Papírhajó

- Felkészültél?

- Persze, minden ok, csak gyorsan és ügyesen…

A hátsó ajtón osontunk be, a kutyát lekenyereztük egy szalonnával. A házat, ahová 17 és 16 éve járunk szinte hetente, úgy ismerjük már mint a tenyerünket, ezért nem volt nehéz feljutunk az emeletre. Megfordult a fejemben hogy kissé aggasztó a csapdák hiánya de nem törődtem vele.

- Megvagy még?- szóltam hátra unokatesómnak, majd láttam hogy igen; felértük az emeletre. Még mindig senki.

- Szerinted hol van? – kérdezte Nóri.

- Gondolom a nappaliban… – válaszoltam félszegen, majd benyitottam. Igazam volt; ott volt.

Borzalmas látvány tárult a szemünk elé; Nóri még fel is sikított. Ott volt, egy székhez kötözve, tengerkék szeme alól szivárgott a vörös vér, szőke haja kitépve és szétszórva a földön, testén kék- zöld foltok. Leszegett fejjel ült ott a szoba közepén, de ahogy beléptünk erőtlenül felemelte fejét. Arcára kiült a csodálkozás, majd mielőtt bármit is mondhatott volna…

Hátulról jött a csapás és elemi erővel. Arccal a földre buktam, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ… aztán visszatért a levegő és a világ, talpra szökkentem és láttam ahogy az apám a sarokba szorítja unokatesóm és B-t, akit Nóri időközben kiszabadított. Nyilván neki volt annyi lélekjelenléte hogy cselekedjen amíg én könnyeimmel küszködtem egykori barátom látványa miatt.

Kezében a baltával apám már lecsapott volna, ám ekkor Nóri és B elé ugrottam. Apám szemébe néztem, a szürke és a barnáskék szempár úgy villant össze mint még soha előtte.

- Nem bánthatod őket. Ahhoz előbb velem kell végezned.

- Veled is fogok, ne aggódj…- sziszegte. Hangja eltorzult az őrült, elfojtott dühtől.- De előbb végig kell nézned ahogy meghalnak. Ő! –ordította hirtelen, Nórira mutatva.- És Ő! –ordította még eltorzultabb arccal, B-re szegezve ujját.- Ők mindketten! Megrontottak, a rossz útra vittek!

- Nem! –ordítottam, majd a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomorszájon vágtam apám. Vad tusa indult közöttünk, de senki nem sietett a segítségemre, Nóri ledermedt, B pedig túl gyenge volt még. A folyosón folytatódott a harc, egy rossz lépés balra és… a világ forogni kezdett, egyszer ő fojtogatott engem aztán én őt, így gurultunk le a lépcsőn. A fordulóban megálltunk, alig láttam valamit a homlokomból előtörő vértől de sikerült elérnem, amit akartam: kicsavartam a baltát a kezéből. Felpattantam és rohantam, rohant velem Nóri és B is. Az étkezőből az erkélyre, az erkélyről a melléképület tetejére, onnan a szomszéd kertjébe és ki az utcára.

- Jól vagy? – ennyit tudtam csak kérdezni B-től, mikor egy golyó milliméterekkel süvített el a fülem mellett és csapódott a földbe. Apám felkelt és a másik erkélyről nézett le ránk, kezében még a füstölgő pisztoly.

- Futás! A bankba anyához!- adta ki a parancsot Nóri és mi futottunk, úgy mint még soha.

Berontottunk a bankba, és alighogy elértük a keresztanyám, apám már ott volt, pisztolyát ránk szegezte. Én megint a falhoz szorítottam Nórit és B-t, eléjük álltam, jelezve: ha valaki ma meghal közülünk, az először én leszek.

- Állj félre kisfiam! – ordított apám.

Kicsapódott az ajtó és egy pillanatig azt hittem, unokatesóm barátjában a felmentő sereg jött el. Keresztanyám is ezt hihette mert egy mosoly futott át az arcán. Elővett egy pisztolyt és apámra szegezte.

- Ereszd le a fegyvert.- mondta halkan de határozottan, és apám így tett. Én nem mozdultam a helyemről és B sem, Nóri viszont odafutott barátjához és átölelte… ám az ölelés fojtogatássá változott, Nóri fogoly lett. Most az ő fejéhez szorította a srác azt a pisztolyt, ami egy perccel előbb még apámat fenyegette, aki viszont ismét rám szegezte a fegyvert.

- Állj félre Kapitány!- mondta Nóri barátja.- Hagyd hogy a buzi, aki megrontott bűnhődjön, mielőtt te is elnyered méltó büntetésed!

És én csak ott álltam… körbenéztem; láttam a sok halálra vált fehér arcot, remegő, rettegő embereket. Keresztanyám kezeibe temette arcát, próbálta meggyőzni magát hogy mindez csak álom de nem, nem az volt, maga a rettentő valóság, a legszörnyűbb és legborzalmasabb amit valaha átéltünk.

Aztán az egész felgyorsult és mintha a másodperc töredéke alatt ment volna végbe. Félreálltam, de ahogy elléptem, felkaptam a földről egy széket és fejbe vágtam vele apám akinek kiesett kezéből a pisztoly, amit elkaptam. Ő a földre került ájultan, én pedig Nóri barátjára szegeztem a kibiztosított fegyvert.

- Engedd el, vagy lelőlek.

- Ne viccelj, sosem tennéd.

- Engedd el, nem viccelek.

- Na gyerünk, csináld csak!

Még be sem fejezte a mondatot, már cselekedtem is. Belelőttem a combjába. Felordított, elengedte Nórit aki a földre roskadt és ekkor rontottak be a rendőrök, hogy véget vessenek ennek a kálváriának.

*

Mindenfelé arcok néztek vissza rám, de én csak egy valakit kerestem. A tömeg mintha meg akart volna fojtani és én levegőt akartam, olyasvalakit aki sokáig maga volt az élet számomra.

Felálltam a mentőkocsi mellől és elindultam hogy megkeressem. Egy hordágyon ült és a semmibe bámult. A vér már nem szennyezte csinos arcát. Leültem mellé.

- Ne haragudj.- mondtam neki csendesen. – Nem akartam hogy…- nem tudtam tovább mondani. Az indulatok, a félelem, a kételyek… feltört belőlem a zokogás.

Ő átölelt és csendben a fülembe súgta: “Te ne haragudj!”. Felnéztem. A tengerkék és a barnáskék szempár is könnyekben úszott. Tökéletes volt a pillanat. Nem volt többé te meg én, mi voltunk megint…

2.0.7  captain@paperboat.hu

Nálam az úgy volt sokáig, hogy ha rosszat álmodtam vagy a tudatom egy bizonyos részének, amely ezek szerint ébren volt amíg aludtam, nem tetszett az álom mert szörnyű volt vagy előreláthatóan súlyosabb sebesülést szereztem vagy ne adj' Isten meghaltam, akkor közbeszólt egy határozott férfi hangján, kimerevítette a képet és felébredtem.

Így volt ez pl. amikor Godzilla kergetett vagy ötven vérengző vérfarkas.Ez a hang azonban megszűnt létezni idestova egy éve, azóta a kellemetlen felriadás helyettesíti. Pedig nyilvánvalóan sokkal jobb volt átúszni egy másik álomba és otthagyni a rémeset…

Ma azonban visszatért a hang, csak éppen azt nem tudom hogy miért, holott szerintem egyáltalán nem volt rémes amit álmodtam, sőt, kifejezetten szórakoztató volt. Egyébként az álomhoz hozzá tartozik, hogy tegnap volt egy kis nézeteltérésem apámmal a Jobbik kapcsán, illetve lefekvés előtt blogokat olvastam. Ebből született aztán ez a cuki kis egyveleg.

Tehát, Szegeden sétálgattam a Kárász utcában, amikor szembejött velem a Magyar Gárda és körbevettek, majd felszólítottak hogy adjam át nekik az iPhonom vagy nagyon megvernek. Hiába mondtam nekik hogy nekem nem iPhonom van hanem Motorolám, nem érdekelte őket, és rámrontottak. Ekkor azonban beszólt a hang (és itt még érthető is), hogy "Na jó, akkor váltsunk!", majd eltűnt a Gárda és csak én maradtam egy olyan helyen, ahol tudtam hogy nem volt tér és idő, de valahogy mégis mert azt is tudtam hogy nagyon gyorsan haladok előrefelé és sokáig. 

Majd egyszercsak beszakadt alattam a semmi, és nagy robajjal beestem egy ágyba, amiből kiugrott egy nagyon ronda kövér pasi, de ahogy meglátott, visszamászott és erőszakoskodni akart velem. Ellenálltam, de már éppen legyűrt volna amikor egyszercsak a falon át berontott a kocsijávan SViktor és megmentett. Én meg, ahelyett hogy megköszöntem volna leosztottam, hogy mégis mi tartott ennyi ideig, örülhetek ha ezek után nem kell leamputálni a lábam. Nem tudom hogyan függ össze a kettő de lényegtelen

SViktor persze ezen nagyon megsértődött és kihajított egy farm mellé, ahol Ricsi éppen a teheneket etette. Gondoltam odamegyek és köszönök neki, de ekkor az egyik tehén átalakult vérengző szörnnyé és megette Ricsit. Én kiabáltam hogy ne, de nyilván nem hatottam meg a szörnyet. Szóval inkább szaladni kezdtem, de a szörny észrevett és utánam eredt, és már éppen elkapott volna amikor jött egy szuperhős, akit nem tudok hogy ki volt de felvágta a szörny hasát és kiszabadította Ricsit, majd elrepült vele, engem meg otthagyott. Innentől kezdve kicsit homályos, mert csak arra emlékszem hogy dohogtam de közben csináltam is valamit, de hogy mit, azt nem tudom.

Aztán valahogy a helyi fagyizóban termettem, ahol a barátaimmal ettük a kis fagyikelyheink, amikor arra lettünk figyelmesek hogy valaki eszméletlenül ordít. Kiderült, hogy az a valaki Spikey volt, aki éppen szerelmet vallott EM-nek, de ő meg visszautasította, mondván, Spikey meleg, és nem érti mit akar. Természetesen nem maradhattam ki ebből, odamentem, felhúztam Spikey-t a földről és elmagyaráztam neki hogy ő tényleg meleg, és most egy kicsit célt tévesztett. De ahogy megértette, nekem vallott szerelmet! Én visszautasítottam, mondván hogy tényleg nagyon aranyos és kedvelem de 'maradjunk csak barátok', mire berobbant a képbe ismét a Magyar Gárda, akiket jóapám vezetett. Meglátták, hogy éppen Spikey kezét fogom, több sem kellett nekik, ránk rontottak. Vagyis csak rontottak volna, mert közben rájuk borult a ketrec, amiben 979-et tartottál fogva. 

Innentől kicsit megint homályos, a következő része amire emlékszem az az, hogy az exemmel ordibálok hogy mégis ezt hogy képzelte. De hogy mit, azt már nem tudom És ő sem értette, mert elment, én meg ottmaradtam egyedül de hogy hol, azt megintcsak nem tudom…

A végére viszont tisztán emlékszem: megint a Kárász utcában voltam, és elhatároztam, hogy gyorsan elszaladok a Tiszához. El is szaladtam, de ahogy odaértem, láttam hogy a Tisza ki van száradva. Ezt nem tudtam mire vélni, ezért írtam egy-egy sms-t Matinnak és Iguazunak hogy vajon tudják-e, miért száradt ki a Tisza. Erre mindketten hirtelen ott termettek mellettem, és Matin arról próbált meggyőzni hogy ez összefüggésben van a szakkolis szerver tegnap esti lefagyásával, Iguazu pedig arról hogy ez csakis a Gárdisták műve lehet. 

Meguntam őket, elindultam egy közeli játszótérre, de már nem értem oda mert felébredtem, és rohantam ide hogy mindezt leírjam

1.8.2 by Captain himself

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Egy puffanás, lihegés, felcsapódó szemek, sötétség. 

A lenti ágyról nyöszörgés ("Már megint rosszat álmodtál?"), a másik ágyról csak egy horkantás, és az élet látszólag vissza is tér a rendes kerékvágásba, ahogyan annak a refi koleszban lennie kell hajnali fél háromkor. 

Látszólag. Ugyanis bennem nagyon nincs rendjén valami. Álmodtam valamit aznap este, amire már nem emlékszem, nem tudom mi volt csak azt tudom, hogy ordítottam a végén, nem csak az álmomban hanem a valóságban is, kiáltottam, menekültem valami elől mert izzadt voltam amikor felébredtem a saját hangomra és arra hogy ülök az ágyban, lihegve mint aki tényleg futott. 

Amikor menekül az ember, akkor valami olyasmi elől fut, amitől fél. Vagy azért, mert volt már dolga vele vagy azért, mert még nem de nem is akarja, hogy legyen. Bosszantó, hogy jelenleg fogalmam sincs, mi következett be azon az éjszakán, mi elől futottam? Mi riasztott meg ennyire?

Az éjszakai felriadásaimra én magam általában nem szoktam emlékezni, csak szobatársaim beszámolói alapján tudom, hogy vannak olykor-olykor. Azt is tőle tudom, hogy álmomban rendszeresen motyogok vagy beszélek, de érthetetlen amit mondok (még jó, nem akarok egy co-t összehozni neki tudtomon kívül). Nem emlékszem rájuk, tehát nem fontosak. Kósza álmok voltak csak és jelentéktelenek. De ez más volt. Tudom, mert emlékszem rá hogy megtörtént, hogy tényleg ott voltam és még akkor is féltem, amikor már tudtam hogy vége mert felébredtem. Azán vagy egy óráig feküdtem ott, a koleszban az ágyon a takaró alatt, szorosan magahoz ölelve egy számomra kedves plüsst és csak meredtem ki az ablakon az alvó városra és azon járt az agyam, vajon mit álmodtam. Mi lehetett rám ilyen hatással? Mi az, ami befészkelte magát a gondolataim legmélyébe és nem hagy nyugodni? Mi az, ami olyan makacsul gonosz velem hogy nem éri be azzal, hogy álmomban nem hagy békén, még az ébrenlétemet is el akarja rontani? Szégyellje magát! 

Esküszöm hétfőn veszek egy álomfogót.

1.7.5 by Captain himself

Hogy hogyan kerültem oda, pontosan nem tudom, egyszerűen csak ott voltam, mindenféle határozott szándék vagy cél nélkül, mit sem tudva arról, hogyan kerültem oda, vagy hogy ki hívott. Kifejezetten el akartam menni de valahogy olyan jó volt az egész, hogy noha ezernyi gond húzott haza, maradtam.

Majd megint homály, ám két összetört sörös- és egy pezsgősüveg után arra gondoltam, ideje lenne menni.

Mindezek után, mámorom leküzdendő lementem a partra, egy kis esti sétára, hátha kitisztul a fejem. A távolban látni véltem a Lánchidat, magam mögött hallottam a bulizó tömeg hangjait, és ott voltam én, a kettő között, úton a híd felé, bennem több liternyi alkohollal, fejemben összefüggéstelen gondolatok tömkelegével, amelyek ahelyett, hogy engedelmesen sorba álltak volna, ahogyan az a dolguk lenne, mintha minden perccel csak még vadabbul tomboltak volna. 

Valahol félúton észrevettem, hogy basszus, a fejemen még ott van a korona, amit az egyik srác tette a fejemre akivel a rúdon táncoltam, egy hangos "Te vagy a legjobb az ágyban, még most is magamban érezlek!" felkiáltással. A koronát levettem a fejemről majd a Dunába dobtam. Félúton azonban irányt váltott és visszaröppent a fejemre. Nem csak hogy visszarepült azonban, de olyan erősen rácuppant, hogy csak hosszú percek kitartó munkájával tudtam lefejteni ismét. Ám mielőtt ezt megtettem volna, realizáltam hogy a jobb kezemben egy üveg Fütyülős volt ("mekkora szar!"), ezért először azt is bedobtam a Dunába (szerencsére nem repült vissza).

Fél órával később már a hídon voltam, teljesen józanul. Éreztem a szelet, széttártam karjaim és ordítottam, kiabáltam, azt sem tudtam mit, miért, kinek- nem kerestem értelmet, nem akartam tudni miért teszem amit teszek csak csináltam mert jó volt, és a szívemből mintha minden kétely és félelem elrepült volna a széllel, el innen, messzire el… egy percig még láttam őket a Duna felett, visszanéztek rám, ugyanolyan elkeseredetten ahogy én is tettem néhányszor amikor őket beengedtem a szívembe. Akkor azonban csak nevettem, nevettem és nevettem…

Ennyi azonban már nem volt elég, magasabbra kellett törnöm: fel egészen a csúcsra… szóval fogtam magam és felmásztam az egyik diadalívre. Beláttam az egész várost, láttam a koronát, a pálinkásüveget, a repülő kételyeket, a nélkülem tovább bulizó passzívok táborát, akik közül egy királlyá választott… ám ekkor, mintegy varázsütésre mindegyik iderohant, egy pillanat alatt, elözönlötték a hidat és engem követeltek mind.

És ebben a percben, ebben a hajnali órában a Lánchíd tetején én, a kis blogger mint a világ ura, magányosnak éreztem magam. Nem éreztem jól magam. Leültem oda egyedül, és duzzogtam, nem értettem, miért van most mindez… majd felnéztem az égre. Láttam a Holdat, a csillagokat, a Rák csillagképe pedig integetett nekem. Visszaintegettem, és ahogy lendítettem a karom, szememből egy könnycsepp csordult ki- hogy miért, nem tudom, csak úgy jött, spontánul és feltartóztathatatlanul mint az egész este… és mint mindezt, ezt is csak hagytam, hagytam a könnyeim hadd jöjjenek, jöjjenek csak mind, én pedig integettem a Ráknak, kapaszkodtam az ég felé, hátrahagyva mindent- a Lánchidat, a Dunát, a passzívokat…

Ám ekkor egy kiáltás, egy egyszerű szó szertefoszlatta ezt az egészet, mindezt a valamit… 

Meghallottam és lenéztem. Megláttam. És akkor… felébredtem.

"Bazdmegmacskaaaaa…"- motyogtam. Hogy nem tudtál volna csak egyetlen másodperccel később felugrani a szúnyoghálóra… akkor most tudnám, ki kiáltotta utánam hogy szeret, miközben a Lánchídról az égre emelkedtem.

1.6.9 by Captain himself

Nagyon félek a kóborkutyáktól. Ma az utca végén ott volt egy. Én meg csak álltam ott, egymagam, sehol senki. Nem mertem mozdulni, nehogy megtámadjon. 

Ahogy ott álltam, gondolkodva hogy visszaforduljak-e és menjek egy másik úton, megkockáztatva ezzel az elkésést (és bevallva az igazat: így maradtam volna hű önmagamhoz), valahogy olyan érzésem volt hogy ez a helyzet most az én életem.

Továbbmenni nehéz.

Azt kívántam, bárcsak ne lennék egyedül ott egy ilyen helyzettel szemben.

Becsuktam a szemem és hirtelen ott volt mellettem Ő. Rám mosolygott, az illatát éreztem. Elcsendesült minden. 

"Gyere!"- mondta, majd megfogta a kezem és elindult velem az utca vége felé. Nem voltam már egyedül, Ő volt velem. Bátor voltam.

Átmentünk az úton együtt. A kutya már régen nem volt sehol.

Majd rám nézett. "Remélem innentől már egyedül is boldogulsz!"- mondta, majd továbbment. Én elfordultam jobbra. 

Vajon hányszor kell még elmennie hogy egyszer tényleg ne jöjjön vissza? 

1.5.6 by Captain himself

A tenger csendes.

Nem morajlik, nem zúg. A Papírhajó egy viszonylag nyugodt tengerszakaszon szeli a habokat, nyugodtan, békésen. A kötelékeket, melyek a többi hajóhoz kötik, melyek kapitányai a Papírhajó Kapitányának szerettei lágyan lengeti a jóreménység szele, melytől minden hajós szerencsét vár. 

A tenger csendes. 

Nem zavarja semmi; sem a közelmúlt sem pedig a közeljövő nagy viharai, régóta nem volt semmi említésre méltó. Sem zátony, sem lék, semmi ami akadályozhatta volna a kis hajó útját az Élet tengerén.

A Kapitány, ha nem is mindig nyugodtan és bizakodóan de – látszólag- biztos kézzel irányítja a hajóját. A kötelékek erősek, amely pedig meglazult, próbálja ismét megkötni. Ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen, legalább nem szakadt el. 

A tenger csendes, a nap süt, a hullámok lágyan verik a kis hajó oldalát; látszólag minden rendben, látszólag minden tökéletes és semmi de semmi baj nincs. A Papírhajó egy nyugodt tengerszakaszon evez ahol útjának folytonosságát nem szakítja meg semmi zavaró körülmény.

Látszólag. Valójában ugyanis vihar dúl.

Iszonyatos vihar, mely, mint az összes többi, nem a semmiből, egyik pillanatról a másikra jött. Nem egy futó nyári zápor amely csak átvonul és nem hagy maga után más emléket csak néhány tócsát, melyeknen víztükrében a kisgyermekek nézegetik furcsán visszatetsző arcképüket az eső utáni csendben.Ez más, igazi vihar. 

Olyan, amelynek kitörése előtt már hosszú idővel vannak jelei, melyeket akarutonkon kívül nem veszünk figyelembe, vagy ha fel is tűnik átsiklunk felette vagy lerendezzük pár szóval, mondattal, monzdulattal- általában legyintéssel hogy "áh, úgysem" vagy "jaj, dehogy" vagy "biztosa nem". És általában amilyen magabiztosan tagadjuk le, nos olyan biztos az, hogy nincs igazunk. 

A Kapitány szívében dúl ez a vihar. Az igazat megvallva nem is a szívében hanem egy különb helyen, amelyet úgy hívnak: lélek. A lélek- a Kapitányé legalábbis, ugyanis csak őt ismerem eléggé ahhoz hogy ilyen messzemenő konzekvenciát le tudjak vonni- egy furcsa valami- valami, mondom, meghatározni nehéz lenne- ami a szív és az ész között helyezkedik el, mondhatnánk, közvetítő közeg amely egybe gyúrja a szív érzéseit, az agy érveit és létrehoz valamit, valamit amit mi úgy hívunk: döntés de valójában ez nem más mint kompromisszum amelyet a saját belső bizonytalanságunk szült. Ha pedig itt dúl a vihar, az elég kellemetlen következményekkel jár, és ezek alól még a Kapitány sem kivétel, noha ő maga annak tartja magát sok minden alól. 

Még régebben történt ugyanis hogy a Kapitány, egy kevésbé nyugodt időszakban távcsövével a messzi vizeket kémlelte amikor meglátott egy új hajót. Csinos kis hajó, állapította meg. Kicsit élesebbre állítva a távcsövét azonban olyat látott, hogy az állát a fedélzet padlójáról kellett felszednie meglepetésében, ugyanis az említet új hajó kapitánya egy olyasvalaki, aki nem kis ideig vele együtt utazott a Papírhajón! 

Nos ez volt az a pillanat, amikor Kapitány már tudta, hogy valami lesz, de nem akart róla tudomást venni, vagy ha éppen vett is, hát elnapolta a bővenn átgondolást, mert volt gondja ezernyi másik. Egy köteléke éppen elszakadóban volt, és mindenképp meg akarta menteni- sajnos vagy nem sajnos de nem sikerült neki. Ez viszont az a pillanat volt amikor eljött az idő arra- lévén a rossz dolgok kicsit összesűrűsödtek- hogy kialakuljon a vihar, amely azóta is tombol, egyre hevesebben és ádázabbul.

Kapitány sokszor kémleli távcsövével a vizet. Nézi a többi kapitányt, a többi hajót, a távoli tájakat, kikötőket keres, tájolójával keresi a megfelelő utat, merre kormányozza szeretett kis hajóját. Az Élet vize azonban – lévén nem az a fajta víz amely csak úgy engedi a hajókat szabadon úszni- egyre közelebb sodorta egymáshoz a Papírhajót és az új hajót, élén a régi- új kapitánnyal.

Amikor Kapitány erre rájött, az volt az a pillanat amikor nagyon gondolkodóba esett. Mit tegyen? Megfogott egy kötelet de lerakta, mondván, nem, nem létesít köteléket. Felvette, lerakta, méregette, halasztgatta- ezt hívjuk úgy, hogy titkolózott önmaga előtt-, remek alkalmat nyújtva ezzel a lelkében dúló viharnak a minél szélesebb körű tombolásra és rombolásra.

És miközben Kapitány tanácstalankodott addig az áramlatok mind közelebb sodorták egymáshoz a két hajót az Élet tengerén. Kapitány pedig most sem tesz semmit csak ül a kormány mögött, nézi a bágyadt sugarakat és egy régi több mint fél évvel ezelőtti viharra gondol, melyre azt mondta: "Veszélyes". Az a vihar- bár nem volt elég erős a hajó elsüllyesztéséhez- nagyon megviselte. Szegény Kapitány…! Talán nem is tudja, hogy mennyivel nagyobb vihart táplál önmagában, a lelkében.

A viharokkal le kell számolni. És a Kapitány ezt tudja. Ha nem is tud mindent, ezt az egyet minden bizonnyal megtanulta tizenhét és fél év hol gyötrő hol felemelő tengeri út után. S mint tanulékony kapitány, már nála van a kötél mert tudja, mit akar. Mindemellett a vihar még nem csendesül. Ahhoz több kell. Hogy elmúljon, előbb cselekedni kell és a Kapitány azt is tudja, hogy mit. Tudja, mit fog tenni. Kiáll a hajókorláthoz- ugyanúgy, ahogy egykor, mikor a távolt kémlelve figyelmes lett az új hajóra- és eldobja a kötelet a másik hajó felé. Feladja hiúságát és büszkeségét behódol nagy félelme, a megalázás előtt abban a reményben hogy elkerülheti és ezáltal győzelmet arathat felette.

1.3.7 by Captain himself

… akkor mindenekelőtt normális akarok lenni, abból van a legkevesebb. Nem mindig volt ez azonban mindig így- nem mintha valaha is hülye akartam volna lenni bár tény, hogy akkor a többséghez tartoznék legalább ebben az értelemben. 

Amikor kissrác voltam, kukásautósofőr akartam lenni. Ez akkoriban volt, amikor várossá avatták a települést ahol lakom (1993-ban járunk), ekkor költöztünk kertesházba és ekkor én kétéves voltam, és minden áldott kedden hajnalok hajnalán ott csüngtem az ablakban, vártam, mikor jön már végre a kukás és viszi el a szemetet. Egyszerűen megbabonázott az a nagy narancssárga autó, nameg a sofőr, aki bár bűnrondta volt de mindig kedvesen integetett ha meglátta hogy Captain pici göndi fürtjei mögött ott figyel az ablakban.

Aztán ez a mánia elmúlt és célom változása csak fényévekben mérhető, hiszen űrhajós akartam lenni. Szerettem a kirándulásokat és ez tűnt a legnagyobbnak.

Amikor ez az őrület is elmúlt akkor kitaláltam hogy számomra az állatorvosi szakma lesz a legmegfelelőbb. Nagyon szerettem az állatokat (most is és úgy gondoltam ez abból áll hogy kedvesen megsimogatom a beteg kiscicákat és rájuk mosolygok mert az olyan jó lesz nekik és biztosan meggyógyulnak majd. A nagymamám a polgármesteri hivatalban dolgozott, oda jártam be hozzá néha suli után és egyszer a jegyző, tudván ambíciómról megkérdezte, hogy ha majd székrekedése lesz a kutyájának, felnyúlok-e a seggébe. Rohadt tahó volt az az ember mindig is, na ekkor ment el a kedvem az egésztől (annak ellenére hogy nagymamám rögtön elmondta hogy vannak ugyan extrém esetek de legtöbbször nem kell senkinek sem a seggében turkálni).

Harmadikos koromra eljutottam odáig, hogy szimplán csak felnőtt akartam lenni, mert az olyan jó, mert mindig van pénzük (gondoltam, hiszen mindig tudtak zsebpénzt adni). Majd amikor nem kaptam meg azt a filckészletet amit kinéztem magamnak (4500 forintért akkor nem is értem mi volt benne a drága , akkor polgármester akartam lenni és be akartam zárni az iskolát, és a helyére egy olyan aqua-parkot akartam építeni, ahol mindig nyár van. Jól kitaláltam, mi?

A polgármesteri ambíciók azonban gyorsan elmúltak ugyanis jöttek a választások és amikor láttam ahogy egy bácsi reggel a piac mellett leköpött egy MSZP-s plakátot akkor eldöntöttem, hogy az én képem ugyan senki nem fogja leköpni és nem is akarok polgármester lenni. Fura, most meg… na de ezt majd később

Hogy ezután mi jött, arra már nem emlékszem, amit tudok az az hogy egy darabig akartam orvos is lenni de ez nem tartott sokáig mert amikor egyszer suli után megint bementem a mamámhoz szembejött a jegyző a folyosón és eszembe jutott mit mondott az állatorvosi ambíciómra szóval erről gyorsan letettem (jobb is, mert semmi érzékem a kémiához ami pedig kellemetlen ha valaki orvos akar lenni).

Hetedikes koromban tuti hogy újságíró akartam lenni vagy riporter, és ez elég sokáig kitartott hiszen a sulirádiónk az én főszerkesztésem alatt nyert országos első helyet a DUE (Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete) pályázatán, tag is lettem, csináltam interjút Vasi Csabával, a Magyarországot a híres pálinkák készítési helyének felkeresése közben többször is körbebicajozta, de végül ez is elmúlt, hiszen jöttek a következő választások (2006) és mivel az egyik osztálytársam apuja indult a képviselőségért (de nem került be végül), ez az osztályban életre hívta az addig ismeretlen jelenséget, a politizálást, ami nagyjából abból állt, hogy egy rakás kiskamasz az otthoni nézeteket hangoztatja. Ekkor döntöttem megint a politika mellett.

Ez az irányvonal nagyjából, kisebb módosításokkal azóta is megmaradt, noha azóta kissé homályosodott a cél, vagyis most úgy néz ki hogy a fő cél a nemzetközi kapcsolatok, de jó lenne a szociológia is… valami majd csak lesz.

És Ti? Ti is akartatok kukássofőrök, űrhajósok, iskolabezáró polgármesterek lenni?

1.2.9 by Captain himself

Nagyon érdekes hogy ha olvasod valaki blogját akkor megismered az illető blogger lelkét, gondolatait de semmit nem tudsz arról, ki is ő valójában, hol él és hogyan, meg egyáltalán hogyan néz ki? 

Ezek olyan kérdések, amelyekkel talán nem foglalkozol nap mint nap de a tudatalattidat érdeklik- pl Natsume és Eirik is álmodott velem . Én nem álmodta még egy bloggerrel sem de elképzelésem van arról, hogyan is nézhettek ki- már akiről nem tudom konkrétan hiszen amint meglátom, a valóság felülírja az elképzelésem és erre utólag már nem elékszem. Szóval most próbálok egy hiteles képet adni arról, kit milyennek képzelek- akiről még tudom milyen- és cserébe azt várom, hogy ti is megosszátok elképzeléseiteket velem, milyennek gondoltok ti engem?

979: kb. velem egy magasságú, arányos testalkatú, kondizik szóval jó testfelépítésű, kemény arcvonású fekete rövid hajú, barna szemű srác, vagy legalábbis ilyennek képzelem

Magnifique: alacsony, kb. 167 centis, barna hajú, jótestű fiatal, helyes srácként él a képzeletemben akinek aranyos, kisfiús arca van és ártatlan tekintete

Eirik: Kb. mint Magnifique, annyi az eltérés hogy ő magasabb és szálkásabb, ahogy én elképzelem

Ricsi: őt már láttam

Álarcos: őt is

Arcan: őt egy magas, arányos férfinak képzelem akinek középhosszú barna haja van és sötétbarna szeme.

Iguazu: annyira azért emlékszem hogy nagyjából olyannak képzeltem amilyen valójában

Matin: pont őt ne tudnám…?

Spikey: Kb. velem egymagas, 175-176 centi, vékony, szőksébarna rövid hajú és zöld szemű fiúként látom magam előtt.

just.a.Girl: hány éve is ismerjük egymást? 8?

Westart: ő az egyedüli akiről nem tudok képet alkotni… valami homályos elképzelés van egy főiskolás/egyetemista srácról de semmi közelebbi hiszen személyes dolgot nem tudok róla. Odáig megvan hogy középmagas lehet és fekete hajú de a többi homály…

Redblek: nem tudom milyennek képzeltelek sorry

Gus: erre sem emlékszem már Ahogy meglátok valakit, milyen valójában gyorsan elfelejtem amit előtte hittem…

Látens: róla is mevan a reális kép

Goner: egy huszas éveiben járó de idősebbenk kinéző, középmagas, jóképű de gondterhelt srác az akit lelki szemeim előtt látok. 

Kiskirályfi: mivel a kinézetedről túl sok konkrétumot tudok (bár nem tudok olvasol-e még, bár ez nem jön ide) ezért nem osztom ezt meg.

Bumby: macis  

Tamás: megvolt a képnézés

Spring: róla is

Kevin: igazi jópasi középmagas, izmos, szőke hajú-kék szemű, fehér fogsorral és jó testtel

Csibesz: tudom a valóságot

That's all. Lehet véleményezni, replikázni vagy egyetérteni

1.2.3 by Captain himself

A terem tömve volt emberekkel, de én egyedül voltam.

A főasztal mellett álldogáltam, a pezsőm kortyolva. Igaz még 10 óra sem volt de már halálosan untam magam, nem is beszélve arról hogy a lábam is szorította ez a cipő. Utálom az ilyen fazont, de ide ilyet illik felvenni. Az illemszabályokról alkotott véleményem sutba dobva felvettem de ez sem szolgált mást csak azt, hogy tovább erősítette bennem ezt a fajta hozzáállást.

Másrészt, szerintem nagyon jól néztem ki, szeretem az ingeket, ez az új pedig amit egy kisebb vagyon elköltése révén szereztem be nagyon szép volt és kényelmes, csak úgy mint az új öltöny amit az előbb említett vagyon kb. háromszorosáért újítottam be, szóval miután anyukám fizetésének nagyjából 3/4 részét magamon hordtam (és akkor az ékszerekről meg a parfümről nem is beszéltem) igencsak méltánytalannak találtam volna 10-kor lelépni erről a nem mindennapi eseményről amit olyan régen vártam de most azt kívántam, bár ne is tudtam volna hogy megrendezik.

Pedig minden gyönyörű volt és fantasztikus: a zenekar pazarul játszotta a fülbemászó dallamokat, még az étel is finom volt (pedig elég finnyás vagyok) na és a lényeg: a szecessziós épület dísztermében a magyar melegek színe- java gyűlt össze egy olyan régimódi bálra, ahol jobban megismerhetik egymást. Mondanom sem kell, persze nem a közeli, nyitva hagyott termek nem rendeltetésszerű használatára szerettek volna példát statuálni. 

Nem volt olyan közöttük, aki ne tetszett volna valami miatt: egy- egy szép szempár (olykor rémisztően ismerős barna, zöld vagy kék), markáns arc, formás alak és mégis… mégis…

Azt tudtam, hogy kerültem oda és azt is, hogy ők hogyan. Mint bloggert, az értelmiséghez soroltak, bár már a vacsoránál kétségeim támadtak odaillőségem felől, amikor egy kukkot nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Rosszkedvem csak fokozódott.

Negyed tizenegy. Az épület harangja egyet ütött. Ahogy a teremben a hangulat egyre jobb lett, az enyém úgy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, főleg ahogy az egyik exem kart karba öltve ment az egyik legszexibb férfival a bárpult felé. Úgy döntöttem, ideje elmenni.

Végül anyukám pénztárcájának kifosztásának emléke némi lelkifurdalást keltett bennem így inkább a gondolatszellőztetés mellett döntöttem. Kimentem az erkélyre, elővettem egy cigit (pedig nem is dohányzom de akkor olyan átkozottul jól esett), rágyújtottam és elmélázva néztem az éjszakai fényekben fürdő nagyvárost. Egyedül voltam egészen addig amíg a zenekar nem hagyta abba a játékot hogy egy kis pihenőt tartson. Akkor ugyanis kijött az erkélyre egy másik bálozó is.

Eddig nem is vettem észre hogy itt van. Nem volt különösebben kirívó de jóképű volt. 

Ahogy kilépett, tekintete egy pillanatig elidőzött rajtam majd alig láthatóan irányt váltott és tőlem pár centire könyökölt rá a korlátra. Úgy döntöttem az alapvető illedelmi formák betartásának elmulasztása igencsak rossz fényt vetne rám (bár igazából már ez sem érdekelt volna, hiszen egy órával azelőtt a bárpultnál hallottam két embert akik arról beszélgettek hogy vajon "a fenomenálisan szar Papírhajó blog írója, az az idióta Captain eltolja-e a képét ide").

Visszaköszönt. Olyan hangja volt hogy megrogyott a térdem. 

Nem álltam meg és ránéztem.

Gyönyörű szeme volt. Mély kék és olyan kifejező, de olyan… abban a szemben benne volt minden. Mindenek előtt rengeteg de rengeteg kedvesség, szeretet ami csak arra vár hogy odaadhassa valakinek, gyengédség és az a szunnyadó tűz ami szintén csak szikrára vár és az a titokzatos, lappangó árny mely a múlt idők szenvedéseiről tanúskodott. 

-Szia.- köszöntem rá ismét.- Szép este, nem? Imádok ilyenkor kint lenni. A legtöbb ihletet ilyenkor kapom, amikor ilyen harmónia vesz körül.- majd értetlenkedő arckifejezését látva kezet nyújtottam neki.- Captain.

-Ó.- szólt halkan, kezet ráztunk, majd ő is bemutatkozott. Orvos volt. – Na és jön már az ihlet?

-Még nem. Igazából most nem is nagyon akarom, hogy jöjjön.

Megértette.

-Ha nem akarod, akkor pedig biztos hogy jönni fog. Ez az élet már csak ilyen. Sosem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

-Ezzel azért vitatkoznék… nekem sokszor úgy alakult. Láttad a srácot aki koktélozott azzal a magas, kreollal? Nos, vele sok minden úgy alakult. Ő volt talán az egyetlen barátom, akivel szinte minden úgy alakult.

-Jártál vele? Szép szeme van. Csak úgy, ahogy neked.

-Köszönöm…- tettem hozzá félszegen. Már a számon volt a "Neked is", de ezt olyan gyerekesnek éreztem volna kimondani. 

Még sokáig beszélgettünk. Hogy miről, nem emlékszem rá. Azt tudom csak, hogy roppant szimpatikus volt és nagyon jól éreztam magam vele.

Sok-sok óra múlva, amikor már nem éreztük az ujjaink a hidegtől, visszamentünk a terembe és felkért táncolni. Táncolni. Engem. Utálok táncolni.

Mégis azt mondtam: igen. Utólag a cipőt valósággal le kellett vágni a lábamról, annyira feldagadt a három órányi tánctól.

A nap első sugarai már nem találtak minket a bálon. Hazafelé mentünk- hozzánk-, és elmélyülten, kötetlenül beszélgettünk mindenről. Nem tudom hogy jutottunk el a nagyvárosból a kisvárosba, de vele ez az út is nagyon rövidnek tűnt.

Megálltunk a házunk előtt. Mélyen egymás szemébe néztünk.

- Örülök, hogy találkoztunk.- mondtam.

Nem mondott semmit, csak mosolygott. Olyan szép mosolya volt és annyira aranyos arca azzal a pár szeplővel… egyre közelebb hajolt… közelebb és közelebb…

_____________________________________________________________________________

Azt mondják, az álmok valóra válnak. Remélem, tényleg így van.

1.1.8

Mozgalmas egy hét van mögöttem, egy nappal korábban hazajöttem, és ez jó érzéssel tölt el Kiszabadulni végre a sok hülye közül ide itthonra. Ahol az ember hangosan énekelhet azt amit akar, akkor amikor akarja és olyan hamisan ahogy jólesik és: senki nem szólja meg érte, ez a legjobb az egészben

Elgondolkodtatott ez a hét sok mindenen. Kezdődött minden vasárnap egyik barátom felkiáltásával ("…utálom már hogy Halak vagyok!"), majd folytatódott az iskolai megpróbáltatásokkal, és barátomnak is elég nagy szüksége van most egy támaszra.

Szóval G (nevezzük így azt a barátom, ki utálja csillagjegyét) kedden kijelentette: nem szeret Halak lenni. Nos, amit eme jegyről tudni kell: víz jegy, negatív polaritású, álmodozó, elvont, művészlélek. Igen, G-t is valahogy így lehet jellemezni, rendkívül kreatív és elvont tud lenni (sőt, másmilyen nem is tud lenni ). S hogy mi sarkallotta erre a kijelentésre? Nos, nem más, mint az, hogy felismerte magában azt, hogy bár tudja, mi a valóság, fentebb él, vagyis: a saját álomvilágában létezik, és a szürke mindennapi valóságot oly mértékben képes figyelmen kívül hagyni, hogy ajha.

Saját szavaival: "elképzelek magamnak valamit hogy milyen jó lenne, aztán persze nem úgy lesz, és akkor pofára esek- és ez fáj." Fáj hát, persze hogy fáj! Én már csak tudom… bár nem Halak a horoszkópom de majdnem ugyanaz a kettő- víz, negatív polaritás, álmok… a különbség csupán az, hogy míg én kardinális, vagyis cselekvő jegy vagyok, addig ő nem. Na jó, az asztrológiával leállok, mert sajnos rajtam kívül ez szinte senkit nem izgat XD

Álmok… igen, megértem hogy mi a gondja velük. Tehát vázoljuk: van egy álomvilág, valahol a felhők felett. Ez nyilván idilli: minden tökéletes és úgy jön össze minden, ahogy én akarom. Azok kerülnek oda akiket szeretek, akiket pedig nem- nos, azok valahogy kimaradnak a szórásból .  Ezzel szemben itt van a lenti világ: sok ember, mindennapi gondok, problémák, szürkeség, sokszor "elnyomás", szabályok, melyekhez igazodni kell… jaj, ez marha rosszul hangzik!

Nem is csoda, hogy az érzékeny lelkűek melyik választják- naná, hogy a saját kis idillüket!

A probléma csupán annyi, hogy a lenti reális világ problémái valódiak, megoldásuk sürgető, itt kell teljesíteni, itt kell jót nyújtani, itt kell tulajdonképpen élni. Itt kell rohanni, tanulni, dolgozni látástól Mikulásig, itt vannak háborúk, járványok, itt rabolhatnak ki és késelhetnek meg: egyszóval, itt van minden probléma, melyeket meg kell oldani.

Hogyan egyeztethető ez össze az álmok idilli földjével? Ahol angyalok repkednek mindefelé, béke van és nyugalom, s más dolgunk sincs, mint lágy zene mellett henyélni egy patakparton, hallgatva a víz csobogását, madarak csicsergését…?

A kettő azonban összeegyeztethető- a kérdés csak az, hogyan csinálja az ember. Az álmok áthozhatók a mindennapokba, mint ahogy a mindennapok is átvetíthetőek az álmokba. Mert lényegében nem mindegy, hogy egy sárkányt terítessz le vagy éppen tételeket tanulsz tonnaszámra? Dehogynem- csupán az egyik itt, másik ott nagy probléma, de súlya ugyanakkora. A kulcsszó pedig: pozitivitás! 

Mert ugye van, aki így éli meg, van, aki amúgy: van, akinek csalódás, hogy az álmodozás helyett élnie kell (->Halak), s van, aki álmait átvetíti, mindennapi feladatait is mintegy eszménnyé emeli, és megoldásuk köré már-már szinte csodás legendát költ- így már beleillik a mesevilágba, nem? És, mint tudjuk, ott minden megoldható!

Naiv, gyerekes, éretlen… csodás, mesés és páratlan! Döntsd el, melyik ez! Sokan vannak, akiknek ez csak egy nagy badarság, de nekem nem az. Szeretem a meséket, bennük nőttem fel, és talán bennük is élek. S tulajdonképpen mindenki. Vannak gonoszok és jók, Szőke herceg a fehér lovon, mint ahogy csúf banya is… vagyis Szerelmem és osztályfőnököm, "racionalizálva".

Nem jó az, ha az ember beleposhad a mindennapokba, túl kell nézni a mindennapokon, szükség van az álmokra!

A naiv és kicsiny gyermekektől tanulhatjuk a legtöbbet!

Az ő gondtalanságuk a mai rohanó, stresszes, globalizált világban példa kell hogy legyen! Ne irtsuk ki magunkban az álmokat, a vágyakat, az idealizált tündérvilágot- a meséket… ne nézzük le a kisgyermeket! És ne öljük meg azt, amelyik bennünk lakozik, sőt! Dédelgessük, óvjuk és védjük! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne nőjünk fel közben, de, nagyon is- de egy kis pici gyermeket meg kell őriznünk magunkban, egy olyan tisztát és bűntelent, aki még mentes a világ minden mocskától és szennyétől…

Szentimentális baromság? Gyermeki hülyeség? Tudom, van, akinek az. De ez engem cseppet sem érdekel. Bennem ott él a kisgyerek, és szeretem. Óvom és védem, tisztaságát és lelki gazdagságát őrzöm és gazdagítom: hagyom, hogy hasson rám, alakítsa életem, lelkem, hisz tőle ered minden szeretet, jóság… minden, ami nem gonosz és rossz, törtető és önző, amilyen ez a világ.

A gyermek az álmaival bennem él. Bár kicsi, de sok tekintetben bölcsebb mint én. S rá támaszkodva, hagyatkozva, érzéseire és szívére hallgatva gyerekjáték a legnehezebb kihívás is. Bátran vágok neki- hajrá! Mert a gyermeki szeretet, az őszinte és egyszerű, minden érdeket nélkülöző tett erőssé. Ez az, mely barátokat szerzett nekem, szerelmet és támogató családot. 

Mert ahogy minden éjszakát, még a legsötétebbet is elűzi a fény, a hajnal, ahogy a legmélyebb árkokból is van felemelkedés, a legnagyobb bukásokból is van újrakezdés- úgy a gonosz világot is képes a bennünk lakó álomvilág megszelídíteni, és erejével megoldni, eltüntetni, minket pedig a relaitások világában is a felhők fölé emelni.

-azt hiszem, ez lett eddig a legelvontabb bejegyzésem. nem gond, ez is én vagyok -