Papírhajó

Miért van ez? Miért kell elmenni, változni, abbahagyni, feladni, elengedni, megbékélni? Miért nem maradhat minden abban az egyszerűen csak jó, olajozott állapotban, amiben volt? Miért van út lefelé a csúcs után? Miért eshetünk le a hegyekről, ha egyszer fáradtságos munka árán elértük a csúcsot?

És miért van bennem ez a kettősség? Miért nem tarthatok meg mindent, amit akarok? Miért nem lehet elmenni anélkül, hogy kilépnék az ajtón? Miért nem lehetek egyszerre két ember, két helyen ugyanaz? Miért nem tudok kettéválasztani magam? Miért kell elvesznem ahhoz, hogy mások megtaláljanak?

Miért tudok csak kérdéseket feltenni, de válaszolni nem? Miért nem pattan ki most okoskodások sora tekervényes elmélmből, és fedezem fel a dolgok közötti egyszerű összefüggést? Miért vagyok még mindig képtelen megbékélni a dolgokkal, noha felfogtam a jelentésüket, megtanultam mikéntjüket?

Miért kerül homokszem a gépezetbe? Miért romlik el valami, ami nem tökéletesnek lett szánva, de végül rémisztően közel került hozzá?

Miért releváns a miért, és miért nem jönnek a mertek?

3.4.1

captain@paperboat.hu

A magyar meleg ismerőseim között elenyésző azok száma, akiknek jó viszonyuk van az apjukkal- vagy egyáltalán van akármilyen viszonyuk.

A meleg fiú- apa kapcsolatok valamilyen oknál fogva előbb- utóbb zátonyra futnak, sajnos nagyon kevés a kivétel. Az apák sokszor nem játszanak tevékeny részt fiaik életében. Ezeknél a fiúknál tehát hiányzik az egyik „minta”? Van, aki a helyébe lép? Fel lehet nőni apa nélkül?

A meleg többségének nincs jó kapcsolata az apjával. Ez első olvasatra egy túlzó állításnak tűnhet, de végiggondolva meleg ismerőseinken, szerintem mindannyian több olyan meleget ismerünk, akinek problémás az apja, mint olyat, akinek nem.

Arról, hogy ennek mi köze van a melegséghez, hogyan befolyásolja egy fiú életét, blogok százait lehetne megtölteni, nekem nem célom ezt elemezni, mert azon túl, hogy szerteágazó, nagyon szubjektív is.

Azt vizsgálni viszont, hogy ki lép az apák helyébe, elég érdekes.

Sokan vallják, hogy egy gyereknek az egészséges fejlődés érdekében apára és anyára van szüksége. Ez a mondat az egyik legnagyobb ökörség, amit valaha hallottam, több okból is. Egyrészt, élő példaként tudom állítani magamat, hiszen gyakorlatilag engem apa nem nevelt, mégis elég jól sikerültem. Másrészt, ha egy gyerek szeretetet kap, akkor nem számít, hogy apa, anya, nagybácsi vagy nagymama neveli, mert a szeretet az, ami a legteljesebb nevelkedést tudja biztosítani. A szeretet pedig, mint tudjuk, nincs nemhez kötve.

Azonban érdekes a gyakorlatilag apa nélkül felnövők későbbi élete.

Sokat tapasztaltam, és fogadni mernék, hogy Ti is, hogy az apa nélküliek egy nem elhanyagolható része milyen típusú pasik iránt kezd el érdeklődni.

Annyiban talán van igazság az ökörségnek titulált mondatban, hogy kell egy erős példa a gyerek elé. Ez tradicionálisan valóban az apa, de persze lehet bárki más, aki az „erős ember” egy családban.

Aki pedig ilyen példát nem kapott, azoknál előbb- utóbb kialakult egy kisebb- nagyobb fokú apakomplexus, ergo az idősebb, erős, „védelmező” férfiak érdeklik őket- és rendszerint mind passzívak lesznek (ezt a problémámat ez a- vitatott- bejegyzés is érinti).

Én nem tartom magam apakomplexusosnak, noha vannak idősebb fiú/férfi ismerőseim, akik azon túl, hogy a barátaim, egyfajta apáskodó szerepet töltenek be az életemben, akarva- akaratlan. Nem gondolom többnek pl. SViktort vagy SPF-et „egyszerű” barátnál, de olykor megmutatkozik a „felnőtt, tapasztalt, útmutató” szerep, akivel szemben kicsi és tapasztalatlan vagyok, olyan, aki vezetésre, tanácsra, útmutatásra vár.

Én azonban az enyhe példa vagyok. Továbbmenve találkozunk azokkal, akiknek az „apa”, az erős fél szerepe kimaradt az életükből, melegségüket felismerve pedig lehetőséget kaptak annak betöltésére. Ez nem azt jelenti, hogy ők bármiben is kevesebbek lennének, de mennyire tud működni jó kapcsolat egy tizenéves és egy harmincas felnőtt férfi között? Ez nem egy „normális” kapcsolat, abból a szempontból, hogy mindkét felet egy kicsit több motiválja, mint a kölcsönös szeretet és tisztelet. Az apa nélkül felnőtteknek apa, – itt elnézést harmincas vagy azon túli olvasóimtól- a korosodó férfiaknak pedig olyasvalaki kell, akit taníthatnak, nevelhetnek… kicsit olyan, mint egy gyerek. Valahogy olyan, mint az ókori görögöknél volt.

Egy ilyen kapcsolatot tehát több motivál, mint egy „átlagos” kapcsolatot. Én alapvetően nem hiszek „vezető” szerepben egy párkapcsolatban, de ezekben mindenképpen van, amivel mindkét fél tisztában van, elfogadják és élvezik a helyzetüket.

Apa nélkül felnőni nem lehetetlen, nem is feltétlenül rossz- nagyban függ az apától, persze- de semmiképpen sem következmény nélküli. Sok melegnek alakulhat ki később apakomplexusa, ami befolyásolja és egyenlőtlenné teszi későbbi kapcsolataikat. Hogy ez jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, annak megválaszolására semmiképpen sem vállalkoznék, mert ahány ember, annyi eset. Nem hiszek a címkékben.

Viszont ez a jelenség létezik, és sok melegnek nagyban befolyásolhatja az életét.

3.4.0

captain@paperboat.hu

Nem vagyok képzett közgazdász, sem politológus, nem áll mögöttem több évnyi aktív részvétel a közéletben. Nem vagyok több mint egy idealista, tehetséges kisember, aki a lehető legteljesebb élet reményében elhagyta az országát.

Tudom, hogy sok esetben a véleményem irrelevánsnak hat, hogy nem vagyok a lehető leghitelesebb forrás, nem tudok objektíven kezelni bizonyos gondolatokat mert túlságosan áthatják őket a személyes érzelmeim.

Szabadelvű, liberális ember vagyok de vannak dolgok, amiken egyszerűen nem tudok átlépni. Nem azért, mert ne tudnék rengetek különböző felfogásmódot megérteni, egyszerűen csak azért, mert akkora mértékű paradoxonokkal találom magam szembe, amelyeket nem tudok feloldani.

Más kérdés hogy talán azért, mert nem is lehet. A szimpla gonoszság mögött nem rejtőzik sok értelem.

Annyi azonban biztos, hogy itt valami nagyon felborult. A jobb nem jobb, a bal nem bal, a fekete simán lehet nem csak fehér, hanem piros is, de talán csak azért, mert belül mélyen mindenki tudja, hogy az igazi fehér nem is létezik. Az áldozathozatal nehéz, de valóban tényleg szükséges? Mivel, kivel állunk szemben? Egy konkrétum nélküli valakivel, aki amúgy is csak a felsőbb donorok zsinórain fog rángani, és piócái torz ideológiai elképzelésének végrehajtó szerve lesz? Vagy talán tényleg ő maga a felkelő nap, aki végre megváltja kis hazánkat a (vitathatatlanul nagy) szar kellős közepén?

És ha így lesz, akkor mi van? Akkor visszakapjuk, amit elvettek? Akkor majd visszasütik ránk az európaiság bélyegét? Ha majd minden kis faluban a harcsabajszú Józsi bácsi füttyszavára besuhan a mágnesvasút, aminek ablakaiból vidám arcok integetnek a templomba igyekvő derék embereknek és azok asszonyainak, akik a sivalkodó csemetéket próbálják féken tartani, akkor a fenenagy jómódban, miután a kormány évekig nevelte az emberekbe hogy „nem jó, nem kell, rossz, ördögtől való, elfogadhatatlan”, lesz akárki is széles e határban, akinek egyszercsak eszébe jut egy jogilag nem egyenlő kisebbség?

Szerintem nagyon rossz úton jár az, aki a múltban keresi a jövő kulcsát.

3.3.9

captain@paperboat.hu

Duino főtere akkor a legszebb, amikor a 84 zászló színarzenálja kavarog rajta.

Akárhová megyünk együtt, mint iskola, az együtt vonuló zászlók kifejezik a nemzetközi megértést, a békés együttélést és a konfliktuskerülést.

Én egészen eddig abban a hitben éltem, hogy mindenkit ha nem is ugyanolyan, de hasonló érzések kötnek a saját nemzeti zászlajához, mint engem.

Én személy szerint nagyon szeretem a magyar zászlót. Valószínűleg otthon nem masíroznék vele fel és le az utcán, mert akkor rasszistának és szélsőjobbosnak bélyegeznének (ez elég szomorú…), de itt semmi probléma nincs vele. Az országomat velem azonosítják, így valamilyen szinten kötelességem is a zászlóm vállalása. Mindazon túl itt anélkül fejezhetem ki kicsit romantikus kötődésem a zászlóhoz, hogy a jobbos kötődés bélyegét sütnék rám. Nekem, akinek már oviban is a magyar zászló volt a jele, a zászló a nemzeti összetartozást jelenti, azt, hogy akárhol is legyünk, bármilyen messze- mind testileg, mind lelkileg- Magyarországtól, nyelvünkben, kultúránkban, történelmi felelősségünkben összetartozunk. Az erő, béke és remény trikolórja az egyéni sorsok összességét fejezi ki. Számomra fontos a magyar zászló, ezért is van kint nagy méretben a szobám falán.

Nemrég történelmen azonban a spanyol polgárháborúról beszélgetve megdöbbenve hallgattam, hogy nem mindenki érez így. Eleve nem tudom, miért vettem ilyen alapvetőnek, hogy a zászló iránt mindenki lojális. A spanyol zászló egy diktatúra kreálmánya, aki használja, az nacionalista, ezért felelős spanyol sosem venné meg boltban. A németek szerint zászlójuk egy olyan államot szimbolizál, ami egy erőltetett szövetségre épül. Az izraeli állama viselkedése miatt nem érez kötődést a zászlóhoz.

Szerencsésnek érzem magam, hogy így tudok kötődni az országom jelképéhez. Használja ki bármelyik politikai csoportosulás, töltse meg akárki bármilyen hazug és kirekesztő tartalommal, a zászló számomra mindig ugyanaz marad. Tiszta, szívmelengető, a nemzeti összetartozás és az egészséges nemzeti öntudat szimbóluma. A multikulturális értékek fokozott tiszteletén kívül a zászló fontosságának tudatosítása is a UWC munkája.

3.3.8

captain@paperboat.hu

Egy évvel ezelőtt Kecskeméten voltam. A központi Ókollégium teraszán a református templom tornyát rajzoltam. Épp az árnyékolást fejeztem be, mikor jött a telefonhívás.

Öt perccel később már tudtam: kiválogattak. Megnyertem az ösztöndíjat, amiről álmodtam. Az élet, ami fantáziám határán homályos foltként lebegett hosszú ideje, most bombaként valósággá robbant.

Egy éve vagyok UWCer. Egy év telt el, olyan egy év, ami egy pillanat alatt lezajlott évtizednek hat.

2009 áprilisára már nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet tarthatatlan. Egyértelművé vált, hogy a reformátusok és én nem illünk össze. Ők maradi szűklátókörű hipokraták voltak, én pedig haladó szellemű, nyitott és erős igazságérzetű. Otthon már mindent elértem, amit akartam, készen álltam a következő lépésre. Legalábbis akkor azt hittem.

Azt hittem, megérdemlem Duinot. Azt hittem, azért válogattak be 208 közül a 3-ba, akik kaptak ösztöndíjat, mert a személyes teljesítményem, gondolkodásmódom, értékeim meggyőzték a magyar bizottságot. Azt hittem, egy nagy és kemény csata győztese vagyok, aki elnyeri méltó jutalmát. Nagyon sokat hittem magamról. Tudtam, hogy vannak határaim, de nem tudtam, hol. Azt hittem, a végtelenig mehetek, mindent kibírok; úgy gondoltam, hogy az eszem, rátermettségem, retorikai képességeim, intelligenciám, a bájam, a fiatalságom mindenre felhatalmazást ad.

Nem gondoltam, hogy én fogom megváltani a világot, de erősen hittem, hogy sok közöm lesz hozzá.

Ma már tudom, mi tett igazán érdemessé arra, hogy ide kerülhettem. Ugyan a mai napig nem tudom, a bizottságot mi fogta meg bennem, egyértelmű döntés voltam vagy jobb híján dobtak be, de a legfontosabb az, hogy egy év alatt- és főleg a szeptembertől eltelt időszakban- rájöttem, mi a „legUWCbb” értékem. Az, hogy képes vagyok változni. Hogy képes vagyok elfogadni a változást. Egy szilárd alapon álló rugalmas massza vagyok. Képes vagyok felülbírálni magam, nem kudarcként megélni a változást, hanem beépítem azt magamba. Igaz, a határaim még most sem tudom, hol vannak, de most már nem vakmerően, hanem magabiztosan és megalapozott okokkal megyek az irányba, amibe megyek. Nem csak az eszem, a rátermettségem, a retorikai képességeim, az intelligenciám, a bájam az, ami változott Duinoban. Egy furcsa fajta öntudat alakult ki bennem, amire nem tudok jó szót találni.

Régen hittem a biztos sikerben. Ma már tudom, hogy csak a bizonytalan biztos. Viszont azt is tudom, hogy ha erősen akarjuk, és mindent megteszünk érte, nincs lehetetlen ügy. Mindenképpen megmaradtam idealistának, de az idealizmusom fajtája megváltozott.

Duino kiszabadított egy nagyon bezárt világból. A református szabályokba és a saját fejembe zárt világból. Mások szabályai szerint kellett játszanom. Most lehetek ez, aki akarok, úgy, ahogy én akarom. Senki sem korlátoz önmagamban, senki sem mondja, hogy ez nem jó. Vagyok, aki vagyok, jó úgy, ahogy vagyok. A hely pedig úgyis a legjobbá formál, nincs szükségem zsoltárokra a fejlődéshez.

Megszabadultam magamtól is. Megszabadultam a régi egoista önbizalomtól. Megszabadultam attól a Kapitánytól, aki nem látta a korlátokat, a határokat, az embereket, akiken néha átgázolt. Megszabadultam a sikerorientációtól, a kóros ambíciótól. Megszabadultam attól a korláttól, amit a saját magamba vetett határtalan hitem állított fel.

Duino a világ egyik legmultikulturálisabb helye. Kétlem, hogy a 13 UWC-n kívül van még hely a világon, ahol nyolcvan- kilencven nemzet képviselője él együtt békében. A világ más tájainak, kultúráinak, népeinek, országainak, problémáinak megismerése szintén részemmé vált. Ma már nem legyintek, ha hallom, hogy egy országot megrázott egy földrengés, vagy ha egy külföldi választás eredményeit közlik.

Még mindig nem hiszem, hogy én fogom megváltani a világot, de már nem csak erősen hiszem, hanem tudom, hogy lesz hozzá közöm. Úgy, mint mindazon többi embernek, aki akár írásoktatóként az Amazon mentén, akár EP képviselőként dolgozik egy ideálért, amiben hisz.

’United World Colleges makes education a force to unite people, nations a cultures for peace and a sustainable future.’

A UWC jó munkát végez. Én sokat változtam, közelebb kerültem a UWC ideálhoz. És még hol a vége…?

Már ha van…

3.3.7

captain@paperboat.hu

Lelöktelek a fedélzetről. Kegyetlenül vágtam mellkasod bal szélébe a rozsdás fakést. Könyörtelenül hajadba markoltam, szememből kiűztem a kékes árnyalat szerelmét, a barna mező nyugalmát és vörös izzással utáltalak. Ajkam gyűlölettel telt  mosolyra görbült, izmaim megerőltető feszítésbe kényszerítettem és így facsartalak jelentéktelenné, így fordítottam egyet késemen, hogy halálhörgésed minél hamarabb haljon el.

Utolsó dögként zuhantál a nyugodt vízbe. Én kaján örömmel hahotázva másztam a legmagasabb árbóc tetejére, fejem felett viharfelhők alkottak glóriát, míg a vöröslő vízen nyílegyenesen száguldott a hajó a fellegek fölé.

Brutálisan meggyilkoltalak.

*

Éjjel, mikor senki sem lát, láztól fűtve bújok hozzád. Ajkam csókká zárul ajkadon, bizsergő testem nedves vággyal simul testedhez. Szavakat érzek. Képeket álmodok. Víziókkal becézlek. Úgy ölellek, mint egy futó villanást szokás; sorsomat kezed s kezem közé zárva remélem, hogy ujjaim őrült tánca nem hervad a halál sorsára.

3.3.6

captain@paperboat.hu

Még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy ez tényleg megtörtént

A rezidenciám ajtajainak nagyon trükkös zárjai vannak. Mikor tegnap este aludni mentem, becsuktam magam mögött az ajtót, és az bezárta magát, én pedig nem vettem észre, így kizártam a szobatársam. Elaludtam.

Ez így még nem is lenne probléma, mert ha be akar jönni, feldörömböl, én felkelek, átkozok mindenkit, aki éppen eszembe jut, beengedem, majd visszafekszek. Most azonban nem ébredtem fel. Olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam, ahogy csak ő, aztán páran többiek is dörömböltek az ajtón, kiabáltak, hogy nyissam ki.

Mivel nem hallottak hangokat, azt hitték, hogy valami baj történt- elájultam, vagy akármi rosszabb. Próbáltak hívni, de mivel a telefonom kikapcsolom, amíg alszok, nem értek el. Nem tudták, mitévők legyenek, nem akarták felébreszteni a rezidencia- tanárt, nem akartak felesleges riadalmat kelteni, így aztán…

… fogtak két asztalt és egymás tetejére tették őket, arra meg egy széket- az utcán, az ablakom előtt. Erre a közel sem stabil építményre felmászott Hemayat, a bangladesi másodéves- testi épségét nem kicsit veszélyeztetve- és bemászott a nyitott ablakon az emeleti szobámba. Erre sem ébredtem fel, mikor viszont már elég sokan bent voltak a szobában, lámpafénynél és hozzám beszéltek, az már kirántott az álmok világából. Legalábbis azt mondják, mert én semmire sem emlékszem.

És mindezt azért csinálták, mert azt hitték, hogy bajom esett Hát lehet nem szeretni őket?

3.3.5

captain@paperboat.hu