Papírhajó

Akkor fuss! Menekülj! Fuss, és vissza se nézz! Ne érdekeljen a sorsod, a múltad, ne érdekeljen, ki vagy, csak menekülj, fogd mindenen és menj innen! Hagyd itt a régi éned ebben a szobában, ahol most is fekszel, a régi képeken merengve, szakítsd ki magad fogságukból és szaladj!

Rohanj úgy, mint még soha, ne érdekeljen, merre mész, csak menj! Most nincs szükséged az érzékszerveidre, nem kell látnod, hallanod, érezned semmit, csak menj, amerre a szíved visz, amerre az Isten vet! Most nem te döntesz.

Versenyezz a széllel! Ne engedd, hogy a rossz emlékeid utánad vigye, győzd le! Szégyenítsd meg, röhögj a képébe, előzd le, hagyd magad mögött! Egy új embert építesz, a holt időkön töprengeni pedig nem méltó ehhez az új emberhez.

Akkor menekülj, akkor fuss! Rohanj, mire vársz még, most miért nézel így rám? Hiszen ezt akarod, nem? Nem te mondod folyamatosan és vég nélkül, hogy mennyire rossz neked így? Hogy mennyire elviselhetetlen a hiánya? Hogy ismét és ismét leterít a féltékenység, az irigység és a tehetetlenség szörnye?

Vedd már észre, hogy a saját mocskodban fetrengsz! Te építetted magad köré ezt a várat színtiszta szarból, és most neked is kell lebontanod! Vagy elmenekülsz. De akkor ide soha nem jöhetsz vissza többet! Fuss, ha akarsz, menj, ha ezt jónak látod…! De akkor ettől a helytől végleg búcsúzz el.

Nem lehetne, hogy pár képet elrakok magamnak, és szépen lassan elandalgok velük…?

Mindig így kezdődik. Aztán ugyanide lyukadsz ki. Nem, most valami másra van szükséged. Emeld fel szépen a két kezed, és hagyd, hogy kihúzzanak, ha már felállni nem tudsz. Aztán meg menj, amerre akarsz. Nekem elegem van belőled.

2.5.1