Tudom, hogy sok dolog van, amit meg kell emésztenem magammal, a világgal, Duinoval, a tágabb és szűkebb környezetemmel kapcsolatban egyaránt. Olyan hatások értek az elmúlt intenzív időszakban, amivel kevés ember szembesül ilyen idős korban.

Olyan ez, mintha egy nagyon nehéz terhet raknának egy gyenge alapra.

A végtelenségig sokat változtam, mióta Duinoban vagyok. Változott az önképem, változott az identitásom, az eszmerendszerem, a világfelfogásom, a véleményformálásom, a kritikusságom, a hazaszeretetem- minden, ami én vagyok, vagy valaha én voltam. Duino előtt magabiztos voltam, hittem önmagamban, sikereim garanciájában, személyiségem biztosító erejében, kapcsolataim erősségében és mindenben, aminek bármi köze is volt hozzám.

Gyakran úgy érzem, hogy nem vagyok képes úgy megbirkózni ezzel a fokú változással, hogy közben blogot vezetek. A blog elméletileg az én lenyomatom, az én részem, minden egyes betűje én vagyok- kellene, hogy legyek, de sokszor nem éreztem már ezt. Éreztem, hogy akarok mondani valamit, ami túlmutat a Papírhajó profilján, ami nem illik bele a Papírhajónak a blogok között meghatározott helyébe. Elveszettnek éreztem azt az írói stílust, ami két éve formálódott előttem, előttetek, mindkettőnk előtt, mindkettőnk segítségével.

A Papírhajó régi mottója: „Belső összeférhetetlenségem dühöngője” volt. Ez a mottó valahogy elveszett az idők során, de azt hiszem, ma jobban illik a blogra, mint valaha. Adva vagyok én, aki sejti, de nem igazán tudja, mit vár magától, mit várhat az élettől. Vagyok én, aki olykor magamra veszek olyan dolgokat is, amikre legtöbben csak legyintenének, aki igenis érzékenyen foglalkozik dolgokkal, amikkel nem feltételezik, hogy foglalkozik. Vagyok én, aki próbálom, de nem tudom elmagyarázni a UWC- élményt- de hogyan is tudnám…- ami viszont kulcsfontosságú szerepet játszik abban a változásban, ami megkérdőjelezi a blog létjogosultságát.

Vagyok, de nem tudom, kellene-e még, hogy legyek, mint blogger.

Nem tudom, mire van szüksége a blognak, és mire van szükségem nekem.

Az előttem álló időszak szintén intenzív, kihívó, embert próbáló. Május 25-én búcsút mondunk másodéveseinknek, aki a világ különböző részeire szélednek szét. Soha többet nem fogjuk őket együtt látni.

Hazamegyek. Ez lesz a leghosszabb otthon töltött időszakom tavaly augusztus óta. Én rengeteget változtam, de az otthoni környezetem szinte ugyanolyan maradt, vagy ha változott is, akkor nem velem egy irányba.

Nem tudom hová rakni magamban ezt az egészet. Egyrészt azt érzem, idő kell, hogy helyre rakjam a dolgokat magamban, másrészt viszont nem tudom, hogy lennék erre képes, ha nincs egy hely, ahová mindent kiírhatok magamból. Bár inkognitó nélkül mennyire minden a minden…?

Egy szóval: a Papírhajó most egy nagy fordulóponthoz érkezett. És félreértés ne essék, nem arra számítok, hogy most megindul a kommentek árja, mindenki biztosít arról, hogy szeretimád és folytassam- ez úgyis rajtam múlik. Egyszerűen csak nem tudtam tovább magamban tartani ezt a logikai kapcsokat sokszor nélkülöző gondolattömeget.

3.4.8

captain@paperboat.hu

Amikor elkezdődött, minden rendben volt. Úgy, ahogy, de rendben mentek a dolgok.

Aztán persze minden összeomlott, majd felépült megint, csak kicsit máshogy. És azóta is folyamatosan omlik és épül, minden mozdul, minden változik, minden hullámzik és semmi sem marad ugyanolyan.

A főhős pedig mindent átél, minden túlél, mindenből jól kerül ki, összejönnek a dolgai. Nem kívülálló, de nem átlagos. Mindenki megláthatja benne magát. Van kapcsa a való világhoz, de a sajátját jobban szereti.

Viszont a filmek véget érnek egyszer. Tehát az élet nem olyan, mint egy film- mondhatnánk most, de nem, mi nem az életről beszélünk itt.

Mi egy limitált, mesterséges keretek közé szorított valamiről beszélünk, aminek a kezdete egy megmásíthatatlan dátum, a vége viszont még nyitott. A véghez részint szándék, részint irányíthatatlan folyamatok akaratlan összjátéka, betűk, gondolatok és leütések vezetnek.

Szándékok, melyeket tapasztalat szül, összjátékok, melyeket a szándék generál, betűk- mint megannyi elektrosokk egy haldokló testnek, mely mégis tovább funkcionál, nem törődve azzal, hogy lassan szétesik- mint egy film a vége felé haladva…

Szóval igen, olyan ez, mint egy film. Mindennek szét kell esnie, a szálakat el kell vágni, hogy tisztán rendezni tudjuk az új kontextust, hogy letöröljük a fura ábrákat és nyilakat, melyek egy tiszta laphoz vezettek.

Akkor vajon mire várunk még…?

3.4.7

captain@paperboat.hu

Van ugyanis a kanadai másodévesnek egy HIV + ismerőse, aki egy alapítványt működtet, HIV + gyerekeken segítenek. Talált egy szponzort, aki minden kopaszra nyírt fej után 50 dollárt fizet.

Igaz, hajam nincs, de legalább 50 dollárral több áll a gyerekek megsegítésére.

Hmm, mondjuk szerintem így sem nézek ki rosszul

3.4.6

captain@paperboat.hu

Mikor éjszaka egyedül sétálok, megyek végtelen célom felé, mellettem lépdelsz, mert Te ragyogsz a csillagokban.

Mikor az égető nap elől a tengerbe menekülök, Te ölelsz körül, mert minden vízcsepp mintha Téged tükrözne.

Nincs olyan, hogy nem vagy: szemeiddel néznek rám a fák, illatodat ellopta a parti ösvény, állhatatosságoddal dacolnak a sziklák. A kétkedők cinikus mosolyában és a gyerekes rajongók kacajában egyaránt Téged látlak. Érintésed rám festi a reggeli fény, kezemet Te vezeted írásra, mikor ebben a végtelen zsivajban egyedül maradok egy percre.

És akármerre vessen az élet, sodorjon az ár, Kapitányként vagy hajótöröttként, élettel telve vagy utolsó lélegzetemmel zihálva, Tőled nem tudok, nem fogok, nem akarok szabadulni.

A messzeségben, a tömör testű távolságban, a szabadság szédítő szeszélyében szeretnék rabod maradni.

3.4.5

captain@paperboat.hu

Persze egyáltalán nem biztos, hogy befejezem, amit elkezdtem. Mert elkezdtem, akármennyire is nem egyértelmű.

Miért…? Olykor magam sem tudom. Mert elveszett, amit beleteremtettem. Talán ez az oka. Mert kiüresedett. Mert már nem jelenti azt, mint régen. Mert már őszinték a titkok.

Kinőttem ezt a játszóteret. A hintákban már nem tudok az egeikig lendülni, a kis dombokat már nem kihívás megmászni. A csúszdába beszorulok, a mérleghinta nyelve mindig felém billen.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem. Mert imádom. Csak már nem úgy van rá szükségem, mint régen. És nem tudom, most mit akarok, és azt hogyan.

Lecsattantam a földre. Leestem végre az égből. Feljöttem a mélyből. Én lennék, csak én, ha tudnám, ki vagyok én. De vajon hogyan alkothatnék maradandót, ha nem ismerem magamat? Mikor összeomlok, őrülten kapaszkodok bele, mint utolsó mentsváramba. Mikor minden rendben van, nyugodt vagyok, erős és boldog, akkor pedig nem kell…

A világomban minden rendben. A kérdés csupán annyi, hogy meddig terjed a világom határa.

3.4.4

captain@paperboat.hu

„Haver, én sem hiszem el. Emlékszel év elején? Amikor azt a játékot játszottuk? Kérdeztek valamit, neked pedig aszerint, hogy mit gondoltál, kellett jobb vagy baloldalra menni. Aztán jött a kérdés. Tudnál valaha is egy meleggel egy szobában élni? Én rögtön jobbszélre mentem. Hallani sem akartam a dologról. Most pedig… te leszel a szobatársam!”

Salamo, a nyugat- szaharai és Shoya, a japán UWCer. Egy muszlim, és egy zárt társadalomból érkezett ázsiai. Ösztöndíjnyertesek, mert képesek a változásra.

Jó érzés, hogy én is lehetek áttörést hozó példa. Jó érzés, hogy a mindennapi életemmel, teljes önmagammal ilyen felismerésekhez tudok segíteni embereket. Akaratlanul, tudtomon kívül, szimplán a természetes létezésemmel.

Ilyenkor érzem magam igazán UWCernek. Köszönöm, hogy érdemes vagyok rá!

„Csak egy tanács: soha ne foglalkozz fele, ki mit gondol rólad. Éld az életed, ahogy Neked tetszik, legyél önmagad. Csak ez számít.”

Igazad van, Salamo. Csak ez számít.

3.4.3

captain@paperboat.hu

Elég rosszul teszi.

Mármint- a szingapúriaknak egyetemi ösztöndíjakat fizetnek, a szlovákoknak fizetik a kiutazást a UWC-be, ahol tanulnak, az olasz kormány fizeti az olaszok tanulmányait, az osztrákok tanárt küldenek, a norvégok is finanszírozzák a diákjaikat, és még sorolhatnám.

Nekünk meg van a kis nemzeti bizottságunk, aki adó 1%-okból próbálja magát fenntartani, mert az OM 2000 óta nem hajlandó finanszírozni, mivel nem képesek felfogni, hogy a válogatást nem lehet OKTV-hez kötni.

Pedig ha aktívan beszállnának a magyar UWCerek éltébe, simán alakíthanák a tanulmányainkat úgy, hogy esetleg később magyarországi munkához kötnék, ami meg csak az országnak profitálna, és nem vesznénk el az agyelszívó pumpában.

Nah. Ezt most jól megmondtam.

3.4.2

captain@paperboat.hu