Papírhajó

Amikor valahol messze járok, távol ettől a helytől amit úgy hívok: az otthonom, akkor sem érzem magam rosszul. Jó dolog hogy van hová hazaérnem, hogy itt várnak, itt mindig lesz egy szobám, egy ágyam ahová lefekhetek aludni, a falak, amelyek védenek és amelyekre több száz fényképet ragasztgattam hogy úgy érezzem itt tényleg sosem vagyok egyedül. Itt mindig lesz egy íróasztalom, ahová leülhetek a laptopomhoz írni: csak írni, szabadon, kötetlenül, ha kell akkor a semmiről; arról a semmiről ami nekem maga a valami abban az adott pillanatban. Itt mindig lesz egy hely, ahol nem kell senkinek sem elszámolnom, ahol ha akarom csak magam vagyok de ha kell, körülvesz minden, ami számomra az életet jelenti; az emlékeim, a szeretteim, ide jöhet bárki de innen száműzhetek mindenkit. Ahogy vissza- visszanézek ezen az úton, a távolban még látom azokat a kis szigeteket amelyeket már magam mögött hagytam, ahol kikötöttem egy kis időre, ahol kaptam valamit, ahol otthagytam valamit magamból. Ami már egy kicsit én vagyok.

Erre egy hónapja eszméltem rá holott mindig is tudtam. Ez a szoba 17 évet hordoz magában: magát az egész eddigi életem. Itt minden megvan, olyan mint az emlékeim tárháza: egy száz éves dobozban ott van az egyik legértékesebb családi ereklyém, a kétszáz éves svájci ezüstóra amit dédipapám hagyott rám. Ezt az órát nagyon keveseknek mutatom meg vagy veszem elő a rejtekhelyéről: olyan ez nekem, mint a múlt egy darabja, mintha még élne a dédipapám, akire nem emlékszem mert kétéves koromban halt meg, de rám hagyta ezt az órát. Egy olyan ember, akiről senki nem tudott semmit, aki Horthy oldalán vonult be Erdélybe, akit származása miatt a kommunisták meghurcoltak, huszártiszti volta miatt három napig éheztették a saját lesöpört padlásában. Olyan, mintha vele, órájával együtt megtestesülne a bátorság, az erény, az állandóság, és a hűség; minden, amit ezzel az örökséggel el akart mondani nekem itt él, emlékeztetve arra hogy mindig a helyes úton járjak. 

Ahogy a régi, másoknak kacatoknak tűnő holmikat elnézem, amelyeket nem selejteztem le és így csodák csodája, elférek a szobámban, elfog a nosztalgia. Vicces, de úgy érzem ezek az emberek árnyakként itt vannak, nem élnek de figyelnek, nincsenek itt de befolyásolnak. Ők az őseim, az elődeim, nélkülük nem lennék és nélkülem nem lennének ők sem ma itt, 2009-ben ebben a kis szobában.

Régen elfeledett levelezések egy volt iskolatárssal, a volt barátaim emlékei, vagy éppen azok hiánya; itt volt régen az a maci amit az elsőtől kaptam de odaadtam unokatesómnak amikor szakítottam vele, ezen a helyen volt kirakva a második barátom képe, itt az a kaktusz amit tőle kaptam idén nyáron és ez az a karkötő amit a harmadik barátomtól kunyeráltam el… szétszakadt, annyit hordtam de még mindig itt van, őrzöm noha régen szakítottunk de nincs szívem kidobni. Isten tudja miért… de itt marad, őrzöm még. 

Őrzöm a régi fényképeket, az ajándékba kapott tárgyakat, noha némelyik ajándék gazdájáról már azt sem tudom, hol van, mi van vele, jól van-e, él-e még… itt az első kiskocsim amit apukámtól kaptam, a nyári Alteregos karszalag, minek őrzöm még…? Egy másik dobozban a Karintiában, egy hegyi patakból szedett kavicsok, mindegyik gyönyörű… Jézusom, kis híján belecsúsztam a vadul hömpölygő vízbe és meghaltam! A vízhez való már-már mániákus vonzódásom nem egyszer okozhatta volna a halálom. Mégsem tette. Megmenekültem a Békás- szorosban, megmenekültem Obervellachban és megmenekültem a Grossglocknernél is és utána sokkal jobban becsültem az életem mint előtte.

A régi cumisüvegem, ezt tényleg nem tudom miért őrzöm még, egy nagyon régi, fakó kép amikor még mindenem volt a Chip&Dale-s pulcsim, ez a kép a '98-as kecskeméti repülőnapról ahol egy MIG-ben ülök, az első, kézzel írott versem, az első novellám nyomtatott verziója hat évvel ezelőttről, egy eltört kerámiám darabjai, autogrammok; Polgár Judit, Puskás Ferenc, Tímár Péter, Fábry Sándor, Orbán Viktor, a Unique együttes, a NOX, a Crystal tagjainak aláírásai… és a velük járó emlékek, amikor megkaptam őket… 

Végül mind egy dobozba kerültek. A kidobásra ítélt valódi kacatokat tartalmazó két darab 80 literes zsákot kivittem a kukába, a dísztárgyakat a helyükre tettem, a port letöröltem, azóta többször is. Az emlékeim, hagyatéktárgyaim pedig tovább őrzöm ebben a a kis szobában azt remélve, hogy egyszer majd rám is valamikor így gondol valaki; nosztalgiázva, miközben egy tőlem maradt tárgyat forgat a kezében, ami nem tökéletes, talán kopott, törött, szakadt de tőlem van; tőlem, aki értékként, üzenetként hagyta rá.

1.4.5 by Captain himself