbikusokat. Azzal az indokkal nem mentem el a többiekkel aznap este a szomszédes település egyik hagyományos olasz ivójába, hogy ki kell magam pihennem a síelésre- nos, ehhez képest hajnali háromig beszéltünk mindenről. Jó volt- meglepően jó. Nem úgy meglepően, mielőtt bárki is kombinálna, mert ő azon kevesek közé tartozik, akikre azt mondom, hogy soha.

A síelés pedig… OMG Fantasztikus vooolt! A hajnali hatos kelés azért nem tetszett annyira, de aludutnk a buszban. Kb. 22-23 diák jött és 5 tanár. Délelőtt kaptunk síoktatókat… na ez vicces volt. A miénk az elméletileg tudott angolul, bár mindezt gyakorlatba nem sikerült átültetnie. Gyakorlatilag egyik cigit a másik után szívta, és erősen megkérdőjelezhető volt józansága is. Az igazgatóhelyettes jól el is káromkodta magát, amikor meglátta- igaz, németül, és csak annyit értettem, hogy sájsze, de ebből a többit is ki tudtam következtetni.

Az oktatást egy olyan pályán kezdte, ahol az egyedüli 10+-osok mi voltunk (egy délkelet- ázsiai csaj, aki még életében havast sem látott, a három magyar, egy belga, meg egy horvát). Secondoval úgy gondoltuk, hogy ez unalmas, és átmentünk az eggyel nagyobb pályára. Korai volt… igazából semmi bajom nem lett, csak az nem tudtam, hogyan kell megállni, így kb. 200-zal beleszálltam a tömegbe Azonban nem lett semmi gond, mert a görkorizásban szerzett reflexeim segítségével ügyesen kimanővereztem magam minden ütközés elől. A dolog egyébként úgy egészében tényleg könnyen tanulható, ha az ember használja az eszét, és van valamilyen korcsolyás tapasztalata.

Aztán már hivatalosan is átmehettünk a középkezdő- pályára, ahol az igazgatóhelyettes figyelt, és akit már elég jónak ítélt, az mehetett a hegyre. Mivel Secondo átvette a tanár szerepét, elég gyorsan fejlődtem, és már tök jó is voltam Nos természetesen pont akkor sikerült hasalnom egyet, amikor az én sorsom felől döntöttek, szóval én csak a második csapattal mehettem fel a hegyre.

Hmm… nice Egy holland lánnyal mentem fel, aki tudott síelni, és szerintem összességében jó vagyok, jó az egyensúlyérzékem, és ahhoz képest, hogy ez életem első síelése, nagyon jó vagyok Azt mondta, hogy másokat néha csak egy heti gyakorlás után engednek fel a hegyre, én meg már most mehettem Ok, lehet, hogy csak jófej akart lenni, nem tudom, de szerintem tényleg jó voltam. A pálya kicsit jeges volt néhol, és a fékezés- megállás technikám még nem tökéletes, szóval estem összesen 7-8 alkalommal, ebből kétszer elég komolyan. Pontosabban komolynak kinézően, mert mindkétszer elvesztettem az irányítást, és eszeveszett sebességben száguldottam lefelé, és még a fékezős háromszög- alakot sem tudtam megcsinálni, mert mindig szétcsúsztak a lécek. Nem akartam leérve teljes sebességgel bevágódni az első fenyőfába, szóval felkészítettem magam az esésre, és a pálya szélén egy félig- meddig direkt vetődéseset estem. Az első kicsit rizikós volt, mert gurultam lefelé kb. 10- 15 métert, amiből én semmit nem éreztem, csak annyit hogy minden oldalról üt valami, előttem meg forog a fehérség. A másodikban még a léceimet is elvesztettem: az egyik 4 méterre volt tőlem, a másik pedig félig felakadva a kerítésre, ami elválasztotta a pályát a hegy meredek oldalától. Huh. A másodiknál még pár ember is megállt, hogy segítsen, de (olaszul!!) elmagyaráztam, hogy semmi vész, leporoltam magam, és mentem tovább. Mindenképp jó, hogy tudok esni. Ettől a két nagy bakitól eltekintve tényleg elégedett is vagyok magammal: szépen szlalomoztam, kb. 5 necces helyzetet “mentettem”, és még lankás bukkanókon is szórakoztam Várom már a következő szombatot

Visszaérve egy kis alvás, majd Mickey’s! Az évnyitó party igen jóra sikerült Többen meg is jegyezték, hogy nagyon jól néztem ki Kicsit kellemetlen volt a norvégot meg a venezuelait együtt látni ahogy táncoltak, puszilgatták egymást, de nem volt komolyabb baj. Nem lett hirtelen szar kedvem, nem mentem el: ott maradtam és egy nagyon jót buliztam

Ma délután pedig Ellie-vel felfedeztük a tengerparti hegyes- völgyes tengerparti sétányt, teljes hosszában. Négy órán keresztül szikláról sziklára ugráltunk a tengerparton a napsütésben, fotózkodva, nevetve, beszélgetve és csendben. Hazafelé még egy fagyit is megengedtünk magunknak.

Szóval köszönöm, jól vagyok

3.0.5

Vagy inkább azok hiánya. Az utóbbi napokban elvesztem egy kicsit, mert az első hét szimplán csak bolod volt. Mindenki visszaért, ölelések, sikítások…

… és a norvég. Ezt a posztot még neki áldozom, mert nem érdemel több betűt. Hogyan is érdemelne olyasvalaki bármit is, aki nem akart semmit? Megint hülye voltam, és nem fogtam a jeleket. Nem fogtam, pedig nem egy ember tisztán és világosan megmondta, amit én olyan öntudatosan a végsőkig tagadtam. He’s just not that into you- mondták. Nem, nem, szó sincs róla- mondtam. Csak félénk, csak töketlen, csak a löketre vár, csak idő kell, csak nekem kell alakítanom magamon egy kicsit, csak nem mer kezdeményezni, csak… csak… csak…

Csak nagyjából túllendültem rajta, jött Mickey utolsó bulija. Magyarázat? Részeg volt, és én is. Ha kinyitom a szemem, és képes vagyok felfogni, mit látok, már ott tudhattam volna. De nem, én, mint mindig, most is makacsul és konokul hittem, hogy a dolgok csakis az általam kijelölt furcsán kacskaringós úton haladhatnak, mert nem az ész irányít.

Keserűen kellett rájönnöm, hogy tévedtem. Két szék között a földre- amit angolra egyszerűen csak úgy lehet fordítani: failure.

Év elején két srác volt, akiket vonzónak találtam. A venezuelai és a norvég. A harmadik jó meleg srác szerintem továbbra is én vagyok- úgy néz ki, most már az egyetlen jó meleg srác, aki szabad. Hát nem édes helyzet…?

És mégis, valahogy csak nevetni tudtam rajta. Nevetni ezen a szánalmasan együgyű, kifordított helyzeten.

Amikor eldőlt, hogy Olaszországban folytatódik az életem, boldog voltam. Nagyon boldog. Untam Kecskemétet, nem akartam már oda tartozni; nem szerettem volna a kötöttségek rabja lenni. Kiszabadultam a reformátusoktól, akiktől már jó ideje különböztem. Idejöttem egy unikumnak számító iskolába. Szabad vagyok, senki sem szól bele az életembe, senki nem szabályoz. A magam ura vagyok, és élvezem.

Azt hittem, ezzel véget ér az otthoni felemás, se ilyen, se olyan, visszavágyódós- magamat a jövőbe erőszakolós ’szerelmi’ élet. Általánosságban elmondható, hogy egy ilyen iskolában sok a meleg. Az, hogy arányaiban nálunk a legkevesebb- a kanadaiaknál fele-fele… – még elmegy. A felhozatal nem volt fantasztikus, de legalább voltak jók. Most már egy sincs. Ez nem változott.

Itt ideiglenesen vagyok- jövő májusban vége. Otthon már nem is igazán vagyok- bármi is legyen, hamvaiban van halálra ítélve. Elhalt a júniusi próbálkozás, és a decemberi is. Két srác lett áldozata a szűklátókörűségemnek, annak, hogy nem vagyok hajlandó belátni; nem mindig lehet úgy, ahogy az én elképzeléseim szerint nekem jó.

Egy kicsit olyan, mintha a saját sikereim, ambícióim, felfelé törekvésem rabja lettem volna. A nyerési mániám, a maximalizmusom felette a kapcsolat lehetőségét.

Nem maradt más, mint előre. Ismét legyinteni, engedni a rossz dolgokat elszállni. Brutális erőszakkal tövig vágni a körmeimet, nehogy akár egy pillanatig is beléjük tudjak kapaszkodni. Hagyni kell elszállni magam mellett ismét mindent. Megint tárt karokkal kell a széllel szembe állni, hagyni kell, hogy a tiszta levegő mindent kisöpörjön. És újrakezdeni. Megint.

És hogy teljes legyen a depresszió: ez a szám az egyik kedvencem: pontosan a szövege miatt. Ilyenkor ezt is kicsit nehéz elhinni.

3.0.4

Visszaértem… amikor leszálltam a buszról Duino főterén és körülnéztem, annyira olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna… egy kicsit azt hiszem, így is van…

Hannover + Hamburg

Az utóbbi  napokban eltűntem egy picit, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szünet vége előtt meglátogattam egy félig litván, félig orosz, de amúgy német évfolyamtársam Ő hívott meg, cserébe pedig jön hozzánk nyáron. Igazából m ár most februárban, de az munka lesz, szóval nem felhőtlen kacagás és szórakozás, de erről majd később. Szóval kedden reggel fél kilenckor szállt le a Malév gépe Hamburgban, ügyesen és okosan elkalauzoltam magam a megbeszélt találkahelyre, össze is futottam Ellie-vel és egy barátnőjével Leraktuk a cuccot egy csomagmegőrzőbe és hajrá! Keresztbe- kasul Hamburgban, majd este utazás Hannoverbe, ahol pedig buli Ellie barátaival Régen buliztam ennyire jót (azt hiszem, az utolsó Mickey’s parti talán felér vele… ). Az emberek nagyon nyitottak, kedvesek és barátságosak, és mindenki beszél angolul Nagyon  jól  éreztem magam a hangulatos kis kocsmákban és a középkori belvárosban kalandozva Volt egy kis kalandban is részem: az egyik bulihelyen egy csaj ellopta a hiper- szuper sapim, amit Ljubljanában vettem (és igenis jól áll ), és nem akarta visszaadni… totál be volt állva, azt sem tudta, miről beszélek, szóval az egész német bagázst oda kellett csődíteni, annek már elég meggyőző ereje volt, és vissza is adta… bitch.

Amúgy meglepően sok német szóra és kifejezésre emlékeztem, nem mindenhol, de a helyek többségén el tudtam mondani, mit akarok, értettem, amit válaszoltak… jó volt

Az oroszok karácsonya pedig annyira otthoni volt! Ellie családja félig orosz, szóval ők később ünnepelték a karácsonyt, mint mi, és mivel pont ott voltam, meghívtak. Ezek őrültek! Egy szót sem értettem abból, amit magyaráztak, de sok kaja volt (nem mindengyik volt finom, de én mindenből illedelmesen ettem- főleg a fagyival töltött kis sütikből ). Az, hogy őrültek, akkor vált egyértelművé, amikor az egyik kislány tigrisnek öltözve hozta az ajándékokat, mert hogy náluk minden évben a kínia horoszkóp aktuális állata hozza az ajándékot… aranyos, de furcsa Én is kaptam egy nagy kupac német csokiösszeállítást.

Pénteken reggel pedig Hannover-Stuttgart: hat óra várakozás (legalább elolvastam Orwell Állatfarmját- soha jobb könyvet!!!), onnan Velence, vonattal pedig tovább. Nice Hulla voltam, mire megérkeztem, de nagyon jó volt

Ismét Duinoban

Furcsa, de nagyon jó Visszajött mindenki- nagy ölelések, sikolyok, mosolyok, beszélgetések, élménybeszámolók- van, akinek melege van, mert -30 fokból érkezett vissza, van, aki meg vacog, mert ő +30-ból jött…

A norvég ma jött vissza, mert valamilyen félreértés miatt törölték a jegyét szombatra, és ma tudott először jönni. Nem láttam még, csak egy villanásra néztünk össze, mert éppen mentünk valahová mindketten, de jajj. Én mindent szépen elterveztem fejben. Elé szeretnék állni, azt mondani neki, hogy szeretnék vele nyugodt körülmények között beszélni (mindeközben fohászkodom, hogy az angol nyelvtani tudásom ne hagyja el pici buksim- ahogy általában teszi, ha vele beszélek) vele, és elmondani neki, hogy mit érzek- bár ez már csak azért is lenne nehéz, mert én sem tudom pontosan. Az a buli bekavart, előtte már nagyjából sikerült feldolgoznom a tényt, hogy ‘he’s just not that into me’, de azok után… ok, hogy részeg volt, és én is, de akkor is… ami azután volt, az a furcsa egymás kerülgetése… vagy csak magamat akarom meggyőzni? Nem tudom, de szurkoljatok, hogy sikerüljön összeszednem minden bátorságomat, és odamenni hozzá.

Anyway, kaptam egy könyvet Párizsból, ahol a másodéveseim voltak a szünetben… csodás. Csodás. Íme a képek. Élvezzétek!

3.0.3

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

3.0.0 captain@paperboat.hu

Azt mondják, ezek a napok különlegesek. Ilyenkor senki sem rohan, senki sem aggódik; mindenki magára figyel, feltöltődik, a szeretteivel van, újraértékeli önmagát hogy újult erővel térhessen vissza a mindennapok szürke kihívásaiba.

A különleges napokhoz ajánlom ezt a számot. Hallgassátok, értsétek, és vigyétek magatokkal az üzenetét, hogy a Szeretet, a karácsony igazi lényege ne vesszen el a villogó műanyag Mikulások árnyékában.

Boldog karácsonyt a Papírhajó minden Olvasójának!

Michael Jackson: Heal the World

There’s A Place In
Your Heart
And I Know That It Is Love
And This Place Could
Be Much
Brighter Than Tomorrow
And If You Really Try
You’ll Find There’s No Need
To Cry
In This Place You’ll Feel
There’s No Hurt Or Sorrow

There Are Ways
To Get There
If You Care Enough
For The Living
Make A Little Space
Make A Better Place…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

If You Want To Know Why
There’s A Love That
Cannot Lie
Love Is Strong
It Only Cares For
Joyful Giving
If We Try
We Shall See
In This Bliss
We Cannot Feel
Fear Or Dread
We Stop Existing And
Start Living

Then It Feels That Always
Love’s Enough For
Us Growing
So Make A Better World
Make A Better World…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

And The Dream We Were
Conceived In
Will Reveal A Joyful Face
And The World We
Once Believed In
Will Shine Again In Grace
Then Why Do We Keep
Strangling Life
Wound This Earth
Crucify Its Soul
Though It’s Plain To See
This World Is Heavenly
Be God’s Glow

We Could Fly So High
Let Our Spirits Never Die
In My Heart
I Feel You Are All
My Brothers
Create A World With
No Fear
Together We’ll Cry
Happy Tears
See The Nations Turn
Their Swords
Into Plowshares

We Could Really Get There
If You Cared Enough
For The Living
Make A Little Space
To Make A Better Place…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

A péntek reggel álmosan hunyorogva talált az ágyamban, ahogyan fél kezemmel a takaró alól a telefonomra vadászok, mindent lelökve, ami karom lendületes csapásainak útjába került. A telefon azonban csak nem lett meg, mivel az íróasztalomon hagytam, így kénytelen- kelletlen felkeltem és reggeliztem, fürödtem, hajat vasaltam és- rohantam, hogy le nem késsem a vonatot, hiszen csak úgy, mint mindig, késésben voltam.

Negyed háromkor aztán összefutottam az én egyetlen Kockámmal és szimpatikus  barátjával (mondtam is neki, hogy nagyon becsülje meg ), akikkel rögtön lakásra is mentünk- de azon kívül, hogy leraktam a cuccaim és leoltottam Kockát hogy milyen nagypapás a pulcsija, más nem történt Utána kulcsátadás és máris külön utakon sodródtunk a hétvége nyitánya, a blogtali felé: én Matinnal találkoztam és beszéltem meg életem és az ő élete nagy és fontos dolgait, mint például pasik meg vizsgák meg nemzetközi érettségi nem ilyenek. Az idő pedig repül, szóval pár pillanat múlva már Eklektikában is találtam magamat, amint Kocka és Matin között ülök, Kockát oltva A vendégek lassan szállingóztak, de végül mind- többen, mint gondoltam, és ez jó – megérkeztek. Ott volt a már említetteken kívül SPF, Ricsi, 979, Lost és az ő Földije, Tigri és Andreas, Pape és pasija (Pape pasija- ez tök jól hangzik ) Pablo, Assam, valamint egy kedves olvasó- barátom, Peti (aki mondta, hogy simán hívhatom Petinek, így nem is gondolkodtam álnéven ), és Nickkel is összefutottam egy percre.. Jó volt, élveztem Eredetileg több új arcot vártam volna, de ami késik, nem múlik Eljön még az idő amikor Maxen és Wauuu is ott lesz majd és az még jobb lesz és én is még boldogabb leszek és jippí hurrá miegymás

A tali után (vagyis számomra után- nem tudom, a többiek meddig maradtak de én éjfélkor leléptem Petivel és Matinnal) ellátogattunk Alteregóba

Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmek dúlnak bennem, ugyanis egyrészt Alterego előtt, de főleg közben és után jobban megismertem Petit, akivel most találkoztam először, viszont a norvégos bizonytalan helyzet után (gyakorlatilag közben, de most ugye szünet van) jól esett volna egy kis sikerélmény- egy sikeres kavarás, hódítás, ami kicsit helyre billenti a látszat ellenére igenis megtépázott önbecsülésem, de nem jött össze. Volt egy srác, aki helyes volt és én is bejöttem neki, és már egész jól is ment a dolog de egyszer csak kitalálta, hogy neki ez most nem. Azt mondta, nem miattam hanem miatta, de most nem- és elment. Pedig tényleg nagyon jóképű srác volt és olyan típusnak nézett ki, akivel lehet, hogy én visszakoztam volna és inkább beszélgettem volna vele- az arcáról nyitottságot tudtam leolvasni, a félős tekintetéből pedig bizonytalanságot. A kisugárzásában volt valami rejtélyes, ami kihívást jelentett, mert megoldandó talány, megfejtendő kérdés és felfedezéssel járó új élmény. Kár, hogy így alakult.

Alterego után feltettem Petit a vonatára én pedig visszamentem Kocka lakásába (ami egy kockaházban van ) és aludtam egy picit. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha találkozok Kocka félelmetesen tipikus, undorító hetero lakótársaival, de erre nem került sor- amikor mentem, már aludtam, amikor pedig elhagytam a lakást, akkor még aludtak. Egyébként a hétvége során az is megfordult a fejemben, hogy van bennem egyfajta elfojtott heterofóbia- de erről majd egy külön bejegyzésben

A nemzetközi ösztöndíjakat szervező egyesült magyar válogatóbizottságának (röviden: a bizottság ) délután/ este volt egy karácsonyi partija a jelenlegi /volt ösztöndíjasoknak, barátaiknak, szüleiknek, ahová természetesen mentem, ám előtte még összefutottam ezzel a sráccal. Furcsa Azóta is beszélünk msn-en és gondoltam, ha már úgyis Budapesten járok, miért ne találkozhatnék vele, és így összefutottunk, beszélgettünk egy jót az életről és a küzdelmeinkről, félelmeinkről és élveztem Furcsa, néha nem is gondolnánk, hogy mikor ismerünk meg olyan embereket, akik később többet jelenthetnek nekünk, mint amennyire először gondoltunk Miközben vele sétáltunk, belebotlottunk az előző éjszakai alteregos srácba is- kicsi a világ Egyébként nem tudom, miért de olyan érzésem van, hogy ő olvas engem: ha igen, akkor kedves Névtelen Alteregos Srác! Kérlek jelentkezz itt: captain@paperboat.hu. Köszönöm

A bizottság partijára elhavazva érkeztem- és szó szerint, ugyanis a villamos nem ment el a végállomásig, mivel leesett három centi hó és ez nyilván olyan hatalmas és megoldhatatlan probléma elé állította a csodás BKV ezen járművét, hogy fel is adta a küzdelmet Természetanyánkkal. Így az út utolsó részét gyalog tettem meg, de – természetesen késve- odaértem A parti jó volt, jól éreztem magam Találkoztam sok kedves, régi ismerőssel és pár újjal is- például a duinoi tizenharmadéveseimmel, akik ott voltak Mickey’s nyitóbuliján! Talán ez nektek semmi nem jelent, de én nem tudtam sem köpni, sem nyelni, márpedig ez nálam nagy szó, mivel általában csak úgy nyomom a sok dumát

A ma reggelem pedig igen érdekes volt. Úgy volt, hogy tízkor indulok haza, de az azóta leesett plusz tíz centi hó már a MÁV-ot is megoldhatatlan feladat elé állította: gyakorlatilag totális volt a káosz a Keleti pályaudvaron. Senki nem tudott semmit, egyetlen információs ember sem közel, sem távol, a pénztárosoknak nem adtak felvilágosítást, a vonatokat nem nyitották ki, úgyhogy az emberek hatalmas tömege csak ázott és vacogott, reménykedve figyelve a kijelzőt. Fűtött váró persze sehol, ugyan miért is lenne- röhejes a magyar vasút, szerintem ha egyszer én is nagy és okos leszek, követem Maxen példáját és elprivatizálom a búsba. Így négy óra várakozás, MÁV- vezetőség anyázása és eredménytelen telefonálások tömkelege után (egyetlen nyomorult MÁV-infos sem vettem fel… nem tudom, nálunk miért nem működik semmi sem rendesen) végül találtam egy buszt, ami elhozott háromnegyed- útig, ahonnan pedig apám hozott haza. El kell ismernem, mostanában igyekszik a kedvemben járni és rendesnek lenni- nem is annyira bénán, sőt, meglepően jól csinálja. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy akármit is elfelejtek vagy megbocsátok neki. Például valóban rendes volt, hogy bejött értem, de a hazafelé vezető, egyébként negyed órás utat egy óra alatt tettük meg (holott el volt kotorva a hó), mert ideológiai továbbképzést tartott nekem, ami a következő kis dialógussal kezdődött:

- Hitler nem volt normális. (mondja ő)

- Hát nem, ez szerintem elég nyilvánvaló. (ez voltam én)

- Mármint, ha nem támadta volna meg a szovjeteket, akkor most…

És innen természetesen eljutottunk a Jobbikig meg a zsidózásig, és új elméletével, az MSZP-SZDSZ-LMP háromszög- teóriával is megismerkedhettem. Viszont el kell ismernem, hogy az önuralmam nagymértékben fejlődött, nem szóltam be, nem voltam bunkó, pedig néha legszívesebben egyenesen kilöktem volna a kocsiból. A fejem azért megfájdult, és itthon bevettem egy algopirint, mert nem is akart elmúlni.

Eltekintve a mi igazán egyedi vasutunk okozta kellemetlenségektől, a hétvégém nagyon jó volt, élveztem, jól éreztem magam Köszönöm mindenkinek, aki segített, aki eljött, aki ott volt, aki bárhogyan részt vett

2.9.6

Pénteken este 9:32-kor 3 hónap 10 nap után ismét visszatértem Magyarországra! De addig is hosszú út vezetett- mind fizikailag, mind érzelmileg…

Az utolsó napok és Mr. Norway

Az utolsó napok a norvég jelenléte nélkül suhantak tova, ugyanis szerdán reggel Triesztből Londonba repült, onnan pedig Oxfordba ment felvételizni. Az azóta váltott üzenetek alapján jól sikerült neki, nem aggódik, és magabiztosan várja az eredményt. Ügyes Mostanában egyébként én is viszonylag sokat foglalkozok a továbbtanulás gondolatával, de erről majd kb. 10 hónap múlva- sőt, akkor a kelleténél többet is, azt hiszem

A kedvemet az utolsó héten az extrém ingadozás jellemezte- egyszer nagyon fent, máskor pedig nagyon lent. A norvégon látszott, hogy akar beszélni velem meg nem is, meg jön is meg nem is, hogy zavarban is van meg nem is, meg tudja is, hogy mit akar, meg nem is. Töketlen? Nem hiszem, szerintem csak zavarban van és összezavarodott. Csak úgy, mint én, mert én sem tudom, most akkor mi is van: csak részegek voltunk és jól éreztük magunkat, vagy ez valaminek a kezdete, alapja? Majd kiderül januárban- most szeretném élvezni a téli szünetem norvég- mentesen.

Amúgy tőle eltekintve minden okés volt az utolsó héten- elbúcsúztam a barátaimtól, Duinotól, Olaszországtól- egy hónapra, mert utána mindannyian visszamegyünk és még a mostaninál is csodásabb félévet varázsolunk Könnyek között búcsúztunk el Michelle- től is, a csodás baristától- sütivel, pezsgővel és búcsúkártyákkal. Hiányozni fog De februárban visszajön Duinoba, ugyanis magánovit akar nyitni és találjátok ki, ki fogja festeni a falakat meg logót tervezni…? Persze, hogy én

Mrs. Norway és a részeg Kapitány

Apám és a barátnője csütörtök este érkeztek a lehető legkisebb méretű kocsival, hogy hazahozzák a három duinoi magyart. Ezen rendesen ki is akadtam, de mérges sort of elmúlt, amikor egy órával később már bennem volt egy pálinkás üveg tartalmának kb. harmada. Így keveredtem oda a norvég elsőévese, évfolyamtársam mellé, és totál jót beszélgettünk. Elmondta, hogy ő is biszex- így a négy norvégból egy maradt hetero – és beszélgettünk a meleg életről, szerelemről, exekről, a norvégról és rólam, az esélyeimről- nem is rosszak… ez megadta az utolsó éjjel hangulatát, vidáman mentem dőltem ágyba.

A hazaút

Hosszas ölelések, könnyek, egy utolsó zenehallgatásos- cigit felváltva szívós züllés a teraszon és goodbye- ordítások után bezsúfolódtunk mindannyian a kocsiba, hogy aztán a főtéren meg kiugráljunk egy utolsó ölelésre Michelle-nél, majd meg sem álltunk egy szlovén benzinkútig, aztán meg egy másikig, aztán meg egy magyar kútig, majd a székesfehérvári pályalehajtóig utána pedig hazáig. Ahogy jöttünk északra, az idő egyre hidegebb és hidegebb lett, egyre jobban zavart Secondo hokiütője, ami a fejem mellett lógott be a képbe, és ami eleinte még kényelmes is volt, a lábaim egyre jobban zsibbadtak, de összességében a másfél óránkénti megállók jót tettek, és így nem éreztem magam teljesen összenyomorgatott szarnak, mire hazaértünk. Az úton egyébként sok minden nem történt, elkezdtünk filmezni, de elaludtunk mindannyian. A kis út eleji eltévedés meg szerintem említésre sem méltó, apám tulajdonképpen csak hozta a formáját, de meg kell hagyni, rendes dolog volt, hogy hazahozott. Jippí jippí.

Itthon

FURCSA!! Mindeni magyarul beszél, ami eleinte néha problémát okozott, és nem csak azért, mert keresnem kellett a szavakat; nem beszélhetem ki a mellettem lévő embert anélkül, hogy tudná, róla van szó; a hangom suttogóra kell fognom, ha bizalmas információt akarok közölni, mert értik, amit mondok, nem káromkodhatok korlátlanul mert értik: szabályok, kötöttségek, és az itthoni légkör…

És mégis annyira szívmelengető, de mégis, mintha 100 év telt el volna Duino előtt óta. Minden annyira ugyanolyan, de mégis más: kicsit érzem, hogy már nem ebbe a közegbe tartozom, holott része vagyok. Csodás volt újra látni a családom és a barátaim, az otthonom, a szobám, használni a nyelvem, élménybeszámolni (mondjuk sokadszorra már inkább unalmas)…

Szerintem Magyarország nekem mindig is egy nagyon mélyen ellentmondásos téma lesz. De ez így is van rendjén

And now

Munka, munka, munka! Előadás Szegeden, a kötelezők (egy olaszul, juhéé) olvasása, blogtali (mekkora stressz!!)…

Ez most csak egy ilyen kis összedobott bejegyzés lett, de ígérem, a közeljövőben több meglepetés is fog érni titeket Kitartás

2.9.5

Ekkora nyomást bejegyzés megírására még sosem gyakorolat rám az én imádott Olvasóseregem, és én holtfáradtan, a közgazdaság minden egyes szopatásának trükkjével a fejemben (holnap teszt) nem aludni megyek, hanem fogtam a kis laptopom és elvonultam egy csendes és magányos földszinti tanterembe bejegyzést írni nektek Remélem, értékelitek, és végigolvassátok, és nem ugrotok rögtön arra a részre, amikor a norvéggel a táncparkett közepén… de majd eljuttok oda

Talán érdemes ott kezdeni, hogy mostanában a hangulatom enyhén ingadozó lett, és ennek nyilván több oka is van. Közeledik az első félév vége (péntek), ami jó is meg rossz is. Jó lesz hazalenni az ismerős környezetbe (visszarázódni a magyar beszédbe, mert amit itt néha előadunk magyar beszéd címszó alatt másodéveseimmel, az szégyen), kikapcsolódni, aludni, bulizni, előadni stb. Másrészt meg nem lesz jó, mert nagyon fog hiányozni Duino, a sok új barát, a nyitottság…

Olykor fent, olykor lent. A félévi jegyek, az amerikai halálraítélt előadása, a leszbikus szexmániás angoltanár értékelése: jó és rossz dolgok kerülgetik egymást a növekvő frusztrációval és a német légitársasággal való örökös harccal, akik egy hét után voltak csak képesek kinyögni, hogy valószínűleg azért nem tudják levenni a kártyámról a pénzt, mert nem fogadnak el olyan típust, ami nekem van… meg kiderült, hogy apám is kicsit leredukálta a kártyára rakott pénzmennyiséget, de ezt majd otthon megbeszélem vele (miután képzeletben már borzalmasabbnál borzalmasabb módszerekkel bántam el vele).

Így érkeztünk el az utolsó hétvégéhez. Péntek este Secondámat látogattam, mert beteg volt. Az arrubai, olasz és cseh csajokkal megnéztük az Angol beteget (borzalmasan ejtik ki az Almássy-t, arról nem is beszélve, hogy el van írva, de attól még magyar ) majd utána, miközben a plüssfigurákkal szexet imitáltunk, megállapítottuk, hogy a nemzeti bizottságunk gyakorlatilag két hiperretardált embert küldött ki, és ezt bizonyítandó csináltunk is egy fotót magunkról és a kis állatkákról

A szombat megint letargikusan talált. Reggel nem tudtam normálisan aludni, ezért szombati időhöz képest korán keltem fel (12:00), és mivel baromira nem volt mit csinálnom, megkerestem Ellie-t, német barátnémat, azzal a reménnyel, hogy neki sem nagyon van tennivalója és voi la: neki sem volt, szóval fogtuk magunkat és elmentünk Monfalcone-ba a karácsonyi vásárra (természetesen a közben elfogyasztott csokitól felvidulva). Szép volt, jó volt, de a kecskeméti nekem jobban bejött. Lényegében végülis ugyanazt a kacatot árut nyomják, csak itt talán kicsit több a bevándorló.

Utána vissza, tusolás, átöltözés, csinosítás… utolsó szombat, az utolsó nagy party Mickey’s-ben (ez Duino bulihelye, amit gyakorlatilag mi tartunk fent). Ellie szobájában alapozás, és irány Mickey’s! És itt kezdődik a meredek(ebb?) rész.

Odaértünk. Bementünk. Táncoltunk egyet, majd kimentünk levegőzni és hát mit nem ad Isten, az enyhén szólva alkoholos befolyásoltságú Mr. Norway állt ott teljes szexi valójában… fogta a kalapját, a fejemre tette, megfogott és visszavitt magával a parkettre. Hmm, nice- gondoltam, ám alighogy sikerült feldolgozni a norvég újonnan támadt kezdeményező kedvét, egyszercsak azon kaptam magam, hogy bizony keze elkalandozott hátul lefelé. Hmm, very nice- gondoltam, és én is szabadjára engedtem a kezemet.

OK, nyilván én sem voltam kimondottan józan és ő sem, de én még így kicsit meglepődtem (mióta nincs bennem alkohol, ez inkább döbbentség) azon, hogy három hónap rideg távolságtartás után (csak az alkohol hatására?) egyszercsak gyakorlatilag rámmászott.

De ez persze nem akadályozott meg egyikünket sem abban, hogy egyre közelebb kerüljünk egymáshoz, és a kezeinket is egyre merészebben küldjük felfedezőútra: fel, le, ruha alá- gyakorlatilag igen, mindenhova. Leírva ez nagyon szép, de a dolognak volt több szépséghibája is. Például az, hogy a rohadt köcsög chilei, akit nagyon nem szeretek, nem épp szerény módon ki akart fúrni kedvező pozíciómból, de én nyilván nem hagytam magam. Aztán meg egy elég ilyesztő jelenség ütötte fel a fejét a venezueliai személyében: pontosabban nem ő maga, hanem az, hogy hogy a norvég rá is hajtani kezdett- ez vágta ki kicsit a biztosítékot.

Ez persze nem öt perc alatt zajlott le, hanem kb. két óra alatt, miközben voltunk a norvéggal ketten, hármasban venezuelával, voltam picit kitúrva is, de feltaláltam magam és kitúrtam a chileit, jött Ellie meg a többiek hogy többen legyünk (és utána tömegként el tudták nyelvi a másik két buzit- hát nem imádnivalóak? ).

És igen, mindez az egész iskola szeme láttára, mégsem hallottam egyetlen pletykát sem. Ide meg mindenki gondoljon, amit akar, szerintem tudjátok, én mire gondolok.

A buli lassan véget ért és szivárogtak el az emberek, kezdődött a lassúzás, összeborulás… azt tudni kell, hogy én nem vagyok az a kimondottan fúdefasza táncos, és erre a norvég is rájött, és hupsz, egyszer csak ott találtam magam a parkett közepén, egyedül, miközben ő a venezuelaival lassúzott. Secondom is hasonló helyzetbe került, de ő gyorsabban feltalálta magát, mint én: leszólította a pincértcsajt és elhívta randira Ez persze akkor nem tett boldoggá, sőt, csak még elkeseredettebb lettem, Secondo szerint olyan arcot vágtam, mint “akinek dugják a csaját”- eltekintve a nemek problémájától, ez valahogy így is volt. Mikor éppen az órára akartam nézni, hirtelen láttam, hogy Secondo nyújtja a két kezét, és ezt mondja: “Ok, fogd a kezem, segítek, csak legyen gyors!” WOW!! Eszméletlen aranyos volt Odatáncoltuk a norvég és a venezuelai mellé, majd én felkértem a norvégot egy másik lassúzásra. Valószínűleg életem legnagyobb égése volt ez a tánc, remélem, volt annyira részeg, hogy nem emlékszik rá.

Mickey’s pedig lassan bezárt… együtt léptünk ki az utcára, de mire észbe kaptam (kb. 1 perccel később), ő már régen a barátai rezidenciája, Old Offices felé tartott, így egyedül battyogtam vissza az ágyikómba hogy még fél óráig meredtem bámuljam a plafont elalvás előtt. Wow. Nem volt semmi. De van tovább.

Vasárnap… Duino Run! Ez abból állt, hogy lehetett szervezni csapatokat, és váltórendszerben körbe kellett futni Duinot (ez azért annyira nem megrőltetö, tekintve, hogy Duino nem a valaha volt legnagyobb metropolisz, amit életemben láttam). Én a passzív dohányosok (What a lie!!) csapatában voltam, és annak rendje- módja szerint meg is nyertük a versenyt Mindez délelőtt volt, tehát nem voltam még a helyzet magaslatán- értsd: másnaposság, de ez délutánra elszállt, még jó, mert

jött a Mikulás! Bizony bizony, Duinoba is ellátogatott a Mikulás, nem csak egymás szobájába titkon ajándékokkal lopozó magyarok személyében, hanem Ő Maga jött el Ennek alkalmából a főtéren (Piazza) felállítottak egy színpadot, hívtak valami gagyi showwomant, és hajrá! A show a suli zászlóceremóniájával kezdődött- a 82 nemzet zászlaja + EU +a sulit működtető nemzetközi szervezet zászlaja. Én vittem a magyar zászlót- jó érzés volt

Utána pedig ingyenes forralt bor, zene, minden, ami kell: és jött a Mikulás Olasz módra motorral érkezett, és keményen diszkirimálta a suliba járókat, a kis mócsing duinoi gyerekeket néha még kétszer is sorba álltak (figyeltem!!), mi meg alig kaptunk, de nem is ez a lényeg Gyakorlatilag egy tökre jó partit csináltunk a Piazzára, és kissé öntelten, de realisztikusan megállapítottuk, hogy nélkülünk Duino gyakorlatilag egy halott hely lenne.

Igen, persze ott volt a norvég is. Gyakorlatilag semmi interakció nem volt köztünk, eltekintve attól, hogy egyszer azzal a hihetetlen szexi mosolyával ellopta a Mikulás- sapkám, amit én meg Secondától loptam el Nem lettem szomorú, mert akkor per pillanat nagyon jól éreztem magam, de miután véget ért az ünnepség, megint eszembe jutott a dolog, és akkor már eléggé lelombozta a kedvemet. Nem tudom, mire számítottam. A racionális énem arra, hogy mindez csak a pia hatása volt, de az idealista énem persze alattomosan a “na végre, szép kezdet, biztos lesz valami!”- szólamot suttogta a fülembe, és akár hiszitek, akár nem, de győzött. Akármennyire is ellene megy minden eddig tapasztalatomnak, abban reménykedtem, hogy végre talán most lesz valami.

És el is érkeztünk a hétfőhöz. A reggeli ébresztőóracsörgés Ellie ágyában talált, együtt mentünk törire. Amolyan se nem rossz, se nem jó, de inkább jobb, mint rosszabb kedvem volt, egészen addig, amíg nem jött velem szembe a norvég, arcán széles mosollyal és egy kacsintással. Ez persze meredeken felnyomta az endorfinszintem, viszont ugyanakkor egy másik hang is megszólalt bennem, mégpedig egészen pontosan ez:  “Most akkor mi a f*sz van??” Ez egyébként azóta sem teljesen világos, és ezt tanúsíthajta mindenki, akivel az elmúlt napokban a norvégról beszéltem (Secondo, Seconda, Ellie, brazil csaj, zsidó csaj, japán srác, cseh csaj).

Michelle, a kedvenc bárunk hihetetlen bárosa elmegy, és búcsúajándékot csinálunk neki. Persze a norvég is egyik kedvence, csak úgy, mint én is. Miután legyártottuk a nemtudommennyi, de mind különböző formájú üdvözlőlapot, aranyosan/a maradék méltóságom is elvesztve/tök jófejként odamentem a norvéghoz, hogy mivel ő Michelle legrégebbi barátja a sulisok közül, ő választhat először. AHH, a szombati parfümje volt rajta :S Miközben választott, megbeszéltük az egyetemi dolgait (szerdán ugyanis az Egyesült Királyságba repül- behívták az oxfordi felvételi második fordulójába), mit akar tanulni (olasz- filozófia), ilyesmi. Mosoly, ciao, és ennyi.

Viszont meglepően sok kis reakciója van, ami eddig inkább rám volt jellemző: többen is mondták, hogy akárhová belép, ahol vélhetőleg ott vagyok, megkeres a szemével, mosolyog rám, facebookon reagál a matekban tanusított gyökérségemet ecsetelő üzenőfal- bejegyzésemre…

…vagy csak én reagálom túl, és ez nem más, mint a ‘He’s just not that into you’- effektus?

Akárhogyis- jól jön a téli szünet. Egy hónap- jippí!

2.9.4