Papírhajó

Az utóbbi időben azt hiszem elég olyan bejegyzéssel bombáztalak titeket, amelyeknek az igazi jelentését csak hosszas elemezgetés vagy jó intuíciós képességek birtokában lehetett felismerni. Így most íme: az elmúlt hét két részletes leírása.

Az iskola tantervében szerepel egy ún. Project Week, ami minden tanévben (háh, mekkora meglepetés) egy hetet vesz igénybe. Arról szól, hogy a diákok szervezhetnek projectet, ami egy szocális munka vagy ilyesmi. Erről egyébként már írtam itt.

Szóval február 20-án repültünk Velencéből Budapestre A kis nyolcfős csapat összeállítása kicsit random volt, de egy dolog mindenképpen összekovácsolt minket: a kőkemény melegség

8-ból négy ugyanis queer volt: jómagam, a norvég másodéves Liv biszexnek vallja magát de köztudomású, hogy leszbikus; Ellie szívem nemrég jött rá, hogy biszex, és Shai már Ljubljanában bevallotta, hogy bizony leszbikus.

Így hát az első szombat esti utunk az Alteregóba vezetett. Jól éreztük magunkat: volt rúdtánc, a travi show nekik nem tetszett annyira, mert ugye nem értették Dömper szövegét, viszont a helyet nagyon megkedvelték.

Ellie és Liv pedig majdnem összejöttek a rúdon- sajnos csak majdnem, és Ellie azóta ugyanabba a spirálba veri magát, mint amibe én rángattam magam Ole (Mr. Norway) kapcsán. Majdcsak túljut rajta…

Nos, de lépjünk tovább: vasárnap miután felébredtünk, maradt még idő egy gyors városnézésre, majd irány Kecskemét! Ugyanis a projectünk, az angoltanítás Kecskeméten volt, ahol a vasútállomáson már várták őket a host familyk. Szétosztottuk őket, mindenki megkapta, akihez be volt osztva, engem a családom kapott meg, és hazakocsikáztunk Fagyivárosba, ahol rövid szunyára hajthattam fejemet,

ugyanis hétfőn reggel angol tanítás premier Az egész összességében jó volt, szerintem jó órákat tartottunk. Minél kisebbek, annál okosabbak és ügyesebbek voltak- ez az első nap meglepetésként ért és naaaagyon kiakadtam. Nem hiszem el, hogy mit csinálnak a Refiben, mióta nem járok oda, de az angoltanítást kicsit mellőzik. Gyakorlatilag az idegösszeomlás szélére kerültem a harmadik olyan osztály után, amelyik nem volt képes együttműködni, beszélni, játszani… nem hittem volna, hogy ilyen rosszul áll a dolog. Aztán a negyedikesek visszabillentették a jókedvemet, így utána is igyekeztünk picikhez menni, mert ők elképesztően jók, okosak és nyíltak.

Így megerősödött bennem a tudat, hogy nem leszek tanár, vagy csak valami hiperiskolában, ahol a jövő Einsteinjeit nevelik.

A PW nagyon sokat kivett belőlem. Nem bírtam, hogy ilyen hihetetlen szinten én vagyok mindennek a közepe: a PW vezetője, akinek mindent irányítani kell, aki fordít (ami egy nagyon nehéz munka, egyszerre két nyelven működtetni az agyad hosszú távon). A másik pedig az a szakadék, ami az otthoniak és köztem keletkezett, amiről majd még írni fogok. A gond az, hogy sokan (a nagy többség) nem igazán érti, mi is az a UWC, olyan megfoghatatlan, megérthetetlen nekik az egész. Annyit vágnak, hogy kint vagyok, jó nekem, és nem hiszik el, ha panaszkodok, ha úgy kezdek egy történetet hogy “Velencében az történt, hogy…” akkor forgatják a szemüket hogy “Jaa, te Velencébe járogatsz” és még sorolhatnám. Sajnos nagy szakadékot ás az ösztöndíj köztük és közém, így nem értették meg sokan most sem, hogy nem azért vagyok otthon, hogy pihenjek, hanem azért, mert dolgozok. Egy iskolai projectet vezettem, és ez nem volt relaxáló. Én viszont senkit sem akartam megbántani, így igyekeztem magamat olyan sok részre választani, amennyire csak tudtam, hogy mindenkivel lehessek- és ez nem volt nehéz. Igazából nem voltam sehol, és ezt mindenki érezte. Nem jó dolog ez, de erről majd később írok részletesen.

A nemzetköziek amúgy jól érezték magukat: a host familyk minden este megitatták őket, a nagyapám szintúgy. Magyarország tetszik neki, jót röhögtek a ‘kuki’ és ‘puszi’ szavainkon (a kuki angolul süti, a puszi pedig a lányoknak van, a fiúknak nincs ), tanultak pár magyar szót (csillagok, köszi, nem lehet, nem, igen, áldás békesség -.-, szia), tetszett nekik Budapest, Kecskemét és Fagyiváros is (a fagyit pedig imádták- bár sajnos be kell látnom, igazuk van: a gelato tényleg jobb, főleg a világdíjnyertes trieszti Zampolli).

Csütörtök este mentünk vissza, hogy szombat délutánig még élvezzük Budapestet. Így a magyarországi tartózkodás PW része véget ért- és jól ért véget. Igaz, sokat kivett belőlem, de jó volt. Minden úgy ment, ahogy mennie kellett: mondhatnám, mint a karikacsapás? Igen, egyébként igen. Nem voltak fennakadások, mindenki tudta a dolgát (aki meg nem, annak megmondtam, mit kell tennie), a büdzsét sikerült 150 minuszról 5 pluszra átfordítanom, ami azért szerintem elég jó eredmény (közgazdásznak kell mennem, de komolyan vagy egyenesen pénzügyminiszternek, együtt többet érek, mint az összes parlamenti idióta együtt). A host familyk csodás munkát végeztek, a családom is nagyon segítőkész volt (apám persze megint alakított, de erről most nem akarok írni).

Én ekkor találkoztam Kis Estivel. Péntek délután.

Nehéz erről bármit is mondani, írni, nyilatkozni. Jó. Jó volt, most is jó, és remélem, jó is lesz. Remélem, hogy lehet jó. Lehet, hogy irreálisan komolyan veszem, hogy nekem irreálisan sokat jelent, de úgy éreztem, kölcsönös, és azt hiszem, ő igazán olyan ember. Olyan megmagyarázhatatlan, olyan… önmaga. És ez az, ami több mindennél.

Szombaton pedig repültünk vissza Velencébe.

Az élet Duinoban szép. A nap süt, a tenger hullámzik és meleg hőhullámokat nyom az arcodba minden újabb hullámmal. Tanulunk és teszünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen. A közösségi egyetértés pedig minden harc, küszködés és önmegkérdőjelezés után elhozza a belső békét is.

Még akkor is, ha ez a belső béke egy olyan helyhez köt, amellyel lassan elszakadnak a kapcsolataid. Amely mindig a tiéd lesz, mindig a tiédnek érzed, mindig szereted, de most valahogy halványodik, lassan eltűnni látszik a láthatáron. Ami mindig megdobogtatja a szíved, de mindig szomorúságot is ébreszt benned. Amiért felelős vagy, de ami nem látszik felelősnek érted.

Igen, jó volt a PW. Kis Esti is jó. Ő nagyon jó. Ő anélkül dobogtatja meg a szívem, hogy eltűnni látnám, ami furcsa. Ésszerűtlen, érthetetlen, mégis felfogható, elfogadható.

Azt hiszem, néha muszáj az ész ellen cselekedni, hogy egyenesbe hozzuk az életünket.

3.2.1

Hüpp.

Project Week Hungary 2010. Nah ezzel meggyűlt a bajom. Nem kicsit, nagyon. Kuuuurvanagyon.

Kezdődött úgy, hogy mindenki szervezhetett projectet. Gondoltam, jóarc leszek, adok vissza a kiküldő országomnak, közösségemnek, és szervezek egy project hetet Magyarországra. Angoltanítás kicsiknek, nagyoknak.

Egy darabig nagyon jól is ment a dolog, a fogadó iskolák (Refi + általános iskolám) pozitívak és segítőkészek voltak, kicsit nehezebben, de vannak befogadó családok is, van program.

Nade a pénz. Az első költségvetésünk még egészen pontosan 509 euróval számolt- ami 8 embernek egy hétre nagyon jó! Simán átment, nekem meg dagadt a mellem, hogy sikerült így megvágnom a költségeket, amíg más projectek ezres nagyságrendekből tudták csak kihozni a dolgot.

Aztán jött az első szarság: az iskolatitkár későn foglalta le a repjegyeket, ezért azok drágábbak lettek. Nem tudom, mennyi közgazdaságtant kell tanulni ahhoz, hogy ezt megértsék, de gyanítom: nem sokat. Mindegy, átettem magam rajta, hogy megduplázódtak a költségeink és újra kellett írnom a büdzsét, az iskola finanszírozza.

Aztán meg lefoglalták a vonatjegyeinket, amit nem kalkuláltam bele, mert gondoltam, azokat megvesszük mi (naiv módon költségeket akartam csökkenteni, holott mások költségvetést sem írtak, csak hasraütés- szerűen  mondtak egy összeget, általában jó nagyot, most meg plusszokat tologatnak maguk előtt…). Így részben az én hibámból is, minuszba kerültünk (-150 euró). Viszont találtam megoldást: az egyik project, amelyiknek van plusz pénze, ki tud minket segíteni, csakhogy ezt nem engedik! Miért? Ez egy nagyon jó kérdés. Szóval véget nem érő, értelmetlen, egymás mellett elbeszélős viták mellett a project hetek felügyelőjével most ott tartunk, hogy utólag visszahoznak minket 0-ra, ha minuszra futunk ki. Márpedig garantálni tudom nekik, hogy minuszra fogunk kifutni. Olyan szinten nevetséges, hogy míg mások százas nagyságrendben nem tudják hová szarni a pénzüket, nekünk minden egyes euróért könyörögni kell. A MÁV emelte a jegyárakat (…), ez nekünk 20 eurós többletet okozott volna: hát ezt sem fizetik. Majd utólag. De hogyan várhatom el a csapatomtól, hogy ők is minuszba verjék magukat, akár ideiglenesen is? Nem értem én ezt az egész rendszert és benne a logikát (mondjuk nehezen is lehet érteni azt, ami nincs…). Böööh.

Amúgy az élet szép és vidám, mert szombaton találkozok Kis Estivel, pénteken több, mint egy órát beszéltem folyamatosan olaszul és tök jól ment, és hetest kaptam a töriesszémre, márpedig ez a tanár nagyon ritkám ad hetest. Meg hazaviszem a nemzetközi idiótákat és tanítunk angolt kis mócsingoknak, és a reformátusoknak is felvághatok, hogy akit ők egy közönséges lázadónak bélyegeztek, az most nem is kevésre vitte. Mu ha ha

3.1.5

És igen, megvan!

Beugrott at isteni szikra! Megvan a szakdolgozatom címe!

Noha a kitalálási határidő még messze van, íme az ötlet.

Tárgy: Közgazdaságtan

Téma: A meleg kisebbséget célzó marketing hatásai a piacon (vagy valami ilyesmi).

Nos?

3.1.3

Az akkor van, amikor már hetedszerre esel azon a k*rva hegyen lefelé csúszva. Síelni voltunk ugyanis

A legutóbbi mélydepressziós bejegyzésem után megkönnyebbültem, most pedig már kimondottan vidám vagyok Az egyik legjobb, ha nem a legjobb duinoi hétvégémen vagyok túl.

Péntek este, miután segítettem Secondának amerikai egyetemre jelentkezni (nem akarok másodéves lenni… ez marha bonyolult és kimerítő és idióta :S), elmentünk az ő rezidenciájába a három magyarnak másnapra kaját gyártani a síelésre. Épp nagyban sütögettünk, és már el is mondtam neki a norvéggal kapcsolatos történések bevezetőjét (ekkor még eléggé bánatos kedvem volt, és síelni sem nagyon akartam menni), amikor odajött a boszniai elsőéves, aki szintén meleg. Róla tudni kell, hogy nagyon a díva-típus, tökéletes transzvesztita fog belőle válni, ha “nagy” lesz. Soha nem volt vele semmi bajom, de nem is kedveltem különösebben soha. Kicsit antiszociális, de csak azért, mert nem a legkönnyebb az ő élete sem (meg szerintem ő sem teszi magának kimondottan könnyűvé). A lényeg, hogy teljesen jót beszélgettünk a duinoi melegéletről, ismét kategorizáltuk a melegeket és leszbikusokat. Azzal az indokkal nem mentem el a többiekkel aznap este a szomszédes település egyik hagyományos olasz ivójába, hogy ki kell magam pihennem a síelésre- nos, ehhez képest hajnali háromig beszéltünk mindenről. Jó volt- meglepően jó. Nem úgy meglepően, mielőtt bárki is kombinálna, mert ő azon kevesek közé tartozik, akikre azt mondom, hogy soha.

A síelés pedig… OMG Fantasztikus vooolt! A hajnali hatos kelés azért nem tetszett annyira, de aludutnk a buszban. Kb. 22-23 diák jött és 5 tanár. Délelőtt kaptunk síoktatókat… na ez vicces volt. A miénk az elméletileg tudott angolul, bár mindezt gyakorlatba nem sikerült átültetnie. Gyakorlatilag egyik cigit a másik után szívta, és erősen megkérdőjelezhető volt józansága is. Az igazgatóhelyettes jól el is káromkodta magát, amikor meglátta- igaz, németül, és csak annyit értettem, hogy sájsze, de ebből a többit is ki tudtam következtetni.

Az oktatást egy olyan pályán kezdte, ahol az egyedüli 10+-osok mi voltunk (egy délkelet- ázsiai csaj, aki még életében havast sem látott, a három magyar, egy belga, meg egy horvát). Secondoval úgy gondoltuk, hogy ez unalmas, és átmentünk az eggyel nagyobb pályára. Korai volt… igazából semmi bajom nem lett, csak az nem tudtam, hogyan kell megállni, így kb. 200-zal beleszálltam a tömegbe Azonban nem lett semmi gond, mert a görkorizásban szerzett reflexeim segítségével ügyesen kimanővereztem magam minden ütközés elől. A dolog egyébként úgy egészében tényleg könnyen tanulható, ha az ember használja az eszét, és van valamilyen korcsolyás tapasztalata.

Aztán már hivatalosan is átmehettünk a középkezdő- pályára, ahol az igazgatóhelyettes figyelt, és akit már elég jónak ítélt, az mehetett a hegyre. Mivel Secondo átvette a tanár szerepét, elég gyorsan fejlődtem, és már tök jó is voltam Nos természetesen pont akkor sikerült hasalnom egyet, amikor az én sorsom felől döntöttek, szóval én csak a második csapattal mehettem fel a hegyre.

Hmm… nice Egy holland lánnyal mentem fel, aki tudott síelni, és szerintem összességében jó vagyok, jó az egyensúlyérzékem, és ahhoz képest, hogy ez életem első síelése, nagyon jó vagyok Azt mondta, hogy másokat néha csak egy heti gyakorlás után engednek fel a hegyre, én meg már most mehettem Ok, lehet, hogy csak jófej akart lenni, nem tudom, de szerintem tényleg jó voltam. A pálya kicsit jeges volt néhol, és a fékezés- megállás technikám még nem tökéletes, szóval estem összesen 7-8 alkalommal, ebből kétszer elég komolyan. Pontosabban komolynak kinézően, mert mindkétszer elvesztettem az irányítást, és eszeveszett sebességben száguldottam lefelé, és még a fékezős háromszög- alakot sem tudtam megcsinálni, mert mindig szétcsúsztak a lécek. Nem akartam leérve teljes sebességgel bevágódni az első fenyőfába, szóval felkészítettem magam az esésre, és a pálya szélén egy félig- meddig direkt vetődéseset estem. Az első kicsit rizikós volt, mert gurultam lefelé kb. 10- 15 métert, amiből én semmit nem éreztem, csak annyit hogy minden oldalról üt valami, előttem meg forog a fehérség. A másodikban még a léceimet is elvesztettem: az egyik 4 méterre volt tőlem, a másik pedig félig felakadva a kerítésre, ami elválasztotta a pályát a hegy meredek oldalától. Huh. A másodiknál még pár ember is megállt, hogy segítsen, de (olaszul!!) elmagyaráztam, hogy semmi vész, leporoltam magam, és mentem tovább. Mindenképp jó, hogy tudok esni. Ettől a két nagy bakitól eltekintve tényleg elégedett is vagyok magammal: szépen szlalomoztam, kb. 5 necces helyzetet “mentettem”, és még lankás bukkanókon is szórakoztam Várom már a következő szombatot

Visszaérve egy kis alvás, majd Mickey’s! Az évnyitó party igen jóra sikerült Többen meg is jegyezték, hogy nagyon jól néztem ki Kicsit kellemetlen volt a norvégot meg a venezuelait együtt látni ahogy táncoltak, puszilgatták egymást, de nem volt komolyabb baj. Nem lett hirtelen szar kedvem, nem mentem el: ott maradtam és egy nagyon jót buliztam

Ma délután pedig Ellie-vel felfedeztük a tengerparti hegyes- völgyes tengerparti sétányt, teljes hosszában. Négy órán keresztül szikláról sziklára ugráltunk a tengerparton a napsütésben, fotózkodva, nevetve, beszélgetve és csendben. Hazafelé még egy fagyit is megengedtünk magunknak.

Szóval köszönöm, jól vagyok

3.0.5

Visszaértem… amikor leszálltam a buszról Duino főterén és körülnéztem, annyira olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna… egy kicsit azt hiszem, így is van…

Hannover + Hamburg

Az utóbbi  napokban eltűntem egy picit, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szünet vége előtt meglátogattam egy félig litván, félig orosz, de amúgy német évfolyamtársam Ő hívott meg, cserébe pedig jön hozzánk nyáron. Igazából m ár most februárban, de az munka lesz, szóval nem felhőtlen kacagás és szórakozás, de erről majd később. Szóval kedden reggel fél kilenckor szállt le a Malév gépe Hamburgban, ügyesen és okosan elkalauzoltam magam a megbeszélt találkahelyre, össze is futottam Ellie-vel és egy barátnőjével Leraktuk a cuccot egy csomagmegőrzőbe és hajrá! Keresztbe- kasul Hamburgban, majd este utazás Hannoverbe, ahol pedig buli Ellie barátaival Régen buliztam ennyire jót (azt hiszem, az utolsó Mickey’s parti talán felér vele… ). Az emberek nagyon nyitottak, kedvesek és barátságosak, és mindenki beszél angolul Nagyon  jól  éreztem magam a hangulatos kis kocsmákban és a középkori belvárosban kalandozva Volt egy kis kalandban is részem: az egyik bulihelyen egy csaj ellopta a hiper- szuper sapim, amit Ljubljanában vettem (és igenis jól áll ), és nem akarta visszaadni… totál be volt állva, azt sem tudta, miről beszélek, szóval az egész német bagázst oda kellett csődíteni, annek már elég meggyőző ereje volt, és vissza is adta… bitch.

Amúgy meglepően sok német szóra és kifejezésre emlékeztem, nem mindenhol, de a helyek többségén el tudtam mondani, mit akarok, értettem, amit válaszoltak… jó volt

Az oroszok karácsonya pedig annyira otthoni volt! Ellie családja félig orosz, szóval ők később ünnepelték a karácsonyt, mint mi, és mivel pont ott voltam, meghívtak. Ezek őrültek! Egy szót sem értettem abból, amit magyaráztak, de sok kaja volt (nem mindengyik volt finom, de én mindenből illedelmesen ettem- főleg a fagyival töltött kis sütikből ). Az, hogy őrültek, akkor vált egyértelművé, amikor az egyik kislány tigrisnek öltözve hozta az ajándékokat, mert hogy náluk minden évben a kínia horoszkóp aktuális állata hozza az ajándékot… aranyos, de furcsa Én is kaptam egy nagy kupac német csokiösszeállítást.

Pénteken reggel pedig Hannover-Stuttgart: hat óra várakozás (legalább elolvastam Orwell Állatfarmját- soha jobb könyvet!!!), onnan Velence, vonattal pedig tovább. Nice Hulla voltam, mire megérkeztem, de nagyon jó volt

Ismét Duinoban

Furcsa, de nagyon jó Visszajött mindenki- nagy ölelések, sikolyok, mosolyok, beszélgetések, élménybeszámolók- van, akinek melege van, mert -30 fokból érkezett vissza, van, aki meg vacog, mert ő +30-ból jött…

A norvég ma jött vissza, mert valamilyen félreértés miatt törölték a jegyét szombatra, és ma tudott először jönni. Nem láttam még, csak egy villanásra néztünk össze, mert éppen mentünk valahová mindketten, de jajj. Én mindent szépen elterveztem fejben. Elé szeretnék állni, azt mondani neki, hogy szeretnék vele nyugodt körülmények között beszélni (mindeközben fohászkodom, hogy az angol nyelvtani tudásom ne hagyja el pici buksim- ahogy általában teszi, ha vele beszélek) vele, és elmondani neki, hogy mit érzek- bár ez már csak azért is lenne nehéz, mert én sem tudom pontosan. Az a buli bekavart, előtte már nagyjából sikerült feldolgoznom a tényt, hogy ‘he’s just not that into me’, de azok után… ok, hogy részeg volt, és én is, de akkor is… ami azután volt, az a furcsa egymás kerülgetése… vagy csak magamat akarom meggyőzni? Nem tudom, de szurkoljatok, hogy sikerüljön összeszednem minden bátorságomat, és odamenni hozzá.

Anyway, kaptam egy könyvet Párizsból, ahol a másodéveseim voltak a szünetben… csodás. Csodás. Íme a képek. Élvezzétek!

3.0.3

Ekkora nyomást bejegyzés megírására még sosem gyakorolat rám az én imádott Olvasóseregem, és én holtfáradtan, a közgazdaság minden egyes szopatásának trükkjével a fejemben (holnap teszt) nem aludni megyek, hanem fogtam a kis laptopom és elvonultam egy csendes és magányos földszinti tanterembe bejegyzést írni nektek Remélem, értékelitek, és végigolvassátok, és nem ugrotok rögtön arra a részre, amikor a norvéggel a táncparkett közepén… de majd eljuttok oda

Talán érdemes ott kezdeni, hogy mostanában a hangulatom enyhén ingadozó lett, és ennek nyilván több oka is van. Közeledik az első félév vége (péntek), ami jó is meg rossz is. Jó lesz hazalenni az ismerős környezetbe (visszarázódni a magyar beszédbe, mert amit itt néha előadunk magyar beszéd címszó alatt másodéveseimmel, az szégyen), kikapcsolódni, aludni, bulizni, előadni stb. Másrészt meg nem lesz jó, mert nagyon fog hiányozni Duino, a sok új barát, a nyitottság…

Olykor fent, olykor lent. A félévi jegyek, az amerikai halálraítélt előadása, a leszbikus szexmániás angoltanár értékelése: jó és rossz dolgok kerülgetik egymást a növekvő frusztrációval és a német légitársasággal való örökös harccal, akik egy hét után voltak csak képesek kinyögni, hogy valószínűleg azért nem tudják levenni a kártyámról a pénzt, mert nem fogadnak el olyan típust, ami nekem van… meg kiderült, hogy apám is kicsit leredukálta a kártyára rakott pénzmennyiséget, de ezt majd otthon megbeszélem vele (miután képzeletben már borzalmasabbnál borzalmasabb módszerekkel bántam el vele).

Így érkeztünk el az utolsó hétvégéhez. Péntek este Secondámat látogattam, mert beteg volt. Az arrubai, olasz és cseh csajokkal megnéztük az Angol beteget (borzalmasan ejtik ki az Almássy-t, arról nem is beszélve, hogy el van írva, de attól még magyar ) majd utána, miközben a plüssfigurákkal szexet imitáltunk, megállapítottuk, hogy a nemzeti bizottságunk gyakorlatilag két hiperretardált embert küldött ki, és ezt bizonyítandó csináltunk is egy fotót magunkról és a kis állatkákról

A szombat megint letargikusan talált. Reggel nem tudtam normálisan aludni, ezért szombati időhöz képest korán keltem fel (12:00), és mivel baromira nem volt mit csinálnom, megkerestem Ellie-t, német barátnémat, azzal a reménnyel, hogy neki sem nagyon van tennivalója és voi la: neki sem volt, szóval fogtuk magunkat és elmentünk Monfalcone-ba a karácsonyi vásárra (természetesen a közben elfogyasztott csokitól felvidulva). Szép volt, jó volt, de a kecskeméti nekem jobban bejött. Lényegében végülis ugyanazt a kacatot árut nyomják, csak itt talán kicsit több a bevándorló.

Utána vissza, tusolás, átöltözés, csinosítás… utolsó szombat, az utolsó nagy party Mickey’s-ben (ez Duino bulihelye, amit gyakorlatilag mi tartunk fent). Ellie szobájában alapozás, és irány Mickey’s! És itt kezdődik a meredek(ebb?) rész.

Odaértünk. Bementünk. Táncoltunk egyet, majd kimentünk levegőzni és hát mit nem ad Isten, az enyhén szólva alkoholos befolyásoltságú Mr. Norway állt ott teljes szexi valójában… fogta a kalapját, a fejemre tette, megfogott és visszavitt magával a parkettre. Hmm, nice- gondoltam, ám alighogy sikerült feldolgozni a norvég újonnan támadt kezdeményező kedvét, egyszercsak azon kaptam magam, hogy bizony keze elkalandozott hátul lefelé. Hmm, very nice- gondoltam, és én is szabadjára engedtem a kezemet.

OK, nyilván én sem voltam kimondottan józan és ő sem, de én még így kicsit meglepődtem (mióta nincs bennem alkohol, ez inkább döbbentség) azon, hogy három hónap rideg távolságtartás után (csak az alkohol hatására?) egyszercsak gyakorlatilag rámmászott.

De ez persze nem akadályozott meg egyikünket sem abban, hogy egyre közelebb kerüljünk egymáshoz, és a kezeinket is egyre merészebben küldjük felfedezőútra: fel, le, ruha alá- gyakorlatilag igen, mindenhova. Leírva ez nagyon szép, de a dolognak volt több szépséghibája is. Például az, hogy a rohadt köcsög chilei, akit nagyon nem szeretek, nem épp szerény módon ki akart fúrni kedvező pozíciómból, de én nyilván nem hagytam magam. Aztán meg egy elég ilyesztő jelenség ütötte fel a fejét a venezueliai személyében: pontosabban nem ő maga, hanem az, hogy hogy a norvég rá is hajtani kezdett- ez vágta ki kicsit a biztosítékot.

Ez persze nem öt perc alatt zajlott le, hanem kb. két óra alatt, miközben voltunk a norvéggal ketten, hármasban venezuelával, voltam picit kitúrva is, de feltaláltam magam és kitúrtam a chileit, jött Ellie meg a többiek hogy többen legyünk (és utána tömegként el tudták nyelvi a másik két buzit- hát nem imádnivalóak? ).

És igen, mindez az egész iskola szeme láttára, mégsem hallottam egyetlen pletykát sem. Ide meg mindenki gondoljon, amit akar, szerintem tudjátok, én mire gondolok.

A buli lassan véget ért és szivárogtak el az emberek, kezdődött a lassúzás, összeborulás… azt tudni kell, hogy én nem vagyok az a kimondottan fúdefasza táncos, és erre a norvég is rájött, és hupsz, egyszer csak ott találtam magam a parkett közepén, egyedül, miközben ő a venezuelaival lassúzott. Secondom is hasonló helyzetbe került, de ő gyorsabban feltalálta magát, mint én: leszólította a pincértcsajt és elhívta randira Ez persze akkor nem tett boldoggá, sőt, csak még elkeseredettebb lettem, Secondo szerint olyan arcot vágtam, mint “akinek dugják a csaját”- eltekintve a nemek problémájától, ez valahogy így is volt. Mikor éppen az órára akartam nézni, hirtelen láttam, hogy Secondo nyújtja a két kezét, és ezt mondja: “Ok, fogd a kezem, segítek, csak legyen gyors!” WOW!! Eszméletlen aranyos volt Odatáncoltuk a norvég és a venezuelai mellé, majd én felkértem a norvégot egy másik lassúzásra. Valószínűleg életem legnagyobb égése volt ez a tánc, remélem, volt annyira részeg, hogy nem emlékszik rá.

Mickey’s pedig lassan bezárt… együtt léptünk ki az utcára, de mire észbe kaptam (kb. 1 perccel később), ő már régen a barátai rezidenciája, Old Offices felé tartott, így egyedül battyogtam vissza az ágyikómba hogy még fél óráig meredtem bámuljam a plafont elalvás előtt. Wow. Nem volt semmi. De van tovább.

Vasárnap… Duino Run! Ez abból állt, hogy lehetett szervezni csapatokat, és váltórendszerben körbe kellett futni Duinot (ez azért annyira nem megrőltetö, tekintve, hogy Duino nem a valaha volt legnagyobb metropolisz, amit életemben láttam). Én a passzív dohányosok (What a lie!!) csapatában voltam, és annak rendje- módja szerint meg is nyertük a versenyt Mindez délelőtt volt, tehát nem voltam még a helyzet magaslatán- értsd: másnaposság, de ez délutánra elszállt, még jó, mert

jött a Mikulás! Bizony bizony, Duinoba is ellátogatott a Mikulás, nem csak egymás szobájába titkon ajándékokkal lopozó magyarok személyében, hanem Ő Maga jött el Ennek alkalmából a főtéren (Piazza) felállítottak egy színpadot, hívtak valami gagyi showwomant, és hajrá! A show a suli zászlóceremóniájával kezdődött- a 82 nemzet zászlaja + EU +a sulit működtető nemzetközi szervezet zászlaja. Én vittem a magyar zászlót- jó érzés volt

Utána pedig ingyenes forralt bor, zene, minden, ami kell: és jött a Mikulás Olasz módra motorral érkezett, és keményen diszkirimálta a suliba járókat, a kis mócsing duinoi gyerekeket néha még kétszer is sorba álltak (figyeltem!!), mi meg alig kaptunk, de nem is ez a lényeg Gyakorlatilag egy tökre jó partit csináltunk a Piazzára, és kissé öntelten, de realisztikusan megállapítottuk, hogy nélkülünk Duino gyakorlatilag egy halott hely lenne.

Igen, persze ott volt a norvég is. Gyakorlatilag semmi interakció nem volt köztünk, eltekintve attól, hogy egyszer azzal a hihetetlen szexi mosolyával ellopta a Mikulás- sapkám, amit én meg Secondától loptam el Nem lettem szomorú, mert akkor per pillanat nagyon jól éreztem magam, de miután véget ért az ünnepség, megint eszembe jutott a dolog, és akkor már eléggé lelombozta a kedvemet. Nem tudom, mire számítottam. A racionális énem arra, hogy mindez csak a pia hatása volt, de az idealista énem persze alattomosan a “na végre, szép kezdet, biztos lesz valami!”- szólamot suttogta a fülembe, és akár hiszitek, akár nem, de győzött. Akármennyire is ellene megy minden eddig tapasztalatomnak, abban reménykedtem, hogy végre talán most lesz valami.

És el is érkeztünk a hétfőhöz. A reggeli ébresztőóracsörgés Ellie ágyában talált, együtt mentünk törire. Amolyan se nem rossz, se nem jó, de inkább jobb, mint rosszabb kedvem volt, egészen addig, amíg nem jött velem szembe a norvég, arcán széles mosollyal és egy kacsintással. Ez persze meredeken felnyomta az endorfinszintem, viszont ugyanakkor egy másik hang is megszólalt bennem, mégpedig egészen pontosan ez:  “Most akkor mi a f*sz van??” Ez egyébként azóta sem teljesen világos, és ezt tanúsíthajta mindenki, akivel az elmúlt napokban a norvégról beszéltem (Secondo, Seconda, Ellie, brazil csaj, zsidó csaj, japán srác, cseh csaj).

Michelle, a kedvenc bárunk hihetetlen bárosa elmegy, és búcsúajándékot csinálunk neki. Persze a norvég is egyik kedvence, csak úgy, mint én is. Miután legyártottuk a nemtudommennyi, de mind különböző formájú üdvözlőlapot, aranyosan/a maradék méltóságom is elvesztve/tök jófejként odamentem a norvéghoz, hogy mivel ő Michelle legrégebbi barátja a sulisok közül, ő választhat először. AHH, a szombati parfümje volt rajta :S Miközben választott, megbeszéltük az egyetemi dolgait (szerdán ugyanis az Egyesült Királyságba repül- behívták az oxfordi felvételi második fordulójába), mit akar tanulni (olasz- filozófia), ilyesmi. Mosoly, ciao, és ennyi.

Viszont meglepően sok kis reakciója van, ami eddig inkább rám volt jellemző: többen is mondták, hogy akárhová belép, ahol vélhetőleg ott vagyok, megkeres a szemével, mosolyog rám, facebookon reagál a matekban tanusított gyökérségemet ecsetelő üzenőfal- bejegyzésemre…

…vagy csak én reagálom túl, és ez nem más, mint a ‘He’s just not that into you’- effektus?

Akárhogyis- jól jön a téli szünet. Egy hónap- jippí!

2.9.4

Ma megkaptam a “félévi értékelőm”. Vegyes érzelmek keringenek bennem, csapjunk is hát bele. Kezdjük a szartól. Hetes skálán mozgunk.

Matek közép: 4

Megjegyzése: a háttértudásom jó volt, amikor jöttem, azóta nemigen lát fejlődést. Hm, if the teacher had moods instead of modes, maybe I’d be more ethusiastic as well… De mindegy, december 7-től STUDIES! Gyökérszint forever

Olasz emelt: 4

Megjegyzés: Mióta a másik csoportba került, Captain lelkesedése alábhagyott. Nem is csoda. Egy energiabomba, motiváló tanár után ez az izé? Jól fel is húztam magam az értékelésén, és meg is kérdeztem a tutorom, aki olasztanár, hogy átmehetek-e az ő csoportjába. A válasz: Mi az hogy!

Angol majdnemanyanyelvi irodalom emelt: 5+

Itt csalódott voltam. Úgy éreztem, és ezt a leszbikus szexmániás tanár is leírta értékelésében, hogy ahhoz képest, hogy két szintet mentem feljebb és nem régóta vagyok a csoportban, jó a munkám, részt veszek az óra menetében, helytállóak a véleményeim, stb. Keep on doing like this and everything will be ok? Hopefully.

Környezeti rendszerek és társadalmak közép: 5

Most mit mondjak? Kamu természettudomány gyökerekenk. Úgy is kezelem. Meg ők is engem

Világirodalom közép: 6

Megjegyzés: Okos vagyok és ügyes.

Történelem emelt: 6

Ezt jogtalannak érzem, és a többiek is meglepődtek, hogy nem hetes: sokat hozzászólok, jókat mondok, jók a következtetéseim és nagy a háttérismeretem. Ezen is dolgozni kell még.

Közgazdaságtan emelt: 6+

Ezzel boldog vagyok Bár a közgázt a második legjobb helyre számítottam, végül a legjobb lett, és csupa szépet és jót írt rólam a tanár, mint pl. hogy jól vitázok, segítek azoknak, akik nem boldogulnak, naprakész vagyok és jók a meglátásaim, aktív vagyok órán stb. És valóban

A szolgálatok és tevékenységek pedig:

Kreatív írás: a tanár, a tutorom örül, hogy a csoportjában vagyok, jól teljesítek, öröm az írásaimat olvasni. Rám szabták a feladatot, na

Floorball: Annemarie aranyosan megjegyzi, hogy jó vagyok és lelkes (szerintem néha túlzottan is), de el kéne fogadnom a tényt, hogy ez egy csapatjáték, ahol néha a kapuban is kell maradni.

Carlo látogatása: Carlo szeret, élvezi a velem töltött időt.

Összességében elégedett vagyok és csalódott is. Kezdetnek nem rossz. Ami vigasztal, hogy a két legrosszabbtól nemsokára úgyis megszabadulok, a többiből meg simán fel tudom hozni. Így legyen!

2.9.2

Egyrészt régen írtam olyan bejegyzést, amit első olvasásra is fel lehet fogni, másrészt meg sok dolgot kell kiadnom magamból nem művészi módon is, szóval hajrá

Mindeközben a szomszéd teremben aerobik, és a zene ritmusára ezt hallom: uno, due, tre, quatro, cinque, e ultimo! E anche! Uno, due… Bár ez nem kimondottan fontos info, gondoltam, azért megosztom

Hol is maradtatok le- ja igen, a picsogásnál.

A sulival kapcsolatban: azóta minden rendbe jött, a matekot dobom studies-ra, erre kiváló alkalom a közelgő osztályba soroló teszt. Nem kell mást tennem, mint hozni a maximumomat, ergo elérni kb. 30%-ot és íme: Welcome to Math Studies! Közgáz még mindig jól megy, okos vagyok és ügyes, töri szintúgy, olaszon néha meglepődök, milyen szinten tudok beszélni (ma pl. a szociális munkámról beszéltem egész folyékonyan a randimon is- upsz igen, volt randim, részletek kicsit lentebb jönnek majd ). E-Systems… most mit kezdjek ezzel a kamutermészettudománnyal? Megírom a lab reportjaim (ez hazugság: másolom a másodévesem reportjait). Mi van még- ja igen, English A2 Higher!! Belerázódtam, jó vagyok, egyre logikusabb és összefüggő okfejtéseket tudom gyártani- ma írtunk egy tesztet, ami a tavalyi érettségiben volt- márpedig a nemzetközi érettségi nem olyan szinten mozog, mint az otthoni, lebutított fajta- és meg vagyok elégedve magammal.

Aztán mi volt méég…? Oh igen, kellemetlenségek is adódtak: magyar tanárlátogatás. Jajj. Mikor tudtam, hogy jönnek, izgatott voltam: két másodévesemmel levelet írtunk nekik, megnéztük az egyik lányát, aki tetszett A-nak, a fiú másodévesemnek (aki egyébként igen tehetséges lepedőakrobata ). Aztán ideértek hétfőn és… ok, bementem angolra, a tanár (leszbikus, szexmániás) bejelenetette, hogy van egy vendégünk, magyar irodalomtanár, majd leesett neki, hogy én is magyar vagyok, mellém ültette, fordítottam neki órán, miközben szokásosan aktív voltam és elemezgettem a kút-lélek összefüggést, meg óra végén is fordítottam a beszélgetéstüket-

- egyébként basszus nyelvzavarom van. Nagyon nehéz a nyelvek között váltogatni, néha magyarul, néha angolul, olykor olaszul is jönnek már szavak, nem mindig tudom, kinek milyen nyelven mondjam a mondandóm, néha keresnem kell a magyar szavakat… gáz-

meg utána körbezettük őket Duinoban. Nem volt jó. Nagyon nem. Elszoktam attól, hogy a felnőtteket magázzam, és nagyon oda kellett koncentrálnom, hogy a megfelelő beszédformát használjam. Nem viccelődhettem, mert nem vették: szürkék voltak és ridegek, savanyúak, kiábrándultak… sajnos olyanok, mint egy átlagos magyar tanár, és ez egyáltalán nem az ő hibájuk (pedig egy elég jó gimnáziumból jöttek, már amennyire ismerem a budapesti intézményeket). Örültem, amikor elmentek. Legalább túrórudit hozhattak volna, de még azt sem tették

Viszont volt egy iszonyújó EE-SHOOOOW! Az EE (”Kiterjedt Esszé” magyara fordítva) a nemzetközi érettségi része, egy 4000 szavas értekezés az általad választott témában. A másodévesek ezzel szenvedtek ki tudja, mióta, és most végre elkészültek vele, leadták, Svájcban értékelik és értékelik. Mi pedig őket értékeljük: egy fergeteges show-t adtunk nekik! Volt minden: paródia, tánc, zene, ének, koncert. Én A-t, a másodévesemet parodizáltam. Nagyon jó triáltrükköket tud, és kissé felvágós (nem negatív értelemben, puszta ténymegállapítás, nem tőlem- ez áltános vélemény). Ki parodiálja? The Hungarian Primo! Szereztünk hát egy műanyag, kisgyerekeknek való triciklit, megkreáltuk a fényeket, a koreográfiát, elloptam A bicajosfelszerelését és egy fergeteges paródiát állítottunk össze! Mindenki imádta- A még meg is ölelt a végén

És persze itt van Michelle! Őt is nagyon szeretem Az egyik helyi bár, Al Castel félig amerikai, félig olasz pultosa- sajnos már csak pár napig :S. Imádnivaló, aranyos, vicces, nagyon jófej Ha éppen nincs mit csinálnod, vagy csak szomorú vagy és vidámságra vágysz, nem kell mást tenned, mint bemenned Michelle-hez és garantáltan könnyezve fogsz fetrengeni Főleg, ha az egyik “kedvence” vagy – mint újabban D, a lány másodévesem, és én (nameg Mr. Norway, bár ő tőlünk függetlenül). És még pénzt sem fogad el- semmiért. A múltkor kaptunk egy doboz Illy-gyártású, amúgy viszonylag drága édességet.

Oh, apropó Illy! Voltunk a gyárban Az Economics dep. szervezett kirándulást, és nem kellett mást tennem, mint hogy belobbiztam magam egy kicsit a dologba, mivel D volt az egyik szervező Így kikerültem a várólistás és az itthonmaradást, és elmentem az Illy-gyárba. Fantasztikus! Illyék egyébként eredetileg magyarok voltak és a 30-as években mentek Triesztbe. Kicsi a világ… Még oklevelet is kaptam, hogy mostmár milyen menő vagyok, mert megjártam a világhírű Illy-gyárat

Oh, persze hosszú hétvégén is voltunk- bicajtúra Friuli tartományban! Persze volt minden: láncleesés, eltévedés és Szlovéniában kikötés, de végülis célbe érés, iszonyatos seggfájdalom, napi 40 kilométer, meg minden… amikor megérkeztünk Tarcentoba (megunva a bicajainkat, vonattal) a semmi közepén találtuk magunkat, de egy csaj, aki szintén akkor érkezett meg, felajánlotta, hogy anyukája elvisz minket a szállásunkra. Juppí Azonban nem csak hogy elvitt minket, hanem meg is hívott a házukba vacsizni- a nem szerény házukba. Képzeljétek el: három idegent szedsz fel a vasútállomáson, ebből kettő nem is nagyon beszél olaszul, azt tudod, hogy a nagy hírű duinoi suliba járnak, és ki tudja, igaz-e, amit mondanak, és elviszed őket magadhoz vacsizni… hát, nem gyakran történik meg az ilyesmi Jó volt.

Mi más, mi más… oh, a randi

Nem volt semmi érdekes. Ahogy ezt SVityónak facebookon éppen kifejtettem, kb. 5 perc alatt leszedtem az amúgy helyes srác személyiséganalízusét: kényszeres, idegbeteg lesz, fut a problémák elől, nem tud szembenézni a világgal és belehelyezni magát. Nem lesz a dologból semmi. Még az sem, holott tett rá utalásokat, de azért van egy szint- mindenfélre tevékenysége- amit kell ütni.

Szerintem most ennyi… “csak”

NEM! Nemrég abbamaradtak a sexuality meetingek, ezért a leszbikus Miss Israel és jómagam eldöntöttük, hogy újraindítjuk őket, megszereztük a Milk c. filmet, lefoglaltuk a termet (a tanárok nagyon segítőkészek voltak), és hajrá!

Maga a film csodás és nagyon megérint- előtte is akartam, azóta még inkább akarok tenni az emberi jogok védelméért. De hogy mennyien eljöttek, együtt nevettek és sírtak velünk, megköszönték, hogy megszerveztük, és várják a folytatást- ez hiányozni fog, ha nem leszek itt.

Most pedig tényleg lépek: este Angol beteget nézünk (Michelle-től van meg… ), hétvégén pedig QaF- maratont rendezünk

Ciao belli

2.8.9

Laaadies and Gentlemeeeen, let me introduce the hottest gay boys and lesbian girls of Duino!

Függöny szét: íme, a duinoi meleg élet színe- java! Nyíltan vagy titkolózva, harsányan kimutatva vagy maguknak megtartva: köszöntsék nagy tapssal a messze földön híres- neves iskola meleg diákjait!

Ééés jön is az első: Mr. Venezuela! Elsőéves a dél-amerikai kontinensről, aranyos, kedves és helyes- oh, mondhatjuk akár jóképűnek is. Nem a tipikus latin szerető, de nagyon dekoratív és mosolygós, mindig víg kedélyű 17 éves meleg srác- főleg, mióta nincs együtt…

… nade itt is van az emlegetett, Mr. Chile! Hogy ezek hogyan találtak egymásra- nem tudom, de Mr. Chilénél bárdolatlanabb butyuta barbár bohócot bár bátortalan, de állítom: nem sűrűn holdott hátán Földgolyónk. Nem csak hogy hatalmas szarkeverő és behízelgő, mindezek mellé még eszmétlenül nyomulós is- az a bizonyos határ számára nem létezik.

Nos, evezzünk más vizekre: és mintha csak erre a szófordulatra várt volna, itt is van Mr. Hungary, a magyar primo, akit szerintem nem kell bemutatnom, hiszen talán jobban is ismeritek, mint kéne…

Megelevenültek volna a magyar elsős gondolatai? Jól látom? Igen, ez minden kétséget kizáróan Mr. Norway! Az északi szépfiú megszokott instant- mosolyával lebben fel a színpadra: mintha jól tudná, hogy a tökéletes fehér fogak csillogása jól megy a szőke hajhoz és a kék szemekhez. Mosoly, nevetés egyesekkel, míg tipikus északi hidegség másokkal… és már át is adta a helyét

Mr. Bosnia- Herzegovina- nak! A balkáni unikum csillogástól övezve rázza magát a színpadon, csillámokkal teleszórt feszülős ruhájában, huncutul integetve a szexi srácoknak- huhúú, riszáld még, Bosnia!

És itt jön Miss Argentina! A dél-amerikai lány nyakában a kulccsal, amihez egy gyönyörű emléke fűződik,  szélesen integetve és szeretelenül kacagva csetlik- botlik a reflektorfénybe, ahonnan barátnői azon nyomban maguk közé is rántják, hogy átadja a helyét

Miss Israelnek! Az alig 16 éves, “friss hús” leszbikus lány nem nagyon tudja, mit kezden magával, így ne is húzzuk tovább kellemetlen helyzetét- köszöntsük inkább nagy tapssal

Miss Norwayt! Tény, ami tény, láttam már nőiesebb teremtést, meg megbízhatóbbat is, de megvan a maga egyedi stílusával engem valamilyen szinten megnyert, én meg őt- nade, erről már írtam, ismételni pedig nem szeretném magam

Oh, mi ez a nesz? Mi ez a halk, susogó kattogás, ez a művészi részletességgel megkreált somolygás? Hát persze- Miss Czech Republic! Egy ecsetvonás, és már itt sincs…

És persze itt van nekünk persze az elmaradhatatlan, az egyetlen Miss Denmark! Ő az én drága feleségem, my dear Honey, aki bályos mosolyával és nevetésével mindig fel tud deríteni

Vannak még valaki a függöny mögött- és hogy ki is ő, akik nem tud, mer vagy akar a színpadra jönni? Bátorítsuk tapssal Mr. Italyt-t!

Kedves vendégeink- a show véget ér, a Papírhajó bárja mára bezár, a Kapitány üdvözli önöket és ezúton is szép álmokat kíván, valamint üzeni, hogy fantasztikus informatikai képességeinek hála sikerült megszerelnie netkapcsolatát, így ismét 0-24 hozzáféréssel rendelkezik a facebook- fiókjához és e-mail címéhez is, melynek címe: captain@paperboat.hu! A hajó fenntartásával, kormányzásával kapcsolatos észrevételeiket erre a címre juttassák el.

Köszönjük a részvételt- arrivederci!

2.8.5

kell most nekem, de sürgősen.

Nem tudom, hogy a rossz természet vagy simán csak retardáltságom számlájára írjam, de ha pár napig (hétig…) sikerélmény nélkül maradok, akkor… fogalmazzunk úgy, hogy kedélyállapotom grafikonja bizony erőteljesen lefelé veszi az irányt.

És hogy mi a baj? Miben buktam el? Mi nem működik úgy, ahogy működnie kellene?

Lényegében- majdnem minden. Most legalábbis. Nem arról van szó, hogy nem szeretek itt lenni- sőt, imádok! Nagyon szeretem Duinot és az iskolát, hihetetlen, hogy én kaptam meg ezt az esélyt, csak mostanában kicsit kisiklott minden… és ha minden egyszerre siklik ki, az nem kimondottan kellemes, és a reális önértékeléssé csökkent egomat a minusz irányába fordítja.

A suliban ezen a héten nem voltam sikeres. Egyáltalán nem. Kezdődött minden a blokkváltással- az angolomon két szintet emeltem, így most a majdnem anyanyelvi szinten beszélő csoport magasabb tagozatában vagyok, egyelőre próbaidőn, ami viszont ütközött az emelt olaszóráim időpontjával, minden lehető helyen, szóval át lettem rakva egy másik olaszcsoportba, ami szintén emelt, csak a tanár… nem rossz, csak az energiabomba Cristina után az egyhangú és materiális Paola maga a kész agyhalál. Márpedig nekem érdekes tanár kell, mert ha az előadásmód nem érdekes, vagy nem érzem magamon a teljesítéskényszert, akkor előbb- utóbb öntudatlanul is feladom, és elkalandozok… ami nem kimondottan jó. Ezen már felnyomtam az agyam, majd jött a töriesszé… a töri mindig is a sikertárgyam volt, csoportelsőségem sosem volt megkérdőjelezhető (egészen mostanáig- itt már nem annyira egyértelmű). 2000 szavas esszében kellett kifejtenünk a véleményünkek Németország szerepéről az első világháború kirobbantásában, és olyan szinten mellélőttem, ahogy csak lehet. Gyakorlatilag tudományos esszé helyett a személyes véleményem támasztottam alá tudományos érvekkel, ami nem tetszett a tanárnak, és jól le is húzta a jegyet. Aranyos volt, mert hozzáfűzte, hogy tudja, hogy ennél ezerszer többre vagyok képes, és hogy ez csak egy baki volt, de a tüske akkor is itt marad- magammal kapcsolatban. Ok, többet nem csinálunk ilyet, személyes vélemény nullára redukálva a töri esszében, de akkor is…

Aztán folytatódott minden a matekkal. Matekból három szint van- studies, standard és higher. Év elején a standarbe osztottak a szintfelmérőm alapján- dagadt is a mellem a büszkeségtől, de azóta kiderült, hogy bizony, nem is olyan egyszerű ezzel lépést tartani, mint az elején tűnt. Másodévesem felvilágosított, hogy a studies felel meg az otthoni középszintnek, a standard az emeltnek, a higher meg kb. a BME első éves matekanyagát takarja, szóval ilyen kontextusban talán már érthető is, hogy hol keresendő a probléma. Ok, maga a studies-ba lemenetelés még nem is akkora gáz, mert hát Istenem, megesik az ilyesmi, de a gáz csak az, hogy a jövőben valami olyasmit szeretnék dolgozni az EU-nak, ami a közgáz és a társadalom összefonódását és kölcsönhatásait elemzi és jósolgatja a várható társadalmi reakciókat a különféle gazdasági változásokra- ehhez pedig nem kevés egyetem kér minimum matek standard nemzetközi érettségit, ami már gáz, mert a tananyagot végignézve egyértelmű, hogy nem tudom megcsinálni. Márpedig ha én azt mondom valamire, hogy nem megy, akkor az tényleg nem megy. Tehát vagy más szakirányt választok (szociológia, jog, európai politikai tanulmányok, nemzetközi kapcsolatok, ?irodalom? stb.), vagy megpróbálkozok egy lehetetlen blokkátszervezéssel, ami alapjáraton halálra van ítélve, mert nem sétálhatok be az igazgatóhelyetteshez hogy ‘Ciao, I’d like to change my teacher because I kinda’ hate him, and I strongly assume that with a new teacher I might be able to produce some kind of success.’ Oh, ugyanis maga a matektanár személye is kiábrándító: biztos egy ízig- vérig idevaló ember, nem tudom, de kb. úgy tanít, mint egy robot, akit reggel beindítottak, és este kikapcsolja magát (vagy felrakja magát töltőre és letölti magára az új oprendszert…).

Aztán az újdonsült angolóráim egyikén is félreokfejtettem az egy férfi- két nő ‘házasságot’ (Dylen Thomas: Under Milk Wood), és a kölcsönös szenvedést vontam le kozekvenciaként, miközben mindenki más a ‘végülis mindenki boldog’ végikifejlet mellett foglalt állást, még a leszbikus szexmániás tanár is, ami megintcsak nem tett jót az önbecsülésemnek.

Közgázzal mostanában jól megvagyunk, mondjuk ma háromnegyed órát szenvedtünk a fülöp- szigeteki sráccal a házi feladaton- végülis rájöttünk a megoldásra (nekem ugrott be az isteni szikra), de aztán a montenegrói srác közölte, hogy amin szenvedtünk, nem is volt házi, mert még nem tanultuk. Ahhoz képest egész jól összehoztuk a megoldást- már ha jó, amiben azért picit kételkedek.

Mr. Norway pedig… sokra megyek vele, ha mondjuk éjszaka összefutunk az utcán két rezidencia között tranzitban, aranyosan és kedvesen rám mosolyog és köszön azon az édes, behízelgősnek szánt hangján, amúgy meg nem kezd velem semmit… mondjuk mostanában én sem kezdtem vele sok mindent, igaz, de van egy határ, aminek túloldalán a megalázkodás lakozik, ergo nem lépjük át. Tehát Mr. Norway-t úgy néz ki, buktam. Nem látványosan, nem pletykák hada által kísérve, csendben, de biztosan elbuktam. Mondanom sem kell, hogy ez sem tett jót az önértékelésemnek. Még akkor sem, ha ő vesztett többet.

És hogy mire van szükségem? Sikerélményre. Mi hozhat sikerélményt? Egy tökéletesen összerakott esszé/beadandó, egy helyes órai okfejtés és tanári dicséret, pasinál elért siker- vagy a kairói diák- ENSZ- delegáltság elnyerése (az iskolánk Oroszország “képviselőjeként” küldhet két elsőévest Egyiptomba februárban).

De most, hogy kiírtam mindezt magamból, rögtön jobban érzem magam. Ha dobom a matekot gyökérszintre, hát legyen úgy: max találok olyan egyetemet, ahol flexibilisek a tárgyszintekkel kapcsolatban (pl.: Hollandia, Németország, stb.). Ha a töri esszém elb*sztam: nagy ügy, a következő kiváló lesz, mert tudom, hogyan ne csináljam. Ha Norway-nél elbuktam: nagy ügy. Jön másik.

És már csak azért is fel a fejjel, mert sikeresen belobbiztam magam a jövő heti Economics tanulmányi kirándulásba az Illyhez

És vannak barátaim is, nem is kevesen, vannak haverjaim is, akikkel meg hülyülni lehet, van két csodás másodévesem, “anyu” és “apu’ elfogadnak és szeretnek, nemzetközi ösztöndíjas vagyok egy egyedülálló iskolában, és még ha átmenetileg most nem is úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna, ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó, vagy érdemes arra, hogy itt legyek.

Szeretek blogot írni Most jó kedvem lett.

“Akkor vagy igazán ügyes, ha vesztett helyzetből is fel tudsz állni! Annyi brilliánsat állítóttál már itt a blogodban is magadról, nem hiszem, hogy nem lennél képes megoldani a Bukást is.” – Lacinak igaza van. Mindent képes vagyok megoldani, csak nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam a picsogás.

2.8.4