Papírhajó

Ahogy közelednek a választások, nálam is várható lesz egy- egy, az aktuálpolitikát, a pártokat véleményező vagy bíráló, illetve „kire és miért szavaz Captain” összeállítás. Azonban mielőtt elérkezik az ő szezonjuk, mindenképpen akarok időt szentelni egy olyan jelenségre, amit már észrevettem egy ideje, de bejegyzés szintjére csak most érett.

VonAdolf. Érdekes, hogy milyen könnyen össze lehet gyúrni ezt a két szót (és még jelentése is van a németben). Vona és Adolf- Vona Gábor, tettrekész hazafink, illetve Adolf Hitler, a szennyes náci vezér. Két különböző korban élt, de ideológiailag egymáshoz nagyon közel álló ember.

Eddigi, a náci rémuralomról szerzett felületes tudásom és a Jobbik erősödéséről szerzett újabb és újabb, néha már rémisztő kategóriába sorolható hírek alapján is arra gondoltam: megdöbbentő, mennyire megfeleltethető egymásnak Hitler és Vona felemelkedése. A körülmények, a pártok ideológiája, jelleme, taktikája… ez pedig most, a Weimari Köztársaság történelmét mélyrehatóan tanulmányozva csak megerősödött bennem.

Aki most lemondóan legyint, vagy esetleg növekvő idegességgel mered a képernyőre, az ne adja még fel, és nyomja be máris az észosztást- előbb lássuk, miért is hasonló a 20-as, 30-as évek Németországa és a kora 21. századi Magyarország!

Németországban az első világháború után káosz uralkodott. A fiatal, Weimarban megalkotott köztársaságot mind jobbról, mind balról veszély fenyegette, de amíg a szociáldemokrata kormányzat ura tudott maradni a helyzetnek, nem volt jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. Az ország állapota azonban gyorsan romlott: a gazdaság a külföldi tőkén függött, az utcákon mindennapos volt az erőszak, összecsapások, puccsok (Bajorország, München, Berlin). Az emberek csalódottak voltak; nem értették, mi megy körülöttük; a társadalom számára túl kevés idő alatt történt túl sok dolog. Az autoriter rendszer összeomlása, felülről kreált köztársaság, amelyben nem bíztak, majd az első világháborút lezáró, megalázó békeszerződés. Mindez megfejelve a hiperinflációval majd a nagy gazdasági válsággal a kormányzatot megszorításokra kényszerítette. Keynes és az ő nézetei ekkor még sehol sem voltak, bár szerintem, ha lettek volna, sem tudott volna mást tenni a német kormányzat. Az így is végtelenségig eladósodott állam nem tudott volna hatásos gazdaságélénkítő injekciót belőni a gazdaságba (amikor felmondták a jóvátételeket, akkor már változott a helyzet, de ez most részletkérdés). A kiábrándult, csalódott, vagyonát elvesztő, magát elárultnak és kifosztottnak érző német nép pedig a szélsőségek felé fordult. Ott természetesen készen állt a magyarázat mindenre. A korábban is létező nácikra a német társadalom nem volt kíváncsi egészen addig, amíg nem lett nagy baj. Ha vetünk egy pillantást a kor munkanélküliségi rátájára, és a nácik támogatottsági indexére, akkor meglepő egyenes arányosságot fedezhetünk fel a kettő között. A történet többi részét pedig gondolom, nem kell ecsetelni, azt még a történelemért kevésbé rajongó Olvasók is tudják: a fiatal német demokrácia meggyilkolása, egyre nyíltabb zsidóüldözés, militarizáció, Ausztria bekebelezése, Közép- Európa megnyerése majd Lengyelország lerohanásával a második világháború; 52 millió ember halála. Koncentrációs táborok, rasszizmus, tudatos népirtás és üldözés.

Ha végignézünk a mai magyar helyzeten, elöljáróban ki kell jelentenünk: a helyzet közel sem ennyire súlyos. A mi köztársaságunk nem kimondottan friss már, a kormányunk nem hordoz magán szociáldemokrata jegyeket, viszont jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. A társadalom megviselt, hiszen két válságot egyszerre kell elviselnie: a gazdasági világválságot megelőzte a mi kis miniválságunkat. A Jobbik már akkor is létezett, bár támogatóinak száma elenyészően kevés volt. Puccskísérletek nem voltak, a 2006-os őszi eseményeket pedig nem vehetjük annak, hiszen azok jogos tiltakozó megmozdulások voltak.

A társadalom sokat szenvedett az elmúlt években. A magyar gazdaság legyengült, a megszorító intézkedések bevezetésére egy olyan kormányzat kényszerült, amely gyakorlatilag 2006 óta erkölcsi hullának számít a magyarok túlnyomó többségének szemében. Amikor pedig nagyon nagy lett a baj, akkor jött az Európai Unió és az IMF, akik nélkül olyan mintaszerű államcsődöt hajtottunk volna végre, mint amilyenről a tankönyvek beszélnek. Megvan tehát a külföldi függőségünk is.

Az országban lassan, de biztosan kezd eluralkodni egy furcsa, nincs- rá- jó- szó állapot. Az emberek kiábrándultak, pesszimisták, utálják a kormányzatot, elkezdődnek kisebb- nagyobb összecsapások és erőszakhullámok, főleg a cigányság (az idegen népelem is kipipálva) részéről, ami csak olaj a tűzre, hogy a Pride-ról már ne is beszéljünk.

Minden körülmény adott tehát ahhoz, hogy megerősödjenek az emberek félelmeire, kiszolgáltatottságára, biztonság, erő utáni vágyára alapozó szélsőséges haszonlesők. A Jobbik radikális retorikájával megcélozta azokat, akiknek úgymond „elegük van”- tehát gyakorlatilag a társadalom nagy részét. Új frázisokat aggattak a problémákra, hangzatos jelszavakkal tüzeltek a külföldi hitelek és befektetők ellen („hazaküldjük a multikat”- cserébe kapnánk milliós munkanélküliséget és milliárdos adókiesést, ugye másra sincs most szükségünk?). Fellépésük felbátorította a szélsőséges hangokat; a színmagyar szellem szárnyalása a radikális bunkók hangoskodásában teljesedik ki, begyűrűzve a demokráciát tisztelő, annak idején azért harcoló Fidesz soraiba is.

A munkanélküliség emelkedik, és noha Magyarország a mutatók alapján már kifelé jön a válságból (vagy legalábbis a legmélyebb pontot már magunk mögött hagytuk), az emberek ezt nem igazán érzik. A Jobbik így továbbra is tudja mire alapozni radikális idiotizmusait, továbbra is bátran és nyíltan járathatja le az országot az Európai Parlamentben az egész Unió és a világ előtt.

Furcsa ez a sok hasonlóság és összefüggés… Furcsa, hogy mindkét pártnak megvolt, illetve megvan a maga félkatonai alakulata is. A nácinak az SA, a Jobbiknak a Magyar Gárda. A kettő között nem lehet kimondottan éles párhuzamot vonni, mert más célból hívták őket életre- bár kérdéses, hogy mi is a Magyar Gárda célja. Az alapításkor még parlagfüvet akartak irtani- nos, nem tudom, hány tövet húztak ki (talán zsidó politikusokat kéne a helyükre képzelniük, jobban menne a munka!) meg öreg néniket átsegíteni az utcán-, de mit is csináltak igazából? Rájátszottak az emberek valós szükségeire, kihasználták a kiszolgáltatottságukat és megfélemlítettségüket. Szomorú, de tény, hogy a (vidéki?) közbiztonság nem a lehető legjobb, és főleg a cigányság pedig a nem megfelelő szociális juttatási rendszer miatt (bőrszíntől függetlenül) tolerálhatatlan cselekményeket vitt véghez- a rendőrség pedig nem tett semmit. Ők is félnek…? Érthető, hogy az ilyen helyeken mérhetetlenül megnő az igény az erős kéz politikáját lebegtető csoportokra. Nem azt mondom, hogy ez így helyes, vagy jól van- csupán egyfajta magyarázatot próbálok keresni. Pártügyeket így tehát a Gárda csak közvetve szolgál, viszont ugyanúgy illegális, mint az SA volt. Tagadhatatlanul közös azonban, hogy ez egyiket sem zavarja különösebben.

Dinamikus, populista és az embereket jól ismerő erő volt az NSDAP, és a Jobbik is az. A következmények beláthatatlanok, bár nem szabad túlzásokba esni. Nálunk nem lesz népirtás és demokrácia- gyilkosság, hiszen ez az ország nemzetközi helyzete (gy.k.: Európai Unió) miatt lehetetlen. Merem remélni, hogy azért sem, mert a Jobbik nem lesz kormányzó erő 2010. áprilisától.

Van-e okunk félni? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a félelemnél sokkal hasznosabb, ha a lehető legelfogulatlanabbul, objektíven próbáljuk meg elemezni a tényeket, összefüggéseket keresünk és megpróbálunk visszaemlékezni, történt-e már hasonló a múltban, mert a történelem a leghasznosabb tanácsadó, ha a jelenben hozandó döntéseinkről van szó.

3.1.6

Ebben lehetett volna részem, ha minden ajánlatra árugrok, ami a cute_bottom18 nevű romeós profilomra érkezett. Gumi nélkül.

Mint ahogyan arra kuruc nemzettársaink (és természetesen megbízhatóbb források is) voltak szívesek felhívni figyelmünket, a HIV-fertőzöttek száma növekszik, és elsősorban még mindig a fiatal melegeket sújtja leginkább.

Gondoltam, itt az ideje egy érdekes kísérletnek. Ki akartam deríteni, hogy mi a konkrét ok. Tudom, hogy a fiatal, melegségüket frissen felfedezett meleg fiúk hajlamosak belemenni rizikós kalandokba tapasztalt, maszkulin, harmincas éveikben járó férfiakkal, akik egy percig sem haboznak kihasználni őket.

Egy álprofillal regisztráltam a gayromeo-ra, és 2009.12.25 22:00-tól 12.29. 10:43-ig, minden bejövő és kimenő adatforgalom rögzítésével, statisztikai táblázatokkal és jegyzettömbökkel felszerekezve kerestem szexpartnerem- aki lehetőleg gumi nélkül dugná meg a cuki szőke pasit (a képek természetesen hamisak- SVityó Vasárnapi Fiús Képek sorozatából emeltem ki kettőt. Köszönet!)

Az eredmény még engem is meglepett. Mondanom sem kell, hogy rekordidő alatt rekordmennyiségű levelet kaptam: naponta átlag 100-120-at, és természetesen nem csak magyaroktól. Szép számban akadtam külföldi “hódolóim”- elsősorban olaszok-, akik néha 4-5 ezer eurót ígértek egy kóbor menetért. Ezeket nem vettem figyelembe, mivel a kísérletem kitalált alanyának nem ők képezték a célcsoportját.

“Szexi vagy… megdugnálak.”

“20/7-es dákót bevállalod?”

A 4 nap alatt több, mint 750 látogatója volt profilomnak. Mindenki levelére válaszoltam, egy hamis e-mail címet is létrehoztam, hogy minden igényt ki tudjak elégíteni. MSN címet és telefonszámot persze nem adtam meg- bizalmi okokra hivatkozva. Megpróbáltam a leggyorsabban a lényegre terelni a szót: vagyis ki lenne hajlandó gumi nélkül szexelni velem. A “Miért gumi nélkül?” kérdésekre rendre azt a választ adtam, hogy azért, mert nekem úgy nem fáj.

Kíváncsian vártam a válaszleveleket. Persze voltak, akik  nem válaszoltak, de meglepően sokan belementek egy második levélváltásba. Akikkel már a harmadik- negyedik levélig eljutottam, azokkal általában le is fixáltam a talit. Konkrét idő és hely nélkül, csak megegyeztünk abban, hogy majd írok nekik, ha szabad vagyok- külföldi tartózkodásra vagy elfoglaltságra hivatkoztam.

És az eredmény…? 27- en dugtak volna meg gumi nélkül. Az átlagéletkoruk 29 év: a legfiatalabb 20, a legidősebb 40 éves.

Akik belementek, általában figyelmeztettek a gumi mellőzésének veszélyére, de el lehett őket hallgattatni egy “van papírom” félsorral. A papír hasznos dolog, de könnyen hamisítható. Ez ugyanúgy igaz rám, mint rájuk.

“Szívesen megdugnálak, és a méretem is tetszene neked!”

“Nice pics… I love hot bottom boys… wanna fuck?”

Kell még tovább keresnünk a fiatal melegek körében a HIV gyors terjedésének okát? Nem hiszem. Szerintem ez mindent megmagyaráz. Elképesztő felelőtlenségnek tartom, amit a korombeliek- és nálam fiatalabbak- tesznek. Ebben a négy napban kb. annyi időt töltöttem romeon, mint előtte összesen. Körbenéztem hasonló, vélhetően nem álprofillal kereső fiatal srácok után. Döbbenetes, mit találtam.

Mi ennek az oka…? Természetesen rengeteg magyarázatot lehet találni: a társadalmi nyomás alól szabadulni vágyás, a családi nyomás ilyen extrém “önkeresésbe” csap át, tapasztalatkeresés, apakomplexus… de tényleg ennyire nincs agyuk a kortársaimnak? Ilyen szinten hiányzik a magyar oktatási rendszerből a hathatós felvilágosítás? A szülők ilyen szinten nem beszélnek a gyerekeikkel?

A jelenleg Magyarországon uralkodó közgondolkodás nem kedvez a melegknek, ami véleményem szerint csak tovább mélyíti a problémát. A szexuális felvilágosító programok nevetégesek- amit mi kaptunk, az legalábbis az volt. Nem hiszem, hogy bárki is odafigyelne egy késő- középkorú szemüveges néni tanácsaira. A szülő- gyerek kapcsolatok pedig szintén döglőgnek, főleg, ha egy olyan fiúval kell megküzdenie a változásokra sokszor nem sok hajlandóságot mutató, zárkózott és saját problémáival sem bíró középkorú szülőpárnak, mint egy önmagát kereső meleg srác. Ezért őket csak egy bizonyos fokig lehet hibáztatni, mert nem lehet könnyű feldolgozni, hogy a fiad egy olyan kisebbség tagja, amit Magyarországon a társadalom megvet és általában deviánsnak bélyegez. Az így egyedül maradt fiatalok pedig érthetően máshol keresnek egy felnőtt, megbízhatónak vélt partnert.

Ezek a kapcsolatok pedig nem csak egészségügyileg, de lelkileg is súlyosan károsíthatják őket. Nem kapják meg a nekik kijáró becsületet, tiszteletet és szeretetet- amire pedig nagyon nagy szükségük lenne. És mert nem találják, még kétségbeesettebben keresik, ez pedig újabb és újabb meggondolatlan kalandokhoz vezethez, amibe önmaguk meglésének kétségbeesett vágya és a szeretet keresésének reménytelen rohama veti őket.

Figyeljünk oda rájuk! Hiszem, hogy minket, melegeket összeköt egyfajta közös felelősségvállalás, amiben benne van a fiatal, tapasztalatlan, könnyen kihasználhatóak védelme. Nézzünk túl a saját érdekeinken- nekünk is úgy a legjobb. A HIV egy olyan veszély, ami elsősorban még mindig a meleg közösséget sújtja. Elsősorban rajtunk múlik, hogy engedjük-e terjedni, vagy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megakadályozzuk.

3.0.6

captain@paperboat.hu

Utólag mérlegelve 2009 életem egyik, ha nem a legjobb éve volt. Az életem 180 fokos kanyart vett, és szintem minden a feje tetejére állt. Ez azonban csak a kezdet volt… A kezdetnek azonban vége, az új évvel az életem is egy új szakaszba érkezett. Sok mindent várok ettől az évtől- lássuk, hogy miket

Személyiség

Rögtön egy olyan téma, amihez sokat nem tudok hozzáfűzni… a magamról alkotott képem is jelentősen átalakult Olaszországban, itthon azonban ismét felértékelődtem önmagam szemében. Az, hogy mit gondolok magamról, tehát nagyban függ a környezetemtől, ami nem feltétlenül jó dolog. Azonban van egy pár alapvető tulajdonságom, amiket kint sem vesztettem el: ezek jellemzően azok, amik a pozitív oldalamat erősítik. Olaszország előtt is tudtam, azóta pedig még sokkal jobban tudom, mik a hibáim, negatív tulajdonságaim, de nem vagyok benne biztos, hogy kimondottan tudatosan változtatnom kéne rajtuk. Talán elég, ha csak hagyom, hogy ugyanúgy sodródjak az árral, mint eddig, és folyamatosan újra kell elemeznem magam, ahogyan ezt eddig is tettem- akár Zsombor segítségével, akár nélküle

Magánélet

A magánélet szorosan összefügg a személyiséggel, ezért nagyon megjósolhatatlan. Sosem tudhatom, hogyan fog alakulni a sorsom. Annyit tudok, hogy az életem jó, jó helyen vagyok. Az emberi kapcsolataimban beállt változások pedig néha keserűek, mert távol került tőlem valaki, akiben én akkor is hittem, amikor senki más, de nagyon sok új, értékes emberrel ismerkedtem meg, akik közül nem egy a barátom is lett Az pedig, hogy keserűséget okozzunk másoknak, sajnos elkerülhetetlen. Szeptemberben pedig jönnek az elsőévesek, köztük egy magyar. Kíváncsi vagyok az ‘anyagra’- de mielőtt őket meglátnám, leginkább arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz a vége a norvég-ügynek…

Magyarország

Ez (sajnos) egy sokkal konkrétabban megjósolható téma, mint a magánéletem. Igaz, hogy Sólyom László intett a csodavárástól, én valahogy mégis remélem, hogy a Jobbik nem lesz parlamenti párt, de a szomorú igazság az, hogy a realitás mentén haladva nagyon úgy néz ki, hogy az lesz. Az országban konzervatív fordulat fog bekövetkezni, a Fidesz megnyeri a választásokat, a Jobbikkal együtt az Alkotmányt is módosíthatják. A melegjogok kiterjesztése ebben az évben megtorpan, sőt, én még azt is el tudom képzelni (adja Isten, hogy ne legyen igazam), hogy visszalépések lesznek. A válságból egyébként lassan kifelé jövünk, részben a takarékossági intézkedéseknek köszönhetően, bár ha a Fidesz tényleg csökkentené a vállalkozások adóterheit, az még jobb lenne. Remélem, hogy az LMP bejut a Parlamentbe (én rájuk fogok szavazni), és egy valódi liberalizmussal kevert zöldpártiságot visz az amúgy rémisztően egyhangú új Országgyűlésbe.

Érettségi

Igaz, 2010 nem az érettségi éve (az 2011), de szeptemberben kezdődik a második, egyben utolsó évem. Áprilisban le kell adnom a ‘szakdolgozatom’ témáját, amit októberre be kell fejeznem; csomó beadandót, esszét, elemzést, előadást kell írni/tartanom, el kell döntenem, melyik egyetemre szeretnék továbbmenni, ösztöndíjakat kell keresni és pályázni… nem fogok unatkozni, az már egyszer biztos.

ééés végül, de nem utolsó sorban: Papírhajó

A Papírhajó blog idén februárban harmadik évébe lép, és nyugodt szívvel ígérhetem, hogy izgalmas évünk lesz Sok újdonságot, meglepetést tartogatok; olyan témákat, amelyek eddig még egyik melegblogon sem jöttek elő. Bejegyzéstervek, vázlatok bőven akadnak a laptopomon Pár napon belül pedig a design is változik

3.0.1 captain@paperboat.hu

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

3.0.0 captain@paperboat.hu

Sok minden kavarog a fejemben ezután a nap után… a kivándorlás, hogy lehet-e akármit is tenni Magyarországért innen, a jövőben, a jelenben, akármikor, és ha igen, hogyan…

… de most mindez nem számít, mert a mai nap után érzem először olyan igazán, hogy igenis 100%, hogy nem tévedésből kerültem ide, helyem van itt, mert ide köt a szellemiségem.

Nehéz akármit is mondani, írni a mai napról és főleg arról, hogy mit jelentett ez nekem. Az elmúlt pár órában sok dolgot kaptam, amit még biztosan sokáig, nagyon sokáig fogok emészteni- talán örökre? Még azt sem tartom elképzelhetetlennek.

A kulturális különbségek néha döbbenetesek tudnak lenni. Egy nagyon egyszerű, mindennapi és egy hatalmas esemény, szinte rögtön egymás után, és mindkettő bombaként robbant.

Az első… viccesnek hat, de Secondának segítettem csirkét pucolni a tutorial vacsorájára, és nem nagyon boldogultunk vele, amikor jött az iraki lány, majd lesajnálóan rám nézett, hogy mit szenvedek, majd két perc alatt megpucolta az összes csirkét, míg én negyed órát szenvedtem egy szárny felével.

Mi meg csak álltunk és magunkat mélységesen szégyellve ámuldoztunk rajta. Kicsit lesajnálóak voltunk vele, mert nem az a nagyon szociális fajta, és angolul sem nagyon tud; szeptemberben egy mukkot sem, azóta nagyjából eltársalog, érted, mit mond, és ha elég lassan beszélsz, ő is fogja, te mit akarsz. És ő, akinél mi olykor tudat alatt, de valahol többnek, jobbnak érezzük magunkat, tegnap a maga kis mosolygós és természetes módján porba alázott minket. Tudom, hogy viccesnek hat, visszaolvasva tényleg nem nagy ügy, de igen, én ott legszívesebben elsüllyedtem volna.

És túl vagyunk a nemzeti héten is. Egy héten Kelet- Közép- Európa és a Balkán állt a reflektorfényben. Eleinte mi magyarok, húztuk a szánkat, hogy pont azokkal kell együtt lennünk, akikkel nagyon nem akartuk, hogy összekeverjenek (szlávok), de a végén mind nagyon boldogok és büszkék voltunk magunkra, a gazdag kultúránkra, az országunkra, a nemzetünkre. Kidekoráltuk az iskolát- a magyar dekoráció még mindig fent van, és senki sem mozdítja kisujját sem, hogy leszedje, és tegnap pont azt beszéltük, hogy a hatalmas Hungary feliratot fent is hagyjuk. Fárasztó és kimerítő, de elmondhatatlanul jó volt a csángó tánc gyakorlása és előadása, a Nemzeti dal szavalása, aminek a refrénjét a legviccesebb akcentusok tömkelegével mondták vissza; a híres magyarok, magyar tájak, magyar jelképek, a zászló, a városok, az ételek, a kultúra, a találmányok bemutatása… tudjátok, mennyien rajonganak a Rubik- kockáért? Elképesztő… talán a leghíresebb magyar találmány.

A csúcspont pedig a mai délelőtt volt. A suli általában  minden hónapban egyszer szervez ún. Internatioal Affairs előadást, ahová egy híres vagy jelentős embert hívnak meg, aki egy téma specifikusa.

A mai téma: halálítélet. A vendég: egy amerikai férfi, aki 19 évig volt börtönben, várva saját halálát, ártatlanul. Két éve derült ki, hogy semmi köze a gyilkossághoz. Azóta szabad. Járja a világot különböző emberjogi szervezetek segítségével, és a korrupt amerikai igazságszolgáltatásról és saját élményeiről beszél.

Én ilyet még soha nem éreztem. Amikor egy órán keresztül szinte mereven ülsz és iszod minden szavát, egyik döbbenetből a másikba esel, miközben büszke vagy arra, hogy az Európai Unió nem alkalmaz halálbüntetést, és látod a színpadon ezt a megtört, de mégis erős embert, aki könnyeivel küszködve mesél arról, hogy mit is jelent a jogrendszerben a bűn és a gyilkosság fogalma, kik vannak igazából a börtönökben, hogy Bush egyedül annyi embert ölt meg mint összes elődje együtt…

Utána angolon a tanárral lesétáltunk a tengerparta, leültünk a sziklákra és az előadásról beszélgettünk. Nem tudom leírni. Képtelen vagyok rá. Olyan volt, mint maga az egész hely: leírhatatlan. Érezni kell.

Utána az ebédnél mellette ültünk, és beszélgettünk. Mit érzett, amikor halálra ítélték valamiért, amit el sem követett, miért jobb az EU mint az USA… kért könyvcímeket magyar íróktól, amiket olvashat, és szerintem a Sorstalanság ajánlása egy nagyon jó ötlet volt.

Persze  közben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy otthon meg egyesek a halálbüntetés visszaállítása mellett lobbiznak… és bár akármennyire is várom a téli szünetet, ez egy pillanatra megint elbizonytalanodott. Akármennyire is szeretném jobbá tenni a világot, ilyen élmények után pedig főleg, valahogy még mindig nincs meg bennem az a kellő határozottság és szembeszálláshoz szükséges erő, ami kéne. Miért rémiszt meg Magyarország gondolata, ha egy szinten még büszke is vagyok rá? Miért állok ki a kivándorlás mellett, ha egyszer azt vallom, hogy az országot fel kell emelni, mert nincs még veszve?

Valahogy mindig minden megtalálja bennem az útját Magyarország felé. Szerencsére.

Hát ezért imádok itt lenni. Itt azt csinálják, amit nekünk is kéne otthon. Nem csak oktatnak, hanem nevelnek. Olyan dolgokat adnak, amiket máshol nem kaphatunk. A keszekuszaságban meglátni a lényeget, a bírálatban közvetíteni a szeretetet és a törődést.

Érzem, hogy itt egyre teljesebb ember leszek. Igaz, nem otthon vagyok, eljöttem, amit sokan bírálnak, de erre otthon soha nem lett volna lehetőségem. Itt viszont van, ami jó nekem is, meg az országomnak is, mert ha visszamegyek, egy olyan embert fog visszakapni, aki minden olyan adottsággal rendelkezik, ami felemelheti az országot.

2.9.3

Amikor kijöttem ide, ebbe az egyedülálló iskolába, tudtam, hogy tanulni fogok. Tudtam, hogy lesznek majd emelt és középszintű tárgyaim, és annak rendje és módja szerint ki is választottam őket. Elkezdődtek az órák, és én azóta is küzdök a kereslet- kínálat diagramokkal, a történelem-esszékkel, az angol szövegelemzésekkel, az irodalmi elemzésekkel, a laboratóriumi beszámolókkal és még sorolhatnám.

Amikor kijöttem ide, tudtam, hogy sok minden fog változni. Tudtam, hogy rengeteg új embert és világszemléletet, politikia-, szociális-, kulturális nézetet fogok megismerni.

Itt vagyok három hónapja és igen- minden úgy történt, ahogy gondoltam és nem: semmi sem úgy történt, ahogy én elgondoltam.

Tudtam, hogy sokan szenvednek a világon, hogy nem létezik tökéletes demokrácia; tudtam, hogy ha hallok valamit a híradóban, nem kell feltétel nélkül elhinni, mert nincsen független média; tudtam, hogy az eszmék mögött sokszor összeesküvések és haszonszerzési vágy van. Tudtam, hogy súlyos dolog az éhínség, hogy háborúk dúlnak a világban, hogy sokan hontalanok, sokakat kínoznak, sokaknak azért kell szenvedniük és meghalniuk, mert nem élhetnek teljes életet.

Mindez azonban távoli víziónak tűnt, mintha a képek egy másik világról érkeztek volna érdekességként, amin elszörnyedek, gondolkodok egy ideig, majd elfelejtem, hiszen nekem sokkal fontosabb problémáim vannak: a pasik, a családi belviszályok, a blogom minőségének javítása, saját magam tökéletes kifejezése és értékelése… igen, ezek fontos, nagyon fontos önző dolgok.

Sokan azt hiszik, hogy nekünk itt más dolgunk nincsen, csak a határidőkön aggódni, megírni, kigondolni, kidolgozni, leadni, felülvizsgálni amit kell, miközben élvezzük az élet minden egyes percét az Adriai- tenger vagy az Atlanti- óceán partján, nevetünk, bulizunk és élünk, mert tudunk élni. Mert itt szabadon az lehetsz, aki; nem vagy megfosztva a lényegedtől.

Igen, ez egy bizonyos szintig tényleg így is van. De van valami, amit itt kapunk, mert elfogadtuk, hogy a nevelésünk része lesz: ez pedig nem csupán tekintélyes tudás, hanem kilátás a világra.

Mindeddig távolinak tűnt az izraeli- palesztin háború, de most, hogy az egyik legjobb barátom zsidó, a szobatársam meg palesztin, a mindennapjaim részévé vált. Nem tudtam elképzelni, milyen szenvedéssel teli élete lehet annak, aki a legalapvetőbb emberi szükségleteit kell, hogy feladja azért, hogy legalább pár nappal tovább legyen esélye életben maradni- a háborúzó országokból érkezettek erre emlékeztetnek. Kicsoda Hugo Chávez? Eddig csak hírből hallottam, de most már tudom, hogy a világ egyik valaha élt legellentmondásosabb embere.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió, a szabadság és a demokrácia védangyalai romba döntenek fejlődő országokat? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy az én országom is részt vesz ebben anélkül, hogy tudnám?

Lehetséges, hogy a fejlett világ csak papol a fejlődőek felhúzásáról, de tenni semmit nem tesz- sőt?

Van még hely, ahol a melegeket akasztják? Van még hely, ahol azt hiszik, hogy a kommunizmus a földi Mennyország? És hol van az a kis ország, amelynek gazdaságát piócaként szívják a hatalmas kávéforgalmazók- a Nestlé,  a Starbucks… ? Az ösztöndíjasa mellettem ül történelmen…

Borzalmas dolgok történnek a világban, és mi nem tudunk róla- nem azért, mert nem szeretnénk hanem azért,  mert nem tudhatunk róla. És mindeközben mit teszünk…? Én néha bűntudatot érzek, amikor eszembe jut, hogy én itt a norvégról nyavajgok, miközben csodásabb életem nem is lehetne, mások meg éheznek…

És ilyenkor igenis nagyon fejlett és nyugatian országnak tűnik az én kis Hazám…

És itt vagyok én, a tehetséges nemzetközi ösztöndíjas, ebben a motiváló környezetben, ami lenyúlt az alapjaimig és egy új embert kreált belőlem: a gondtalannak tűnő élet árnyékában a felelősség súlyával. Tudom, hogy sosem lesz tökéletes a világunk, mert mindig lesznek éhes emberek, mindig lesznek elnyomásra tökrevő kegyetlenkedők, lelketlen zsarnokok, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék minden tudásommal és tehetségemmel segíteni a világnak. Néha alig várom, hogy kikerüljek az iskola falai közül, és úgy istenigazából tegyek valamit (nem mintha itt nem tennék, sőt)- de hol kezdjem?

Szociálisan érzékenynek vallom magamat, de vagyok annyira önzetlen, hogy feladjam a saját jólétem azért, hogy éhező afrikaikat etetek? És hol kezdjem? Annyi minden van, amin változtatni kell! Hogyan válasszak? Melegjogok, a nők egyenjogúsága, a háborúk, éhezés, diktatórikus rendszerek, dömping… mi ellen küzdjek először, annak a ténynek a teljes tudatában, hogy teljes győzelmet sosem arathatok?

2.9.1

“Szánalmas kis lény az ember, önnön sorsán túl nem lát; könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.”

Mr Norway? Olaszország? A nemzetközi közösség? Hosszú hétvége? Coming out a fiú másodévesemnek? Miről írjak?

Nem fogok bele a mindennapjaim ecsetelésébe. Nem akarok semmit világgá kürtölni- főleg, mert egetrengetően nagy dolgok nincsenek is. A dolgok köszönöm szépen, nagyon is jól folynak a maguk spontán folytonosságukban.

Meglepően gyakran üti fel a fejét mostanában a melegblogokban (979, Maxen) a társadalom, a politika és a melegség magyarországi helyzete. Ez azért is meglepő, mert már régóta nem volt téma- most pedig hullámokban borít be az aktuálpolitika, az otthoni gyűlölködés légköre, amiből annyira akartam szabadulni… de nem tudok, hiszen része vagyok én is, akármennyire is nem szeretnék: magyar vagyok, abból az országból származom, a magyar nemzet fia vagyok, törődnöm kell vele. Akármennyire is undorítónak is visszataszítónak is találok midnent, ami otthon megy.

De miért utálom? Mielőtt még bárki is nekem esne kommentjeiben, hogy persze, könnyű a nemzetközi ösztöndíj kényelméből hazaugatni, leszögezem, hogy nem Magyarországot utálom, hanem a jelen helyzetet. Nem a nemzet ellen vagyok, hanem a nemzetet uraló abnormalitás ellen. Nem az zavar, hogy magyar vagyok, hanem az, hogy magyarnak lenni csodás, csak mi ezt nem nagyon vesszük észre.

Lassan itt van a téli szünet, és egy picit félek hazamenni. Nem szeretném, hogy a nyíltságot újra a titkolózás váltsa fel. Nem szeretném, hogy a költsönös megértésre törekvést az utálkozás, az egymásra mutogatás és a notórius haszonszerzési vágy váltsa fel.

Erről szól a demokrácia? Nézzetek már körül! Mink van? Vagy egy “baloldali” pártunk, ami minden, csak nem szociáldemokrata- ha az lenne, minden lelkiismeretfurdalás nélkül húznék rájuk ikszet tavasszal. Nem teszem, mert nem más, mint egy becstelen tolvajbagázs, akik most rákényszerülnek kényszerű lépések megtételére- bár a legkisebb mértékben sem önszántukból.

Mink van még? Van egy “jobboldali” pártunk, ami megintcsak minden, csak nem klasszikus jobboldal. Van egy vezérük, ugyanaz már mióta, aki egy fokkal sem jobb, mint a többiek, csak jóval okosabb náluk. Ő is ugyanúgy megcsinálta a maga hülyeségeit- gondoljunk csak Tokajra. Keresztény értékekkel, erkölccsel és szeretettel példálóznak, egy kereszténydemokra image-párttal karöltve, miközben gyakorlatilag zsidózó és buzizó embereket simán megtűrnek maguk között… gusztustalan.

Megosztottak vagyunk, nade miért? Nem volt normális rendszerváltásunk?

De igen. Ékes bizonyítéka, hogy ez a blog itt van, létezhet, és én szabadon leírhatom, amit akarok, anélkül, hogy bárki kontrollálna. Akkor mégis mi a baj? Mi ment tönkre? Mi nem működik?

Mi mentünk tönkre. Bennünk van a baj. Mi nem működünk. Mi hagyjuk magunkat kihasználni, mi dőlünk be a jól hangzó szólamoknak hazugságról meg igazsgáról, amit ez a két nagy idiótagyülekezet szajkóz a kisebb-nagyobb szövetségeseivel együtt. Hogy a szélsőségesekről már ne is beszéljünk…

Én nem akarok egy olyan országot, ahol a két nagy párt a színpadon kardot döf egymásba, a színfalak mögött pedig osztozkodnak. Nem szeretnék korlátozott demokráciát. Nem akarok haldokló lehetőségeket, nem akarok visszatérő fasizmust és távolodó Európai Uniót. Én egy modern, nyitott és cselekvőképes Hazát akarok, ahová hazavágyok, bármiféle hátsó félelem nélkül.

És ha hazamegyek, tenni fogok azért, hogy ilyen hazám legyen: elmegyek iskolákba előadást tartani, elmegyek tüntetni a szélsőségesek ellen, elmegyek szavazni az új esélyre tavasszal, és ha kell, hát kimegyek a Pride-ra is, mert a kérdés lassan nem más, mint az, hogy

lehetünk-e igazán szabadok, vagy önként és dalolva bemasírozunk a kicsinyesség rabszolgaseregébe?

2.8.2

-         Hogy hívják a magyar köztársasági elnököt?

-         Sólyom László. Miért?

-         Mert egy köcsög. Nem tudja elfogadni, hogy Erdély román terület. Minek kell neki kiállni az autonómia mellett? Miért akarjátok visszakapni? Ez román föld!

-         Félreérted… nem arról van szó, hogy vissza akarjuk kapni, hanem arról, hogy ahol magyar többség van, ott az embereknek joguk van az autonómiához…

-         De ez akkor is román föld.

Másik ember, másik helyszín, másik nap.

-         … igen, nekem például alapvető, hogy hol van Dubrodzsa, de ezzel nem mindenki van így. A történelmi nevek nehezek tudnak lenni.

-         Így van! Például tudjátok, Szlovákiának mi a történelmi neve? Észak- Magyarország.

Az első beszélgetés a román, míg a második a szlovák évfolyamtársammal zajlott. Félreértés ne essék: a dőlt betű vagyok én.

„Az Egyesült Világ Kollégiumok az oktatást tekinti az emberek, nemzetek és kultúrák egyesítésének kulcsának a békéért és az élhető jövőért.”

Magyarra fordítva valahogy így hangzik a világ 5 kontinensén 13 iskolát működtető nemzetközi szervezet mottója. Lehet, hogy még az elején vagyunk, és változni fog, de a szépen hangzó frázisok mögött sokszor teljesen más tartalom bújik meg, mint amit az idealista alapítók gondoltak.

A sztereotípiák ellen harcolva rá kell jönnünk, hogy ha kollektíve nem is igazak, de mindenképpen van alapjuk. Nem csak egymás mellett tanulunk, sportolunk és önkénteskedünk, hanem a mindennapi életünket is megosztjuk: az iskolán, a rezidencián, a közös esti tivornyákon át a világmegváltó hajnali beszélgetésekig. Tiszteljük egymást, mint embert- az esetek túlnyomó többségében.

Én elsősorban nem a románt látom román évfolyamtársamban, hanem az elkényeztetett, nagyképű, felvágós és behízelgő sunyit, aki a saját hasznáért a lehető legmesszebbre is elmegy, és nem érdekli, hány emberen gázol át, mert neki minden jár. Nem azért nem kedvelem, mert román , és mert „ellopta az országom egyharmadát”, hanem azért, mert a személyisége nagyon messze áll az enyémtől. Nem azért nem tisztelem, mert román (a nagymamája magyar, anyukája is beszéli a nyelvet- ki tudja miért, ő nem), hanem azért, mert az álarca mögött nem több egy átlagos fiúnál a bukaresti gazdagnegyedből, aki feltétel nélkül elhisz mindent a nagyromán apjának. És higgyétek el: ha ide bekerült, nagyon jól tud játszani az emberekkel.

A szlovák elsőéves nem azért szimpatikus, mert szlovák. Nem azért szimpatikus, mert magyar vezetékneve van, tehát vannak magyar felmenői, mint ahogy nekem is szlovák őseim. Nem azért beszélgetek vele szívesen, mert utálja Slotát és Vonát, csak úgy mint én. Nyitott a véleményemre és meghallgat. Törekedik a magyar szavak megismerésére és igyekszik az emberek tudtára hozni a valós történelmet, Pozsony/Bratislava/Preßburg, a közös főváros igazi helyzetét. Utálta a melegeket, de lassan ráébred, hogy nem minden van úgy (semmi sem úgy van) ahogy elképzelte.

De vajon mi van a tudatom alatt? Talán tényleg alapból nem volt szimpatikus a román, de honnan tudhatom, hogy a kezdeti unszimpátia nem a székely autonómia ügye miatt csapott át masszív elkerülésbe? Lehet, hogy jó volt az első benyomásom a szlovákról, de biztos lehetek benne, hogy emberi értékei miatt maradt szimpatikus? Mennyiben járulnak hozzá a nézetek a szimpátiához?

Egyre jobban hiszek az emberben, és nem a nemzetben, továbbra is rendületlenül kitartok az elveim mellett, melyek szerint semmilyen hovatartozás nem határozhatja meg az embert.

Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?

De igen- mi pontosan ezért vagyunk itt. És ha akarjuk- márpedig nagy többségünk akarja- akkor minden problémánkat meg lehet oldani. Nincs olyan ember, aki itt nem változik. Mint a problémáink létezése, ez is tény.

2.7.9

Furcsa volt tegnap. Furcsa volt az olasz város vasútállomásán várni és integetni valakinek, akit csak most ismertem meg.

Furcsa volt tegnap látni, ahogy felszáll egy vonatra, ami haza megy.

Furcsa volt látni a kijelzőn, hogy ez a vonat minden kétséget kizáróan Budapestre megy. Budapestre, a Keleti Pályaudvarra. Magyarországra.

Azt hittem, másképp lesz. Azt hittem, nem fog ennyire átalakulni a véleményem. Azt hittem, hogy a magyarságtudatom, az országhoz való kötődésem, a nyelvhez való ragaszkodásom gyengülni fog. Nem így lett.

Egy cseppnyi büszkeség vegyül a hangomba amikor kimondom: I’m from Hungary. Örömmel beszélek másoknak magyarul, akik nem értik, de szeretnék hallani és tanulni.

Bizsergés járt át tegnap, ahogy egy közönséges MÁV- vonat, egy sokat szidott, büdös vagon begördült elénk, megállt, majd folytatta útját a magyarok országa felé. Két magyar pedig még sokáig nézte, integetett neki, és örült ennek a csipetnyi Hazának Olaszországban.

Nem a világ leggazdagabb országa, nem itt vannak a legjobb lehetőségek és nem minket irgyel Nyugat- Európa. De igenis itt vagyunk ezerszáz éve, túléltünk és túl fogunk élni; a világ egyik legnehezebb és legszebb nyelvét beszéljük, tudósok, írók, költők, államférfiak és felfedezők sorát adtuk a világnak eddig, és minimum még ennyit, ha nem többet fogunk adózni a történelemnek, mert érdemesek vagyunk rá.

Igen, kicsi és elesett, ám éppen ezért nagyszerű és csodálatra méltó. A mi Magyarországunk. Vigyázzunk rá!

2.7.3

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva egyenlőnek születtünk. Különbségtétel csakis egyéni érdemek alapján lehetséges.

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva közösségek tagjainak születtünk. Tagjai vagyunk különböző nemzeteknek és kisebbségeknek. Van családunk, vannak barátaink. Ezért jó embernek lenni: nem vagyunk egyedül.

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva nem tűrhetjük az elnyomást, a kiközösítést. Értelemmel és érzésekkel felruházott lények vagyunk, akik képesek a felelős gondolkodásra. Nem nyugodhatunk, amíg van akár egyetlen tagja is a mi nagy közösségünknek, aki félelemben él.

A jogokért folytatott harc története talán sosem fog véget érni. Időnként elérkezünk egy forró ponthoz, ahol az események 180 fokos fordulatot vesznek.

A melegek történelmében Stonewall egy ilyen pont volt. Erre kell emlékeznünk minden évben. Arra kell emlékeznünk, hogy igenis büszkének kell lennünk arra, hogy voltak és vannak olyan tagjai a közösségünknek, akik nem féltek kiállni és harcolni a jogaikért. Emlékeznünk kell és folytatni a harcot azért, hogy végre teljes jogú tagjai lehessünk a társadalomnak.

És hogy hogyan lehetünk eredményesek? Rózsaszínben? Tangában? Provokációval? A válság miatt a szélsőségesek felé süllyedő tömeg ellenszenvének kivívásával?

Nem.

Szeretettel és józan ésszel. Először meg kell tanítani az embereknek, amit tudniuk kell rólunk. Türelmesen el kell nekik magyarázni mindent, pártoktól függetlenül. (Vegyétek  már észre, hogy egyik sem viseli szívén az ügyünket! Sőt…) Ez a munka nem fog eredmény nélkül maradni. Semmi sem marad eredmény nélkül, ami szeretetben megy végbe. Akkor vonulhat Budapest utcáin is több százezer ember rendőri biztosítás nélkül, együtt mindenkivel- de amíg makacsul elfordulunk mindentől, amiben a józan ész legkisebb szikrája is él és makacsul kitartunk a provokatív marketing és rendezvény mellett, addig erre egészen biztosan nem fog sor kerülni.