Papírhajó

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

3.0.0 captain@paperboat.hu

Sok minden kavarog a fejemben ezután a nap után… a kivándorlás, hogy lehet-e akármit is tenni Magyarországért innen, a jövőben, a jelenben, akármikor, és ha igen, hogyan…

… de most mindez nem számít, mert a mai nap után érzem először olyan igazán, hogy igenis 100%, hogy nem tévedésből kerültem ide, helyem van itt, mert ide köt a szellemiségem.

Nehéz akármit is mondani, írni a mai napról és főleg arról, hogy mit jelentett ez nekem. Az elmúlt pár órában sok dolgot kaptam, amit még biztosan sokáig, nagyon sokáig fogok emészteni- talán örökre? Még azt sem tartom elképzelhetetlennek.

A kulturális különbségek néha döbbenetesek tudnak lenni. Egy nagyon egyszerű, mindennapi és egy hatalmas esemény, szinte rögtön egymás után, és mindkettő bombaként robbant.

Az első… viccesnek hat, de Secondának segítettem csirkét pucolni a tutorial vacsorájára, és nem nagyon boldogultunk vele, amikor jött az iraki lány, majd lesajnálóan rám nézett, hogy mit szenvedek, majd két perc alatt megpucolta az összes csirkét, míg én negyed órát szenvedtem egy szárny felével.

Mi meg csak álltunk és magunkat mélységesen szégyellve ámuldoztunk rajta. Kicsit lesajnálóak voltunk vele, mert nem az a nagyon szociális fajta, és angolul sem nagyon tud; szeptemberben egy mukkot sem, azóta nagyjából eltársalog, érted, mit mond, és ha elég lassan beszélsz, ő is fogja, te mit akarsz. És ő, akinél mi olykor tudat alatt, de valahol többnek, jobbnak érezzük magunkat, tegnap a maga kis mosolygós és természetes módján porba alázott minket. Tudom, hogy viccesnek hat, visszaolvasva tényleg nem nagy ügy, de igen, én ott legszívesebben elsüllyedtem volna.

És túl vagyunk a nemzeti héten is. Egy héten Kelet- Közép- Európa és a Balkán állt a reflektorfényben. Eleinte mi magyarok, húztuk a szánkat, hogy pont azokkal kell együtt lennünk, akikkel nagyon nem akartuk, hogy összekeverjenek (szlávok), de a végén mind nagyon boldogok és büszkék voltunk magunkra, a gazdag kultúránkra, az országunkra, a nemzetünkre. Kidekoráltuk az iskolát- a magyar dekoráció még mindig fent van, és senki sem mozdítja kisujját sem, hogy leszedje, és tegnap pont azt beszéltük, hogy a hatalmas Hungary feliratot fent is hagyjuk. Fárasztó és kimerítő, de elmondhatatlanul jó volt a csángó tánc gyakorlása és előadása, a Nemzeti dal szavalása, aminek a refrénjét a legviccesebb akcentusok tömkelegével mondták vissza; a híres magyarok, magyar tájak, magyar jelképek, a zászló, a városok, az ételek, a kultúra, a találmányok bemutatása… tudjátok, mennyien rajonganak a Rubik- kockáért? Elképesztő… talán a leghíresebb magyar találmány.

A csúcspont pedig a mai délelőtt volt. A suli általában  minden hónapban egyszer szervez ún. Internatioal Affairs előadást, ahová egy híres vagy jelentős embert hívnak meg, aki egy téma specifikusa.

A mai téma: halálítélet. A vendég: egy amerikai férfi, aki 19 évig volt börtönben, várva saját halálát, ártatlanul. Két éve derült ki, hogy semmi köze a gyilkossághoz. Azóta szabad. Járja a világot különböző emberjogi szervezetek segítségével, és a korrupt amerikai igazságszolgáltatásról és saját élményeiről beszél.

Én ilyet még soha nem éreztem. Amikor egy órán keresztül szinte mereven ülsz és iszod minden szavát, egyik döbbenetből a másikba esel, miközben büszke vagy arra, hogy az Európai Unió nem alkalmaz halálbüntetést, és látod a színpadon ezt a megtört, de mégis erős embert, aki könnyeivel küszködve mesél arról, hogy mit is jelent a jogrendszerben a bűn és a gyilkosság fogalma, kik vannak igazából a börtönökben, hogy Bush egyedül annyi embert ölt meg mint összes elődje együtt…

Utána angolon a tanárral lesétáltunk a tengerparta, leültünk a sziklákra és az előadásról beszélgettünk. Nem tudom leírni. Képtelen vagyok rá. Olyan volt, mint maga az egész hely: leírhatatlan. Érezni kell.

Utána az ebédnél mellette ültünk, és beszélgettünk. Mit érzett, amikor halálra ítélték valamiért, amit el sem követett, miért jobb az EU mint az USA… kért könyvcímeket magyar íróktól, amiket olvashat, és szerintem a Sorstalanság ajánlása egy nagyon jó ötlet volt.

Persze  közben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy otthon meg egyesek a halálbüntetés visszaállítása mellett lobbiznak… és bár akármennyire is várom a téli szünetet, ez egy pillanatra megint elbizonytalanodott. Akármennyire is szeretném jobbá tenni a világot, ilyen élmények után pedig főleg, valahogy még mindig nincs meg bennem az a kellő határozottság és szembeszálláshoz szükséges erő, ami kéne. Miért rémiszt meg Magyarország gondolata, ha egy szinten még büszke is vagyok rá? Miért állok ki a kivándorlás mellett, ha egyszer azt vallom, hogy az országot fel kell emelni, mert nincs még veszve?

Valahogy mindig minden megtalálja bennem az útját Magyarország felé. Szerencsére.

Hát ezért imádok itt lenni. Itt azt csinálják, amit nekünk is kéne otthon. Nem csak oktatnak, hanem nevelnek. Olyan dolgokat adnak, amiket máshol nem kaphatunk. A keszekuszaságban meglátni a lényeget, a bírálatban közvetíteni a szeretetet és a törődést.

Érzem, hogy itt egyre teljesebb ember leszek. Igaz, nem otthon vagyok, eljöttem, amit sokan bírálnak, de erre otthon soha nem lett volna lehetőségem. Itt viszont van, ami jó nekem is, meg az országomnak is, mert ha visszamegyek, egy olyan embert fog visszakapni, aki minden olyan adottsággal rendelkezik, ami felemelheti az országot.

2.9.3

Amikor kijöttem ide, ebbe az egyedülálló iskolába, tudtam, hogy tanulni fogok. Tudtam, hogy lesznek majd emelt és középszintű tárgyaim, és annak rendje és módja szerint ki is választottam őket. Elkezdődtek az órák, és én azóta is küzdök a kereslet- kínálat diagramokkal, a történelem-esszékkel, az angol szövegelemzésekkel, az irodalmi elemzésekkel, a laboratóriumi beszámolókkal és még sorolhatnám.

Amikor kijöttem ide, tudtam, hogy sok minden fog változni. Tudtam, hogy rengeteg új embert és világszemléletet, politikia-, szociális-, kulturális nézetet fogok megismerni.

Itt vagyok három hónapja és igen- minden úgy történt, ahogy gondoltam és nem: semmi sem úgy történt, ahogy én elgondoltam.

Tudtam, hogy sokan szenvednek a világon, hogy nem létezik tökéletes demokrácia; tudtam, hogy ha hallok valamit a híradóban, nem kell feltétel nélkül elhinni, mert nincsen független média; tudtam, hogy az eszmék mögött sokszor összeesküvések és haszonszerzési vágy van. Tudtam, hogy súlyos dolog az éhínség, hogy háborúk dúlnak a világban, hogy sokan hontalanok, sokakat kínoznak, sokaknak azért kell szenvedniük és meghalniuk, mert nem élhetnek teljes életet.

Mindez azonban távoli víziónak tűnt, mintha a képek egy másik világról érkeztek volna érdekességként, amin elszörnyedek, gondolkodok egy ideig, majd elfelejtem, hiszen nekem sokkal fontosabb problémáim vannak: a pasik, a családi belviszályok, a blogom minőségének javítása, saját magam tökéletes kifejezése és értékelése… igen, ezek fontos, nagyon fontos önző dolgok.

Sokan azt hiszik, hogy nekünk itt más dolgunk nincsen, csak a határidőkön aggódni, megírni, kigondolni, kidolgozni, leadni, felülvizsgálni amit kell, miközben élvezzük az élet minden egyes percét az Adriai- tenger vagy az Atlanti- óceán partján, nevetünk, bulizunk és élünk, mert tudunk élni. Mert itt szabadon az lehetsz, aki; nem vagy megfosztva a lényegedtől.

Igen, ez egy bizonyos szintig tényleg így is van. De van valami, amit itt kapunk, mert elfogadtuk, hogy a nevelésünk része lesz: ez pedig nem csupán tekintélyes tudás, hanem kilátás a világra.

Mindeddig távolinak tűnt az izraeli- palesztin háború, de most, hogy az egyik legjobb barátom zsidó, a szobatársam meg palesztin, a mindennapjaim részévé vált. Nem tudtam elképzelni, milyen szenvedéssel teli élete lehet annak, aki a legalapvetőbb emberi szükségleteit kell, hogy feladja azért, hogy legalább pár nappal tovább legyen esélye életben maradni- a háborúzó országokból érkezettek erre emlékeztetnek. Kicsoda Hugo Chávez? Eddig csak hírből hallottam, de most már tudom, hogy a világ egyik valaha élt legellentmondásosabb embere.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió, a szabadság és a demokrácia védangyalai romba döntenek fejlődő országokat? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy az én országom is részt vesz ebben anélkül, hogy tudnám?

Lehetséges, hogy a fejlett világ csak papol a fejlődőek felhúzásáról, de tenni semmit nem tesz- sőt?

Van még hely, ahol a melegeket akasztják? Van még hely, ahol azt hiszik, hogy a kommunizmus a földi Mennyország? És hol van az a kis ország, amelynek gazdaságát piócaként szívják a hatalmas kávéforgalmazók- a Nestlé,  a Starbucks… ? Az ösztöndíjasa mellettem ül történelmen…

Borzalmas dolgok történnek a világban, és mi nem tudunk róla- nem azért, mert nem szeretnénk hanem azért,  mert nem tudhatunk róla. És mindeközben mit teszünk…? Én néha bűntudatot érzek, amikor eszembe jut, hogy én itt a norvégról nyavajgok, miközben csodásabb életem nem is lehetne, mások meg éheznek…

És ilyenkor igenis nagyon fejlett és nyugatian országnak tűnik az én kis Hazám…

És itt vagyok én, a tehetséges nemzetközi ösztöndíjas, ebben a motiváló környezetben, ami lenyúlt az alapjaimig és egy új embert kreált belőlem: a gondtalannak tűnő élet árnyékában a felelősség súlyával. Tudom, hogy sosem lesz tökéletes a világunk, mert mindig lesznek éhes emberek, mindig lesznek elnyomásra tökrevő kegyetlenkedők, lelketlen zsarnokok, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék minden tudásommal és tehetségemmel segíteni a világnak. Néha alig várom, hogy kikerüljek az iskola falai közül, és úgy istenigazából tegyek valamit (nem mintha itt nem tennék, sőt)- de hol kezdjem?

Szociálisan érzékenynek vallom magamat, de vagyok annyira önzetlen, hogy feladjam a saját jólétem azért, hogy éhező afrikaikat etetek? És hol kezdjem? Annyi minden van, amin változtatni kell! Hogyan válasszak? Melegjogok, a nők egyenjogúsága, a háborúk, éhezés, diktatórikus rendszerek, dömping… mi ellen küzdjek először, annak a ténynek a teljes tudatában, hogy teljes győzelmet sosem arathatok?

2.9.1

“Szánalmas kis lény az ember, önnön sorsán túl nem lát; könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.”

Mr Norway? Olaszország? A nemzetközi közösség? Hosszú hétvége? Coming out a fiú másodévesemnek? Miről írjak?

Nem fogok bele a mindennapjaim ecsetelésébe. Nem akarok semmit világgá kürtölni- főleg, mert egetrengetően nagy dolgok nincsenek is. A dolgok köszönöm szépen, nagyon is jól folynak a maguk spontán folytonosságukban.

Meglepően gyakran üti fel a fejét mostanában a melegblogokban (979, Maxen) a társadalom, a politika és a melegség magyarországi helyzete. Ez azért is meglepő, mert már régóta nem volt téma- most pedig hullámokban borít be az aktuálpolitika, az otthoni gyűlölködés légköre, amiből annyira akartam szabadulni… de nem tudok, hiszen része vagyok én is, akármennyire is nem szeretnék: magyar vagyok, abból az országból származom, a magyar nemzet fia vagyok, törődnöm kell vele. Akármennyire is undorítónak is visszataszítónak is találok midnent, ami otthon megy.

De miért utálom? Mielőtt még bárki is nekem esne kommentjeiben, hogy persze, könnyű a nemzetközi ösztöndíj kényelméből hazaugatni, leszögezem, hogy nem Magyarországot utálom, hanem a jelen helyzetet. Nem a nemzet ellen vagyok, hanem a nemzetet uraló abnormalitás ellen. Nem az zavar, hogy magyar vagyok, hanem az, hogy magyarnak lenni csodás, csak mi ezt nem nagyon vesszük észre.

Lassan itt van a téli szünet, és egy picit félek hazamenni. Nem szeretném, hogy a nyíltságot újra a titkolózás váltsa fel. Nem szeretném, hogy a költsönös megértésre törekvést az utálkozás, az egymásra mutogatás és a notórius haszonszerzési vágy váltsa fel.

Erről szól a demokrácia? Nézzetek már körül! Mink van? Vagy egy “baloldali” pártunk, ami minden, csak nem szociáldemokrata- ha az lenne, minden lelkiismeretfurdalás nélkül húznék rájuk ikszet tavasszal. Nem teszem, mert nem más, mint egy becstelen tolvajbagázs, akik most rákényszerülnek kényszerű lépések megtételére- bár a legkisebb mértékben sem önszántukból.

Mink van még? Van egy “jobboldali” pártunk, ami megintcsak minden, csak nem klasszikus jobboldal. Van egy vezérük, ugyanaz már mióta, aki egy fokkal sem jobb, mint a többiek, csak jóval okosabb náluk. Ő is ugyanúgy megcsinálta a maga hülyeségeit- gondoljunk csak Tokajra. Keresztény értékekkel, erkölccsel és szeretettel példálóznak, egy kereszténydemokra image-párttal karöltve, miközben gyakorlatilag zsidózó és buzizó embereket simán megtűrnek maguk között… gusztustalan.

Megosztottak vagyunk, nade miért? Nem volt normális rendszerváltásunk?

De igen. Ékes bizonyítéka, hogy ez a blog itt van, létezhet, és én szabadon leírhatom, amit akarok, anélkül, hogy bárki kontrollálna. Akkor mégis mi a baj? Mi ment tönkre? Mi nem működik?

Mi mentünk tönkre. Bennünk van a baj. Mi nem működünk. Mi hagyjuk magunkat kihasználni, mi dőlünk be a jól hangzó szólamoknak hazugságról meg igazsgáról, amit ez a két nagy idiótagyülekezet szajkóz a kisebb-nagyobb szövetségeseivel együtt. Hogy a szélsőségesekről már ne is beszéljünk…

Én nem akarok egy olyan országot, ahol a két nagy párt a színpadon kardot döf egymásba, a színfalak mögött pedig osztozkodnak. Nem szeretnék korlátozott demokráciát. Nem akarok haldokló lehetőségeket, nem akarok visszatérő fasizmust és távolodó Európai Uniót. Én egy modern, nyitott és cselekvőképes Hazát akarok, ahová hazavágyok, bármiféle hátsó félelem nélkül.

És ha hazamegyek, tenni fogok azért, hogy ilyen hazám legyen: elmegyek iskolákba előadást tartani, elmegyek tüntetni a szélsőségesek ellen, elmegyek szavazni az új esélyre tavasszal, és ha kell, hát kimegyek a Pride-ra is, mert a kérdés lassan nem más, mint az, hogy

lehetünk-e igazán szabadok, vagy önként és dalolva bemasírozunk a kicsinyesség rabszolgaseregébe?

2.8.2

-         Hogy hívják a magyar köztársasági elnököt?

-         Sólyom László. Miért?

-         Mert egy köcsög. Nem tudja elfogadni, hogy Erdély román terület. Minek kell neki kiállni az autonómia mellett? Miért akarjátok visszakapni? Ez román föld!

-         Félreérted… nem arról van szó, hogy vissza akarjuk kapni, hanem arról, hogy ahol magyar többség van, ott az embereknek joguk van az autonómiához…

-         De ez akkor is román föld.

Másik ember, másik helyszín, másik nap.

-         … igen, nekem például alapvető, hogy hol van Dubrodzsa, de ezzel nem mindenki van így. A történelmi nevek nehezek tudnak lenni.

-         Így van! Például tudjátok, Szlovákiának mi a történelmi neve? Észak- Magyarország.

Az első beszélgetés a román, míg a második a szlovák évfolyamtársammal zajlott. Félreértés ne essék: a dőlt betű vagyok én.

„Az Egyesült Világ Kollégiumok az oktatást tekinti az emberek, nemzetek és kultúrák egyesítésének kulcsának a békéért és az élhető jövőért.”

Magyarra fordítva valahogy így hangzik a világ 5 kontinensén 13 iskolát működtető nemzetközi szervezet mottója. Lehet, hogy még az elején vagyunk, és változni fog, de a szépen hangzó frázisok mögött sokszor teljesen más tartalom bújik meg, mint amit az idealista alapítók gondoltak.

A sztereotípiák ellen harcolva rá kell jönnünk, hogy ha kollektíve nem is igazak, de mindenképpen van alapjuk. Nem csak egymás mellett tanulunk, sportolunk és önkénteskedünk, hanem a mindennapi életünket is megosztjuk: az iskolán, a rezidencián, a közös esti tivornyákon át a világmegváltó hajnali beszélgetésekig. Tiszteljük egymást, mint embert- az esetek túlnyomó többségében.

Én elsősorban nem a románt látom román évfolyamtársamban, hanem az elkényeztetett, nagyképű, felvágós és behízelgő sunyit, aki a saját hasznáért a lehető legmesszebbre is elmegy, és nem érdekli, hány emberen gázol át, mert neki minden jár. Nem azért nem kedvelem, mert román , és mert „ellopta az országom egyharmadát”, hanem azért, mert a személyisége nagyon messze áll az enyémtől. Nem azért nem tisztelem, mert román (a nagymamája magyar, anyukája is beszéli a nyelvet- ki tudja miért, ő nem), hanem azért, mert az álarca mögött nem több egy átlagos fiúnál a bukaresti gazdagnegyedből, aki feltétel nélkül elhisz mindent a nagyromán apjának. És higgyétek el: ha ide bekerült, nagyon jól tud játszani az emberekkel.

A szlovák elsőéves nem azért szimpatikus, mert szlovák. Nem azért szimpatikus, mert magyar vezetékneve van, tehát vannak magyar felmenői, mint ahogy nekem is szlovák őseim. Nem azért beszélgetek vele szívesen, mert utálja Slotát és Vonát, csak úgy mint én. Nyitott a véleményemre és meghallgat. Törekedik a magyar szavak megismerésére és igyekszik az emberek tudtára hozni a valós történelmet, Pozsony/Bratislava/Preßburg, a közös főváros igazi helyzetét. Utálta a melegeket, de lassan ráébred, hogy nem minden van úgy (semmi sem úgy van) ahogy elképzelte.

De vajon mi van a tudatom alatt? Talán tényleg alapból nem volt szimpatikus a román, de honnan tudhatom, hogy a kezdeti unszimpátia nem a székely autonómia ügye miatt csapott át masszív elkerülésbe? Lehet, hogy jó volt az első benyomásom a szlovákról, de biztos lehetek benne, hogy emberi értékei miatt maradt szimpatikus? Mennyiben járulnak hozzá a nézetek a szimpátiához?

Egyre jobban hiszek az emberben, és nem a nemzetben, továbbra is rendületlenül kitartok az elveim mellett, melyek szerint semmilyen hovatartozás nem határozhatja meg az embert.

Problémáink vannak, ez tény. De nem azért vagyunk itt, mert mi képesek vagyunk megoldni…? Nem azért van itt 85 nemzet válogatott képviselője, mert ők a jövő reménysége? Nem azért vagyunk itt, mert mi át tudunk lépni a múlt problémáin és a jövőre tudunk fókuszálni?

De igen- mi pontosan ezért vagyunk itt. És ha akarjuk- márpedig nagy többségünk akarja- akkor minden problémánkat meg lehet oldani. Nincs olyan ember, aki itt nem változik. Mint a problémáink létezése, ez is tény.

2.7.9

Furcsa volt tegnap. Furcsa volt az olasz város vasútállomásán várni és integetni valakinek, akit csak most ismertem meg.

Furcsa volt tegnap látni, ahogy felszáll egy vonatra, ami haza megy.

Furcsa volt látni a kijelzőn, hogy ez a vonat minden kétséget kizáróan Budapestre megy. Budapestre, a Keleti Pályaudvarra. Magyarországra.

Azt hittem, másképp lesz. Azt hittem, nem fog ennyire átalakulni a véleményem. Azt hittem, hogy a magyarságtudatom, az országhoz való kötődésem, a nyelvhez való ragaszkodásom gyengülni fog. Nem így lett.

Egy cseppnyi büszkeség vegyül a hangomba amikor kimondom: I’m from Hungary. Örömmel beszélek másoknak magyarul, akik nem értik, de szeretnék hallani és tanulni.

Bizsergés járt át tegnap, ahogy egy közönséges MÁV- vonat, egy sokat szidott, büdös vagon begördült elénk, megállt, majd folytatta útját a magyarok országa felé. Két magyar pedig még sokáig nézte, integetett neki, és örült ennek a csipetnyi Hazának Olaszországban.

Nem a világ leggazdagabb országa, nem itt vannak a legjobb lehetőségek és nem minket irgyel Nyugat- Európa. De igenis itt vagyunk ezerszáz éve, túléltünk és túl fogunk élni; a világ egyik legnehezebb és legszebb nyelvét beszéljük, tudósok, írók, költők, államférfiak és felfedezők sorát adtuk a világnak eddig, és minimum még ennyit, ha nem többet fogunk adózni a történelemnek, mert érdemesek vagyunk rá.

Igen, kicsi és elesett, ám éppen ezért nagyszerű és csodálatra méltó. A mi Magyarországunk. Vigyázzunk rá!

2.7.3

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva egyenlőnek születtünk. Különbségtétel csakis egyéni érdemek alapján lehetséges.

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva közösségek tagjainak születtünk. Tagjai vagyunk különböző nemzeteknek és kisebbségeknek. Van családunk, vannak barátaink. Ezért jó embernek lenni: nem vagyunk egyedül.

Emberek vagyunk, és lényünknél fogva nem tűrhetjük az elnyomást, a kiközösítést. Értelemmel és érzésekkel felruházott lények vagyunk, akik képesek a felelős gondolkodásra. Nem nyugodhatunk, amíg van akár egyetlen tagja is a mi nagy közösségünknek, aki félelemben él.

A jogokért folytatott harc története talán sosem fog véget érni. Időnként elérkezünk egy forró ponthoz, ahol az események 180 fokos fordulatot vesznek.

A melegek történelmében Stonewall egy ilyen pont volt. Erre kell emlékeznünk minden évben. Arra kell emlékeznünk, hogy igenis büszkének kell lennünk arra, hogy voltak és vannak olyan tagjai a közösségünknek, akik nem féltek kiállni és harcolni a jogaikért. Emlékeznünk kell és folytatni a harcot azért, hogy végre teljes jogú tagjai lehessünk a társadalomnak.

És hogy hogyan lehetünk eredményesek? Rózsaszínben? Tangában? Provokációval? A válság miatt a szélsőségesek felé süllyedő tömeg ellenszenvének kivívásával?

Nem.

Szeretettel és józan ésszel. Először meg kell tanítani az embereknek, amit tudniuk kell rólunk. Türelmesen el kell nekik magyarázni mindent, pártoktól függetlenül. (Vegyétek  már észre, hogy egyik sem viseli szívén az ügyünket! Sőt…) Ez a munka nem fog eredmény nélkül maradni. Semmi sem marad eredmény nélkül, ami szeretetben megy végbe. Akkor vonulhat Budapest utcáin is több százezer ember rendőri biztosítás nélkül, együtt mindenkivel- de amíg makacsul elfordulunk mindentől, amiben a józan ész legkisebb szikrája is él és makacsul kitartunk a provokatív marketing és rendezvény mellett, addig erre egészen biztosan nem fog sor kerülni.

Azért, amit most leírok Nektek, engem már nevettek ki, fedtek meg, néztek le, ugyanakkor vívtam ki vele elismerést is. A téma fogadtatása a melegek világában nagyon vegyes- ennek okáról kicsit később.

Szóval Isten. Egy meghatározhatatlan, körvonalazhatatlan fogalom, egy személy- jobb híján nevezzük ennek, de ráillik az örökkévalóság, a végtelenség és a határtalanság is. Térben, személyben, időben és hatalomban egyaránt. Meggyőződésem, hogy Isten létezik. Hiszek benne, hiszek a teremtéstörténetben, hiszem, hogy Jézus tényleg itt járt közöttünk és hogy meghalt azért, hogy mi éljünk. Nem vagyok fanatikus, a hit nem járja át minden percem, egészen egyszerűen csak elfogadom a felsőbb hatalom létezését.

Hogy miért? Azért, mert nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy minden, amit most tapasztalunk és megélünk: a környezetünk és mi magunk is, csak egy véletlen műve vagyunk. A természet és a világ annyira tökéletes és kiszámíthatatlan, annyira bonyolult és megmagyarázhatatlan, hogy nem létezik, hogy ne tudatos teremtő erő építette volna fel. Egyrészt. Másrészt pedig egészen egyszerűen érzem az életemben Isten jelenlétét.

Az én Isten- képem viszonylag régóta alakul és formálódik. Volt idő, amikor nem hittem benne és nem nagyon törődtem vele, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy van, és nem érdemes elhanyagolni. Én kiskoromban vallásos nevelést kaptam, jártunk templomba, meséltek nekem Istenről, olvastunk Bibliát is. Ugyanakkor olyan légkörben teltek gyermekkori mindennapjaim, hogy megtanultam: önmagamat vállalnom kell tűzön-vízen keresztül.

Így mostanra talán véglegesedett- legalábbis egy ideje nem változik- a Mennyei Atyáról alkotott képem. Ez a kép pedig összeférhetetlen az egyházak zöme által terjesztett eszmékkel. És hogy miért?

Szerintem Isten egy olyan lény, aki határtalanul és végtelenül tud szeretni. A szeretetnél nagyobb erő nincsen, mert “…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Isten nem azért teremtett minket, hogy utána szabályok közé szorítson és puritán életre és félelemre kényszerítsen. Nem azért lehelt életet belénk, a saját képmására teremtett emberekbe, hogy utána kitaszítottként tekintsen ránk, és puszta milyenségünk miatt utáljon és kivessen megbocsátásból. Eredendően bűnösök vagyunk, ez tény, és bűnösségünk apró jeleit a mindennapokban is könnyen felfedezhetjük, de amíg a szeretet irányítja a tetteinket, addig nem vagyunk méltatlanok az Isten kegyelmére.

Én hiszem, hogy azért vagyok meleg, mert Isten szánt szándékkal melegnek teremtett. Nem rak ránk olyan terhet, amit ne tudnánk elviselni. Mi melegek mind erősek vagyunk, mert képesek vagyunk elhordani a saját terhünket. Mindenkinek van keresztje; nekünk miért ne lehetne ez? Szerintem senki sem vitatja, hogy olykor lehetetlennek tűnő feladat az önfelvállalás.

A Biblia persze megint más dolog. Mózes azt írja, hogy férfi férfival ne. De ne felejtsük el, hogy ha Mózes minden parancsát komolyan vennénk, akkor igencsak furcsa világban élnénk. Ajánlom az alábbi kis video megtekintését, nagyon jó… a vége felé derül majd csak ki, miért is.

Másrészt pedig egy későbbi jeruzsálemi zsinaton úgy döntöttek, hogy Mózes tisztasági törvényeit a zsidókon kívül másnak nem kötelező betartani.

És nem utolsó sorban az a Biblia, amelyet ma ismerünk, egy összeollózott, utólag (persze az egyház érdekeinek megfelelően) sokszor szerkesztett könyv, amelyből rengeteg rész (pl. Mária Magdolna evangéliuma) kimaradt vagy az eredetitől eltérően került be.

Ennyit tehát a Bibliáról- térjünk át az egyházakra, melyek tanításaikat erre a megkérdőjelezhető könyvre alapozzák.

A keresztyén egyházak- eltekintve attól, hogy éppen katolikus vagy protestáns egyházról beszélünk- elutasítják a homoszexualitást. De vajon miért? Mi okuk van erre?

A történelem rengeteg diák legkevésbé szeretett tárgya, mondván, felesleges, De nagyon nehéz boldogulni nélküle, hiszen ha nem ismerjük a múltat, sokszor képtelenek vagyunk a jelen kérdéseire választ adni. Így az egyházaknak a melegekhez való hozzáállására is a történelemben keresendő a válasz. Hogyan lehet az, hogy egy olyan csoport, amely szintén sokáig a társadalom peremén élt és ki volt közösítve, folytatta ezt a megosztó és kirekesztő politikát…?

A válasz egyszerű: hatalom. A hatalom volt az, amely az egyházat felemelte (szükség volt ugyanis egy erős összetartó kapocsra a széteső Római Birodalomban). Az egyház kitüntetett szerepbe került: a pápa, mint Jézus Krisztus földi helytartója gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett (ez bebizonyosodott az invesztitúraharcokban), az egyház pedig határok nélkül tudta befolyásolni a tudatlan és műveletlen tömegek széles rétegét. Betegesen rettegtek mindentől, ami kicsit is mást mondott, mint ők, ami kicsit is szabad volt és nyitott az új gondolatokra. Mindent megtettek azért, hogy világi és szellemi hatalmukon ne essen csorba. Gondoljunk csak a templomos lovagokra, az inkvizíciók sorára, a reformációt követő rekatolizációra- vagy akár magára a reformációra is. Kálvin például hagyta, máglyán égessék el Szervét Mihályt.

A hatalom alapja mindig a félelem. Az egyházak pedig mindig is nagyon jól ki tudták használni ezt a fegyvert. Az embereknek a pokol tüzétől való félelmére alapozták a homoszexualitás tilalmát. A többszáz éves elhatárolódás és megbélyegzés eredménye pedig mint a mai napig látható és érezhető a társadalomban.

Jézus azt mondta: “Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást.” Nem hiszem, hogy bármelyik embernek lenne joga a szeretet meghatározására és korlátok közé szorítására. Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki képes megmagyarázni Istent és az ő szándékait és gondolkodását. Ezért mondom én, hogy hiszek, nem pedig azt, hogy vallásos vagyok. Ezért nem ugyanaz a kettő. Nem megmagyarázni akarom, nem dogmákat akarok felállítani, egyszerűen csak ennyi: hiszek. És mindeközben keresem az életem értelmét, keresem a szerelmet és próbálok boldogulni az életben úgy, hogy tudok, azokkal a képességekkel, amiket nekem adott a Teremtő Isten. Próbálom kihasználni a lehetőségeimet és próbálok tanulni a hibáimból és mindenből, ami történt velem. Élek, mert kaptam életet. Egyszeri és megismételhetetlen életet kaptam, nem akarom arra pazarolni, hogy mások kénye- kedve szerint élem le. Egyedül Istennek tartozom elszámolással, és amíg szeretet van bennem és hiszek, addig nincs miért félnem vagy szégyenkeznem.

2.5.6

… Sólyom László, Köztársasági Elnök Úr! Én Önt egy rátermett elnöknek tartom. Tisztelem, mint rendszerváltó politikust, mint az Alkotmánybíróság volt elnökét, mint az alaptörvényt jól ismerő, korrekt embert. Pártatlanságát nem vitatom, stílusát, hozzáállását kedvelem. Az, hogy nem tárgyalt a felvonulás szervezőivel, először felháborított. Kicsit csalódott voltam akkor, de azóta sokat gondolkodtam a történteken és rájöttem: Önnek igaza van, Elnök Úr. Önnek nem egy olyan rendezvényhez kell adnia a nevét, amit a melegtársadalom csendes többsége sem tart helyénvalónak jelen formájában Magyarországon. Azonban annyit elvártam volna, hogy legalább egy nyilatkozatot adjon ki, melyben leszögezni, hogy egy jogállamban tűrhetetlen bárminemű kirekesztés és az agresszióra való felhívás. Erre a nyilatkozatra nagy szükség lenne. Elnök Úr, önt az emberek többsége egy pozitív személynek tartja és  bízik önben. Kérem, védje meg a jogállamot és használja fel minden befolyását arra, hogy gátat tudjon vetni a szólásszabadsággal való visszaélésnek! Tudom, hogy Ön nem alkalmaz kettős mércét, ezért is kérem Önt tisztelettel erre a lépésre.

… Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Párt elnöke! Önnek is kijár a Tisztelt megszólítás, hiszen idősebb nálam, így ha mást nem, hát a korát tisztelnem kell. A legmesszemenőbbekig megértem, miért jött létre az önök pártja, és miért lehet ilyen erős. Tudom, hogy Magyarországon a határok és a mértékek elcsúsztak, elveszett a becsület és az emberek egyedül érzik magukat. A parlamenti pártokból kiábrándult, a kormányzat kényszerű megszorító intézkedéseit gyűlölő, a kisebbség tagjaitól sokszor valóban terrorizált tömeg védelemre vágyik és egy határozott erőre, amely képes megvédeni őket, és kiállni mellettük. Az ilyen emberek kiszolgáltatottak, és önök ezt kihasználták politikai és hatalomszerzési céljaik valóra váltása érdekében. Ok nincs okozat nélkül, én látom és értem, miért vannak maguk és miért lehetnek erősek, de nem gondolja, hogy undorító, amit tesznek? Elismerem, hogy ha nincs egy olyan állami rendvédelmi szerv, amely képes hatékonyan fellépni az állampolgárok védelmében, nincsen más alternatíva, mint az önvédelem, de minimum aggályos, ha az erre hivatott félkatonai szervezet egy szélsőjobboldali párthoz kötődik, amely neonácikat is a soraiban tud, és amelynek elnöke zsidóellenes frázisokkal áll ki a nyilvánosság elé. Agresszióra nem lehet agresszióval válaszolni! Visszataszító, amit megengednek maguknak. Undorodom a stílusuktól és attól, hogy álszent lépésekkel megnyerik maguknak a tömeget. Morálisan összeegyeztethetetlen az önök eszmerendszere az Európai Unió alapértékeivel, amelynek Parlamentjében az egyik képviselőjük máris botrányt szított. Nyomatékosan kérem, hogy hagyjon fel a tömeg zsidók és melegek ellen hergelésével! Ne fogjon össze más szélsőjobboldali szervezetekkel és ne törekedjen arra, hogy megakadályozzon másokat az Alkotmányban biztosított jogaik gyakorlásában!

… magyarok, a Magyar Köztársaság és Európai Unió állampolgárai! Tudom, hogy nagyon nehéz most mindegyikőtöknek. Rengeteg kísértésnek vagytok kitéve. Válság van. Gazdasági, morális és politikai. Nehéz eldönteni, kinek mi is a célja valójában. Akármi is jöjjön, egy dolgot őrizzetek mindennél jobban: a józan ítélőképességeteket! Erre kérlek mindnyájatokat.

2.4.3

Sajnos nem szokatlan jelenség manapság a ‘magyarozás’. Elég csak északi szomszédaink egyik politikusára gondolnunk, és máris mindenkinek beugrik, miről is van szó.

Hungarofóbiának nevezik a jelenséget, vagyis magyarellenességnek. Nem kedvelni, ne adj’ Isten utálni valakit azért mert az egyéni értékei nem megfelelőek a számunkra – ez érthető dolog. Az azonban, amikor bárkit a származása vagy milyensége miatt ítélnek el, vagyis olyan kapott értékek alapján nyilvánítják nemkívánatosnak, melyeken változtatni nem képes, enyhén szólva is undorító.

Mi nem tehetünk róla, hogy magyarok vagyunk. Magyarnak születtünk. Kötelességünk őrizni és gyarapítani kulturális- szellemi örökségünket. Ezért fáj nekünk a hungarofóbia. Ezért követelünk velünk szemben egyenlő bánásmódot.

Azonban követelni valamit nagyon könnyű. A szavak mögé a kompromisszum eléréséhez szükséges tetteket kell sorakoztatni.

Ugye mindenkinek fáj az, ha egy adott emberről ítélnek meg minket, 15 millió másikat, főleg ha mi nem értünk egyet azzal az eggyel? Jogtalan? Igen. Felháborító? Persze! Vérlázító? Mi az hogy, nagyon is!

Pedig mi is ezt csináljuk. Mi is általánosítunk, kiközösítünk. A mai magyar mindennapok nem mentesek a rasszista megnyilvánulásoktól és ha a dolgok így mennek tovább, azok hamarosan tettekbe fognak átcsapni- mint ahogyan erre már számos példa is volt.

Gondolkodjunk, emberek! Csak azt tegyük meg másokkal, amit mi magunkkal szemben elvárunk! Nem szereted ha buziznak? Ne cigányozz! Nem szereted ha szidják a magyarokat? Ne zsidózz!

Más dolog egy általános, több emberre vonatkozó torz idea hangoztatása, és más a tény közlése. Más az, ha egy létező jelenséget mutatunk be tényszerűen, érzelmek nélkül és más az, amikor elvakultan gyűlölködünk. Mint mindenben, itt is meg kell találni az arany középutat, amikor sem a túlzott liberalizmus, sem a túlfűtött érzelmek nem nyomják el a józan észt.

Hogy miért tartottam fontosnak hogy ezt leírjam…? Azért, mert a radikalizmus térnyerése a szemem előtt szakít szét családokat, vagy mélyíti még tovább a már régen kialakult szakadékokat. Azért, mert mint az egyik magyar nemzetközi ösztöndíjas, a tolerancia hirdetője vagyok, és a középpontba nem a nemzeti vagy felekezeti hovatartozást, hanem az embert helyezem.

Ezek az idők, amelyeket most élünk, mindannyiunk számára kemény próbatételt jelentenek. Nem szabad engednünk a kísértésnek és elhinni a vészes időkben különösen csábítóan hangzó szólamokat. Minden tény mögött okot keressünk, és ne a következményt, hanem az előzményt kutassuk és analizáljuk- csak így tudunk eljutni ahhoz a felismeréshez, amely a megoldáshoz vezető út kapuja.

2.2.7